A 16 éves Ábel, a havasi pásztor, a népmesei ihletésű főhős, aki gyermeki szabadságának elvesztését nem hajlandó tudomásul venni, sok veszélyes helyzetbe kerül, de mindig helytáll, akár a természet erőivel, akár a korabeli hatalmasságokkal kerül is szembe. A fél esztendeig tartó próbatétel után felhagy a pásztorkodással, és hű kutyájával, Bolhával együtt elindul az igazság keresésére: „a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam” – mondja a regény befejező soraiban.
A székelyföldi születésű Tamási Áron 1932-ben jelentette meg Ábel a rengetegben című regényét, amelynek folytatása Ábel az országban és Ábel Amerikában 1934-ben jelent meg. Tamási elsősorban a székely falvak világának ábrázolója, látásmódja, stílusa, szókincse, egész művészi világa itt gyökerezik. Műveiben az erdélyi szegénység életét, az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos… (tovább)
Ábel a rengetegben 520 csillagozás
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencnek jelölte 40
Most olvassa 16
Várólistán 58
Kívánságlistán 12
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Egyik kedvenc könyvemnek tartom. Legelőször apró koromban találkoztam vele, nem olvasva, hanem nagymamám esti mese interpretációjában. (Nem felolvasta, hanem csak mesélt belőle részleteket, picit talán át is költve.) Emlékszem, nagyon sajnáltam a macskát, kecskét és a félszemű Bolhát. :) Aztán kötelezőként olvastam, és nagyon tetszett. (Talán az első volt a kötelezők közül, amik igazán tetszettek.)
Azóta pedig többször újraolvastam. Jó kis rövid könyvecske, ha kedve van hozzá az embernek, csak előkapja egy délutánra. :)
Két éve írtam egy hosszabb leírást/értékelést róla, ezt most megtaláltam, és bemásolom ide:
Ábel egy olyan világba kerül tizenöt éves korában, ahol teljesen magára van utalva. Komoly megbízást kap, egy felnőtt munkáját, fát kell eladnia az arra járóknak. Ki van téve a csalóknak, a Hargita csípős hidegének, a haramiáknak, a munkaadói szeszélyének, és a hatalom egyéb megnyilvánulásainak.
De Ábel derekasan helytáll. Elsősorban az eszével és a találékonyságával. Gondolatai frissek, és csak úgy cikáznak, amikor Ábel szorult helyzetbe kerül (ami pedig igen sokszor megesik).
És ez az, ami miatt olyan élvezetes olvasmány ez a regény. Legalábbis számomra biztosan. A sziporkázó szócsaták, elmés párbeszédek viszik a hátukon a cselekményt. Ábelnek mindenki számára van egy fricskája, éles visszaszólása, legyen az csendőr vagy nagy tiszteletben álló pap.
Ábel eshetne kétségbe, hiszen egyedül van, néha nincs mit ennie, pénze sincs elég, de nem teszi. Ha nem éppen kedves könyvei olvasásával szórakozik (inkább a Nick Carter képregényeket részesíti előnyben, mint az unalmas vallásos könyveket:)), akkor terveket szövöget a jövőre nézve. És persze ne feledkezzünk meg hűséges társairól, Bolha kutyáról, a macskáról és a kecskéről, akik közül kettő csúfos véget ér, sajnos…
Ami még tetszik Ábelben, az ahogy a hatalomhoz és más fenyegető elemekhez áll. Egyfelől ott vannak a munkaadói, a városi bank, akik próbálnak minden helyzetet a maguk javára fordítani, és minden szituációban a saját hasznukat keresni, természetesen akár azon az áron, ha Ábelt kell megkárosítaniuk. A másik véglet a csaló Fuszulán és cimborája Surgyelán (aki eredetileg csendőr, és sok fejfájást okoz Ábelnek azzal, hogy például elfoglalja ágyát az Ábelnél való tartózkodása alatt vagy megbetegíti Ábelt a lelőtt sassal). Ez a két „erő” rendre felkeresi Ábelt, hol ezzel, hol azzal, általában pedig csak a bajt hozzák Ábel fejére, megrövidítik valamiben. Ábel ellenkezhetne, vagy hízelkedhetne nekik, vagy foglalhatna állást valamelyik oldalon (hiszen ne feledjük, két ellentétes oldalról van szó), de ő nem így cselekszik. Ha betérnek hozzá akár a banki emberek, akár a betyárok, hát hadd térjenek. Ő mindig fogadja őket, sőt jó házigazdaként még pálinkával is kínálja őket, de sosem próbál a kegyeikbe férkőzni, sem pedig ellenkezni nem ellenkezik (hiszen nagyon jól tudja, hogy mindkét ellenféllel szemben csak a rövidebbet húzhatná). Furcsa büszkeség az övé, nem hangoskodó, ki-ha-én-nem büszkeség, hanem annál megfontoltabb, bölcsebb, mosolygósabb bölcsesség.
Nem ártja bele magát a „nagyok” dolgába, de azért nagyon jól látja, mi folyik körülötte, és a regény végén ki is jelenti, hogy elég neki ebből a cirkuszból, és nagy tervekkel a tarisznyájában elhagyja a Hargitát. (A trilógia másik két részéből megtudhatjuk további sorsát.)
A regény utószavában azt olvastam, hogy Tamási Áront sokszor érte a vád, hogy nem elég politikus író, nem reflektál az Erdéllyel kapcsolatos kérdésekre. Na most szerintem ezt csak a felületes olvasó gondolhatja így.
Már a regény első mondata sugallja a cáfolatot: „Abban a nevezetes ezerkiláncszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé.” Egy ilyen kezdet azonnal kontextusba helyezi az egész szöveget, és azonnal figyelmeztet minket, milyen is lehet egy bizonyosféle olvasat. Aztán Ábel és az édesapja viszonyában is megjelenik annak a „fiúnak” a képe, akit ide-oda sodornak különféle hatalmak, de aki végül öntudatára ébred, és például széthányja az apja által neki berendezett szobát, hogy utána saját ízlése szerint rendezze be. De ide lehet kötni azt, amit az előző bekezdésben írtam Ábel és a hatalmi erők kapcsolatáról.
Tehát sokrétű mű ez. Egyfelől ifjúsági regény, de annál sokkal több is. És ezt már csak most teszem hozzá: furának/kevésnek tartom a 77%-ot, itt a molyon. :(
Mit lehet mondani pár szóban egy regényről, ami hol jóízű nevetésre, hol sírásra késztetett? Talán elég annyit, hogy Tamási Áron Ábelét a szívembe zártam, mert aki könnyet csal a szemembe akár így, akár úgy, annak ugyan nincs nehéz dolga, de úgy járhat, hogy megszeretem. Aztán követem, mint Ábelt a rengetegből a nagyvárosba :)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hát biza, hogy erősen a szívemhez nőtt Ábel és az ő története, amikor ő a rengetegben vala benne, fent a Hargitán. Az embernek a lelke úgy kitárulkozik ennek a csuda íróembernek a mesélése előtt, mint tavaszi virág az első napsütésnek. Annyi minden szép és jó és igazembernek való rejtekezik eme könyv oldalain, hogy a végére érve, azt kívánja az olvasó, bárcsak ne lett vóna olyan hamarjábul vége, és még az is megfordul a fejibe, hogy netalán kezdheti aztat az elejéről megint.
Ábel fiatal cserje még, amikor édesapja felküldi pásztorkodni a szeredai bank erdeje felett, ama bank igazgatójának megbízásából. Ősztül tavaszig vagyunk Ábellel az ő nem nagy kunyhójában, eleinte még macskával, Bolha kutyával, no meg a kecskével, mit szerető szülei adtak, hogy jusson egyetlen fiúknak legalább egy csupor tej minden istenadta napra. Aztán, ahogy az ősz megszomorkodik a Hargitai fenyők fölött, és goromba esőt és hideget küld reá a világra, úgy esik szürke nehézség is Ábelnek az ő fiatal vállaira egy fatolvaj és egy gonoszsággal bíró csendőr alakjában. De Ábelnek van magához való esze, és valamifajta ősi bölcsesség is lakozik őbenne, ami sokszor előbújik egy-egy mókás megszólalásában, az olvasók megörvendeztetésére. No hát, ez a bölcsesség, meg amit a sors küld hozzá tanulságra eme pár röpke hónap alatt – jót s rosszat egyaránt, hű barátságot s halált –, végül férfiút farag ebből az Ábel fiúból. Mindennek a végére, eddigre már jól a szívünkbe férkőzve, betűkből született barátunk hazaér, de csak, hogy egy új útra induljon majd, Bolha kutyával az ő oldalán, vagy ahogy ő megmondta volt: „No Bolha, most megyünk, s megugatjuk megint a világot”.
Nem is értem hogy ez eddig miért nem került a kezembe. Kár lett volna kihagyni. Annyira tetszett a nyelvezete, és a stílusa. Igazi,egyszerű hargitai emberek gondolkodása ,életfilozófiája.. (Ábel engem Regős Bendegúzra emlékeztet :) Más is így érzi? Egy kihívás miatt került a kezembe, amiért igazán sokkal tartozom. Jöhet a folytatás. :)
Miután elolvastam a könyvet,megnéztem a filmet is.Nagyon jó.Ajánlom mindenkinek!
Nagyon tetszik nekem ez az Ábel gyerek! Eszes, talpraesett, rendkívül jó a humora. Helytáll minden nehéz helyzetben, amibe belecsöppen. Derűs bölcsességgel viseli a őt ért tragédiákat, kellemetlenségeket. Nagyon jól van a fiú története megírva, a nyelvezete pedig kifejezetten szép, élvezetes. Kíváncsi vagyok, hogy fog helytállni a nagyvilágban!
újraolvastam. kötelező volt. nem bántam meg. karaktertipológia. székelyek. románok. mi. ők. insider. outsider. tetszik. irónia. önirónia. igazság.
Így, újra olvasva arra kellett rájönnöm, hogy annak idején nem is olvastam végig o_O.
Csak egy hangulatra emlékeztem, amit már akkor is szerettem.
Szerintem az igazi értékek közé sorolható. Nagyon humoros, nagyon eszes, nagyon bölcs, van is benne kis elrugaszkodás a valóságtól, de mégis elhiszi az ember, nem úgy mint egynémely műben(értékeléseim között megtalálható, melyik 2-re gondolok itt).
Érzelmekre ható minden téren, a szomorú résznél én is nagyon elszomorodtam, a humorosnál kacagtam, tehát nem csak olyan felületes érzelmeket vált ki.
Természetesen ízlés dolga, nekem örök kedvencem lesz. És ezt biztos, hogy többször el fogom olvasni (persze előtte a folytatásokat), pedig még soha egy könyvet sem olvastam újra (kivéve 1 kötelező olvasmányt).
Ja, és a főszereplőt nagyon a szívembe zártam.
Rendkívül hangulatos ifjúsági regény, amely a mélyebb rétegeiben többet is rejt, mint az elsőre gondolnánk. A székelyek furfangos és csavaros észjárása, a társadalomban fennálló és kialakuló feszültségek, a hirtelen felnőni kényszerülő fiú magánya és a vele történt bajok mind-mind hozzáadnak egy keveset az összképhez, mely végül igen kellemes olvasmánnyá alakítja a történetet. Mindenképpen érdemesnek tűnik folytatni a következő regényekkel is.
Népszerű idézetek
Ahogy kipattant a szemem, abban a pillantásban az ajtó is megnyílott, s hát kit hozott az Isten?
Édesanyámat!
Úgy felszöktem, hogy még a házat is szinte elvittem. Volt nagy öröm s szíveskedés mind a két részről. Anyám tyúklevest hozott nekem egy kantáros fazékban, s azt mindjárt oda is tette a tűzhöz, hogy felmelegítse. Éppen vasárnap lévén s délidő, így akart nekem tyúkleveses ünnepet szerezni. El is gondoltam, hogy milyen is, Istenem, az édesanya: eljött az étekkel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál s nagyobb még a Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem.
– Hát te mért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám.
– Én örömömben – mondtam.
– Milyen örömödben?
– Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.
Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk.
58. oldal (Szépirodalmi Kiadó)
Azt az egyet el kell ismerni, hogy hasznos és alapos könyv volt ez a kalendárium. (…) Különösen az időjóslás csigázta a kíváncsiságomat (…) Decemberre nagy havat jósolt, januárra hideget, s augusztusra nagy meleget. Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.
70. oldal (Szépirodalmi Kiadó)
(…) nem sokat ér bármiféle bölcs gondolat, ha nincs akinek megmondja az ember. Még a felettünk állón, kit a Mindenek Urának neveznek, még Őrajta is csodálkozni kell, hogy akkora világ mozgató tudománya s annyi teremtő gondolata van, s mégis meg tudja állani, hogy élőszóval nem mondja el senkinek!
142. oldal (Szépirodalmi Kiadó)
Elgondoltam, hogy a világ szép és változatos a földdel, az éggel és a levegővel együtt, s tele van minden olyan jóval, amire az emberek vágyódhatnak. És akit én embert addigelé láttam, az mégis mind elégedetlen volt.
2. fejezet
(…) Surgyélán visszajött.
– Vadászni volt, ugye? – kérdeztem tőle.
– Oda elmentem – mondta ő.
– Hát mit lőtt?
– Nagy semmit.
– Hol van?
– Ottan van, benne a fejedben.
Nemcsak a tréfára futó szavaiból, hanem máskülönben is látszott, hogy jókedve van.
Éppen úgy, mintha jóllakott volna valamivel.
– Szeretnél-e megenni valamit? – kérdezte.
– Egy kicsi valamit igen – feleltem.
– Várjál, hogy van-e.
Egy darabig kotorászott, majd akkora penészes kenyérdarabot talált, mint egy jókora vadalma.
– Fogjad, jó lesz megrágni! – mondta.
A kezembe vettem a száraz maradékot, forgattam egy ideig, aztán mégis visszaadtam neki, és
így szóltam:
– Tegye el! De olyan helyre, hogy essék a kezem ügyibe!
– Mért ügyibe? – kérdezte Surgyélán.
– Azért – mondtam –, hogy rögtön hajítani tudjak véle, ha jön a medve.
Surgyélán megértette a tréfát, és nevetve szólt:
– Tán nem agyondobálod avval a medvét?
– De én agyon, mint jó katolikus.
– Mért jó katolikus?
– Azért, mert Jézus tanított kenyérrel dobigálni.
185. oldal (Szépirodalmi Kiadó)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
(…) egy-egy nyisszentéssel levágta Bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.
– Hát én evvel mit csináljak? – kérdeztem.
– Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak – mondta.
– Az jó, csak legyek előbb szakállas.
– Hát te már szakállas vagy!
Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.
– No-no – mondtam –, ilyenformán csakugyan szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.
– Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet (…)
16. oldal (Szépirodalmi Könyvkiadó)
Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnk kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, és néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.
