Pszichopata főszereplő lány? Check.
Felkavaró cselekmény? Check.
Fura stílusú írásmód? Check.
Lezáratlan fura szálak? Check.
Még a regénynél is mellbevágóbb írói utószó? Check.
Na ez az a könyv amiről nem tudom eldönteni, hogy zseniális volt, vagy szimplán beteg. Lehet így is nézni, lehet úgy is, de nálam sajnos az utóbbi felé billen a mérleg. Nem mondom, hogy rossz volt, lehet, hogy csak nem a legjobb pillanatban kapott el a könyv, de azt, hogy ez most nem jött be nekem, alátámasztja az a tény is, hogy a hosszúhétvégén a háromnegyedénél félretettem, mert valami JÓT akartam olvasni, ebből egyenes úton következik, hogy abban a pillanatban ez a „nem jó” kategóriába esett nálam. Az meg, hogy azóta két könyvet is kiolvastam, pedig szinte soha nem olvasok két könyvet egyszerre, még inkább megerősíti ezt a tényt.
A történet kezdetének helyszíne egy kisváros szegénynegyede, a Bone, ahol drogdílerek, lecsúszott egyének és életcél nélküli csavargók laknak. Itt él Margo a prostituált édesanyjával egy öreg, ijesztő házban, amit kislányként „Eating House”-nak nevezett el. A lány, egész életében próbált láthatatlan maradni. Otthon, az iskolában, az utcán. Aztán egy napon összebarátkozik a szomszédságban élő kerekesszékes fiúval, Judah-val aki teljesen új perspektívát mutat a lánynak, és együtt elhatározzák, hogy egyszer majd elhagyják a Bone-t és soha nem néznek vissza.
Van egy aranyos kislány, Nevaeh, aki minden nap ugyanazon a buszon utazik mint Margo, és akit nagyon kedvel a lány. Egy napon azonban eltűnik a kislány és csak hónapokkal később kerül elő elégett teste az erdőből. Margo a lány édesanyjára gyanakszik és igazságot akar szolgáltatni Nevaeh-nak, innentől kezdve pedig olyan spirál szippantja be a lányt, amelyből nincs kiút.
A könyv feléig úgy érzetem, hogy nagyot fog ütni ez a könyv, de onnantól kezdve egyre több olyan dolog kezdett felgyűlni, ami egyszerűen nem tetszett. Például végig nem derült ki, hogy a lány egy pszichopata (néha úgy néz ki, mintha lennének érzései, szóval nem egyértelmű), vagy egy őrült, vagy mi. Hogy akkor spoiler Volt, hogy volt egy nagy fordulat, a következő oldalon meg minden átvezető nélkül folytatódott a történet a fordulat nélkül. Mi van??? Plusz vannak benne irtó beteg dolgok, főleg a vége felé. Az utószóban pedig végleg megállapítottam, hogy Tarryn Fischer nem az én írónőm, mert konkrétan a hideg kirázott tőle. Teljesen ugyanabban a creepy stílusban írta meg az utószót, amiből nekem kb. az jött le, hogy legszívesebben ő is legyilkolászná ezeket a bűnözőket és legalább a papíron kiélhette ezt a vágyát. Ez volt az első olyan könyvem az írónőtől, amelyet egyedül írt. A Never Never-t imádtam, de őszintén szólva ott abszolút Silas fejezetei viszik a hátukon a könyvet, így véleményem szerint Colleen Hoovernek jár a nagyobb érdem (plusz eleve is az ő alapötletén alapul a történet). Így azt hiszem Tarryn Fisher-t egyelőre hanyagolom. Bocs Tarryn.
Az meg másik kérdés, hogy mi az üzenete ennek a könyvnek? Félre ne értsetek, én is undorodom a gyilkosoktól, erőszaktevőktől, a szülőktől akik verik a gyereküket, de nem gondolom, hogy helyes válasz az önbíráskodás lenne, és azt meg végképp nem gondolom, hogy attól, hogy bizonyos emberek ilyen borzasztó bűnöket követnek el, ez feljogosítana bárki mást, hogy megkínozza és megölje őket. Ráadásul tovább árnyalja a dolgot a tény, spoiler
Azt hiszem, ha az írói utószó nem lett volna, sokkal jobban el tudtam volna határolni ezt a könyvet a valóságtól, és csak egy mondanivaló nélküli fikcióként felfogni, de ez így nagyon visszarántott egy olyan talajra, amivel egyszerűen nem tudok azonosulni.