Éjjeli ​őrjárat (Korongvilág 29.) (Őrség 6.) 95% 99 csillagozás

Van abban valami egészen szomorú, ahogy a történelem malomkerekei unos-untalan szétzúzzák az idealistákat, akik az elnyomás ellen lázadva, egy nemesspoiler eszme égisze alatt fegyvert ragadnak és forradalmat robbantanak ki.
De hát tudjuk. Így megy ez.

Hiába a jogos harag, ha a hatalom erős, az elsöpri a Spartacushoz vagy Dózsához hasonló népvezéreket, ha pedig gyenge, akkor talán még rosszabbul járnak az emberek.
A francia forradalom óta, mikor is a jakobinus diktatúra szabadságot, egyenlőséget és testvériséget sárba tipró vezérei vették át az irányítást, riasztóan gyakori, hogy az emberek csak zsarnokot váltanak egy-egy véres lázadás árán.

Mert a forradalmaknak megvan az a nyugtalanító tulajdonsága, hogy elszabadítja a sokáig elfojtott erőszakot, amit aztán megfékezni szinte lehetetlen.
A gyűlölet túl könnyen talál magának új ellenséget, ha már minden régivel leszámolt és a forradalmárok* félreállítását követően jellemzően demagóg népvezérekből lett véreskezű diktátorok tolakodnak előre, akik aztán egy fikarcnyival sem bizonyulnak jobbnak, mint az elűzött zsarnok.

Pratchett ebben a regényében, a maga szokásosnál is élesebben szatirikus módján mesél arról, hogy a világ milyen rohadt könnyen fordulhat fel fenekestül, és milyen egyszerűen és gyorsan változik az emberek csoportja tömeggé, majd a tömegből csőcselékké.
Mindehhez Vinkó Szilárd nagyméltóságú urat egy laza mozdulattal spoiler egy készülő forradalom útjába veti.

A forradalom pedig, mint tudott, olyan, akár egy szakadék felé száguldó sörösfogat – hiába veszélyes, ha néhányan már a gondolattól is megrészegülnek, hogy az óhatatlan becsapódásig mennyi ingyen piához juthatnak hozzá.
Vinkó pedig, akinek a menthetetlenül kitörni látszó forradalom megfékezése spoiler mellett nem csak egy Megnevezhetetlenné*** avanzsált Jokerszerűen amorális bűnözővel kell elbánnia, de még egy tapasztalatlan újoncot spoiler is istápolnia kell, és meg kell neki világítania az élet nagy összefüggéseit, még ha olykor egy-egy komolyabb fenékbebillentés által is.
Természetesen feltűnnek régi ismerőseink is, kicsit ugyan máshogy, ahogy megszoktuk őket, de Lodoci spoiler gyakorlatias hozzáállása így is roppant szórakoztató és tanulságos.

Vinkó, miután kétségbeesetten szlalomozik végig az események görgetegében, végül szerencsésen veszi az akadályokat, de mielőtt még minden visszatérne a régi – nagyjából megszokott – kerékvágásba, az utolsó oldalakon meg kell küzdenie a saját fékevesztett haragjával, hogy az életének alapját továbbra is a józanság jelenthesse.

Kétlem, hogy Pratchett hitt volna az emberiségben úgy en block, de hitt az emberekben, úgy külön-külön, és nekem ennyi is elég, hogy nagyra becsüljem a munkásságát.

* Arról a pár tucat hangadóról beszélek, akik még őszintén hisznek abban, hogy a világ jobb lehet, ha felakasztják a királyokat.**
** Szeretem én Petőfit, de egy jó ideje inkább már ágyban, párnák között, mint a harc mezején… :P
*** A Megnevezhetetlenek a mindenkori titkosrendőrség/államvédelem (lásd még NKVD, ÁVÓ, Gestapo) fantasy világbeli megfelelői, és Pratchettből süt a harag, amikor azokról ír, akik a „nem is gondoltam volna” szöveggel mentegetőzve szolgálják ki ezeket a mocskokat.

Picivel kevesebb humor, mint az megszokott, de zseniális történet. Egyszer még fogom az összes Korongvilág regényt és végre időrendben újra olvasom mindet.

Az első Korongvilág-regényem, amihez nem ártott volna, ha többet tudok a világról – az Őrségről legalábbis. Első pillantásra úgy nagyjából harmincöt kultúrbonbon, fun fact és összekacsintós félpillanat lehet, aminek a dekódolása még várat magára – szóval egyszer még garantáltan újraolvasom az első betűtől az utolsóig.

Mindazonáltal Pratchett vegyétek-már-észre-a-hülyeségnél-életveszélyes-ha-rosszindulattal-párosul formulájának eszében sincs elfáradni, még mindig sírvaröhögősek az ankh-morporki életképek, még mindig hibátlanul megférnek mellettük-közöttük a szív-és/vagy gyomorfacsaró drámák, a karakterek a lapokról továbbra is midnen nehézség nélkül gyalogolnak át az ember fejébe, hogy tereprendezzenek egy sort. spoiler Mindehhez még az időcsavar is elegánsan alulmagyarázott, amennyiben az időutazós történetek kvantumközpontú magyarázatainak parodizálása a megfelelő környezetben elégséges magyarázat. spoiler

Az ideális olvasó úgy három-négy Őrség-regényt olvasott már, de igazából, aki valamennyire járatos már a Korongvilágban, úgyis élvezni fogja. Nagyon kezdő fanok azért tegyék a polc túlsó végére, és ismerkedjenek előtte egy sort.

”Ez immár nem az ön múltja. Nem egészen. Csupán egy bizonyos múlt. És előttünk ott egy bizonyos jövő. Ami lehet, hogy egyben az ön jövője is. De lehet, hogy nem.”

”Haza akart menni. Olyan nagyon szeretett volna hazamenni, hogy már magába a gondolatba beleborzongott.”

”Mit is mondott még az az öreg szerzetes? A történelem utat tör magának? Hát, akkor jobban teszi, ha valami megfelelővel áll elő, mert most már Vinkó Szilárddal néz farkasszemet.”

Vinkó Szilárd ismét utazik, ezúttal viszont nem a térben, hanem az időben. Ankh-Morporkban természetesen soha nem egyszerű az élet, és a parancsnok hiába szeretne azonnal haza jutni, senki sem kíváncsi rá, mit is szeretne. 30-35 évet sikerült visszaugrania, a városban forradalom/pucs/lázadás/keménytojás/akármi, de legalábbis esemény készülődik, amiből Vinkó a saját jól felfogott érdekében nem maradhat ki. Eközben a szó szoros és átvitt értelmében szembesül is szembesül önmagával, ezt-azt filozófiai mélységekig átgondol, többszörös gyilkost kerget, ellenben evésre és alvásra ritkán jut ideje. Közben persze felbukkan a jól ismert szereplő gárda nagyja fiatal kiadásban. Közülük különösen jól szórakoztam Görcsin, akit egyébként nem kedvelek túlzottan, de a prímet – természetesen – Lodoci vitte. Nagyon vártam már, mikor olvashatok végre az orgyilkos korszakáról.
Közben lezajlik a beharangozott forradalom is, ami egyik oldalról nem kötött le túlzottan, lélektanát tekintve viszont Prachett zseniálisan mutatta be. Legyen szó akár kis- és nagy emberek szintjén zajló események éles elkülönüléséről, akár arról, hogy a kb szomszéd szomszéd ellen zajló harc mennyi zavart tud okozni az egyszerű emberek életében és fejében. És akkor még nem is beszéltünk a hatalommal való visszaélés többszörösen kivesézett témaköréről…

Az idővel játszadozni egy történetben mindig érdekes, főleg ha olyan jól teszik mint Sir Pratchett.
Vinkó valamilyen módon mindig nyakig a sza… lecsóban találja magát. Így van ez most is amikor a saját magát is kétszeresen kell mentenie minden baj elől. De nem róla volna szó ha ehelyett inkább nem belesétálna.
A Lodoci előtti idők Ankh-Morpork számára rosszabbak voltak, pedig az nagy teljesítmény, de végre ezt is látjuk, miféle őrültek voltak itt előtte. Most legalább működik a város. Valahogy. Nagyon jó volt látni fiatalként, és még elolvastam volna pár könyv erejéig miket is művelt ebben az időszakában, mégis hogy választották meg a város egyeduralkodójává például. A felbukkanásait mindig vigyorral a képemen fogadtam. Mint általában. Eléggé Patrícius fan vagyok, újra és újra elszoktam olvasni a jeleneteit. Milyen jó is lenne ha lenne saját regénye. Persze kapunk belőle sokat a Hazafiakban is – ahol kábé főszereplő-, de nem eleget.
Ahogy szokott lenni minden rendben van: a szereplők, a történet, az utánozhatatlan, tartalmas, és intelligens humor. Ha még 100 Korongvilág lenne azt is kevésnek tartanám.

Az első Őrség regényektől kezdve ott motoszkált bennem valahol mélyen, hogy jó-jó, Ankh-Morpork jelenéről sokat tudunk, de mi van azzal, amire Vinkó mindig nosztalgiával gondol vissza? Az éjszakai őrjáratok, a csendes merengés az esőben, az arisztokrácia uralta város, Lord Lodoci előtt. Pratchett pedig megcsinálta, egy olyan időutazós történettel, ami vegyíti a Vissza a jövőbe villámlásos időutazását a Terminátor filmek meztelenül megérkezésével, sőt, a fiatal Vinkót a nemezisétől védő idősebb Vinkó is egy az egyben egy Terminátor. Szinte mindenki megjelenik itt fiatalon, aki az első Őrség regény előtt szerepet játszott a város életében, közülük persze Lodoci és Göcsört Görcsi alakítja a legjobbat. Újabb hamisítatlan Őrség történet, amit egyszerűen nem tudok nem szeretni, csak imádni. Kár, hogy már csak kettő van hátra :(

Ahh! Szóval megint játszadozunk az idővel, mi? Szerencsére ez a sztori kevésbé lett kacifántos, mint az előző olvasmányom. Egy kis vissza a jövőbe Pratchett módra, meg lila orgonás forradalom, ravasz, nagyon ravasz :) Igazán örültem, hogy ezúttal elkalandozhattunk a múltba, mert így bepillantás nyerhettünk néhány kedvenc karakterünk korábbi életébe, hogyan lett azzá, akinek megismertük. Véleményem szerint, ez a történet koronázza csak meg igazán az Őrség alsorozatot. És a borító ennél már nem is lehet eredetibb. Így összességében, erre csak azt mondanám, muszáj elolvasni!

Eddig is biztos voltam benne, hogy érdemes minden sorozatot, valamilyen sorrendben olvasni (amit én itt nem követtem), és csakis ennek tudható be, hogy nem élveztem annyira.
Ennek ellenére jókat nevettem, minden szempontból jól felépitett könyvnek tartom, és kifejezetten jótt tett velem, felviditott, az elmúlt napokban, mig olvastam

Azt hiszem, az Őrség alsorozat a kedvencem a Korongvilágban, bár nagyon szoros a verseny a Halállal. Ez pedig egy kifejezetten jól megtekert történet. Érdekes volt megismerkedni a Városőrök és Lodoci fiatalkori önmagával. A történetvezetés szokás szerint remek. De a szokásos sírva röhögős humor mögé rejtett forradalmi tartalom néhol túlságosan áttört az álcán, itt-ott túl komorrá téve a sztorit.

Olvasva az Éjjeli őrjáratot önkéntelenül is egy „gyűrűkurás” hasonlat jutott eszembe. Persze semmiféle kapcsolat nincs a történeti elemek között, de Bilbó „Mindig is egy Zsákos lakott itt, Zsáklakban. És mindig is az fog.” mondatának „helyi” megfelelője valahogy úgy hangozhatna, hogy „Mindig is különleges élmény Pratchettet olvasni. És mindig is az lesz!” Nincs ez másképp a soron következő Őrség regénnyel sem. Remek múltidézés, amiből – többek között – azt is megtudhatjuk, honnan ered Vigécznek az a bizonyos, kultikussá vált mondása. :)