Forradások 94% 27 csillagozás ↑ 14%

Jó ideje kíváncsi voltam már Ta-mia Sansa „Gender Krónikák” történeteire, elvégre ha egy Asimov-rajongó maga is nagyszabású, sokrészes sci-fi sorozat megírására adja a fejét, az olyasmi, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Elolvastam; tényleg van potenciál a sorozatban, megérdemelne egy rendes kiadót, @Sansa olyan hang a magyar sci-fiben, ami nagyon hiányzott eddig.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2012/11/ta-mia-sansa-forradasok.html

Minden történetnek tudni akarjuk a végét. Itt ismerjük a befejezést (kiegészítő kötetéről van szó*), és mégis, @Sansa bebizonyítja, a cél nem minden, az odavezető, sokszor rögös út is számít.
Nekhti Starr – ez a név lassan már fogalom számomra Cat Turney mellett. Imádom, hihetetlen komplex női figura. Nekhti Áldozat. A szó legszorosabb értelmében. Nem is tud szabadulni ettől a bélyegtől. A Gyilkos énje már ennek a címkének a következménye.
Az Emberi oldala pedig ott van benne, mindvégig valahol mélyen, azonban amikor megkapja az Áldozat bélyegét, onnantól kezdve ez a része szép lassan meghal, csak itt-ott bukkan fel. Szívszorító látni, ahogyan megküzd démonaival. Legyőzni nem tudja őket, csak elcsitítani. Úgy véli, őt nem lehet szeretni.
Furcsa és érdekes választás volt a különböző szemszögek használata, bevallom, először tartottam tőle, Ta-mia név a gyönyörűséges borítón ide vagy oda. Ugyanakkor kíváncsi is voltam, hogyan oldja meg a feladatot, hogyan ad nekünk egy széles skálájú ábrázolást a hófehér tüneményről, szájbarágós lesz-e vajon, unalmas, vagy túlontúl széteső. És azt kell, mondanom – mindenfajta elfogultság nélkül – sikerült megoldania, leásott az emberi lélek zegzugos bugyraiba, csak azért, hogy elmondhassa, ki is volt Kha-ra Noire, mielőtt Sötét Hóruszként sétált be a törtelemkönyvek lapjaira.
Elhozta nekünk Nekhti különböző oldalait, sírtam és nevettem, a szívem szakadt meg és mérgelődtem, átkozódtam, majd beletörődtem, és bár tudtam a végkifejletet, izgultam a szereplőkért. Kemt is belopta magát a szívembe. Vajon Ma’at tudta-e, hogy amikor elhozta a sokat szenvedett albínó lányt, milyen olcsó vételt jó vásárt csinált, az életét mentette meg. Bár ne tette volna (?)…
Csodálkozom, és bámulatosnak tartom Nekhti életútját, hihetetlen érzelmi hullámvasutat váltott ki belőle a története. Szerettem volna, ha tud újra mosolyogni.
Ám Nekhti nem tudott. Acélfalakat emelt maga köré, amelyek mögé senkit nem engedett be. Boldog akart lenni? Igen, úgy vélem ő maga is szeretett volna az lenni. Ám nem tudott. És ez nemcsak az ő hibája.
Szerettem volna, ha sikerült volna békét találnia, boldognak lennie.
Nagyon szerettem volna. Ám nem mindig történik az, amit én szeretnék.
            __
* nekem a Sötét Hórusz szinte teljes egészében kiesett a fejemből. Az őrületbe kergettem a szerzőt a kérdéseimmel. Így én nem mondom azt, hogy feltétlenül a Hórusz után kell olvasni :) De erősen javallott azért.

A két kézirat után itt volt az ideje egy kiadott mű elolvasásának is.. :)(:

A Sötét Hóruszhoz még nem volt szerencsém. Nekhti Starrhoz viszont igen.
Életének három megfigyelője, résztvevője meséli el saját tapasztalatait a később Sötét Hórusz néven elhíresülő hölgyről: Ureus, Cast és Tod. Érdekes dolgokat mesélnek, elgondolkodtatókat, ám mégis van valami közös bennük: mindegyikük hidegnek, kiszámíthatatlannak tartja, tartotta Nekhtit. Ezt nem is csodálom. Ma'at látott benne valamit, ő meg szerette volna menteni (azt hiszem, hogy én is harcoltam volna érte, bármennyire is emelt falakat maga köré).
Nem volt egyszerű élete, ezt nem is vitatja el tőle senki. Tudjuk, hogy az ember személyiségét két dolog befolyásolja: a genetika és a környezet. A környezet… Az én alkatommal azt hiszem, hogy katatónná váltam volna… Nekhti viszont megtalálta az utat a dühének…
És ezt majd megtudom a GK 11-es kötetből. Remélem minél előbb.

Egy szó, mint száz: most sem csalódtam @Sansa -ban. Írása végig fent tartotta az érdeklődést, finoman egyensúlyozott a stílusok között, elénk tárt egy „embert”, úgy, ahogy van, nem szépített, nem korrigált. Ránk bízza a véleményalkotást. És ez így is van jól!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nagy elvársokkal kezdtem olvasni, és nem csalódtam benne, sőt jobban tetszett, mint a Hórusz. A kötet egyfajta novellafüzér, egy interjúsorozat, amit egy ifjú történész készít három különböző személlyel, akik közelről ismerték Nekhtit: a volt mentor, a rendőrfőnök és egy pletykás titkár. Mindhárman mást láttak Nekhtibe, így több oldaláról is megismerhetjük a Sötét Hóruszt.
A három rész három különböző Nekhtit mutat meg: az áldozatot, a gyilkost és az embert. Az első részben leginkább szánjuk a gyereket,. aki ennyi mindene ment keresztül. A második részben már tudjuk, hogy képes megvédeni magát, sőt pusztításra is képes, ezt az oldalát az előző regény végi Nekhti, habár itt még inkább önvédelemről beszélhetünk. A harmadik részben, mint ember mutatkozik meg. Jó ötlet volt, hogy úgymond könnyedebben zárja le a kötetet, és közben új információkat is megtudunk a főhősről. Ezzel a felépítéssel Nekhti már nem csak összetett karakter, hanem szinte már szimpatikus.
A három elbeszélő is jó választás volt, mivel teljesen más jellemek, így másképpen látták Nekhtit. Személy szerint mint karakter Rus volt a legszimpatikusabb. A kedvenc szereplő megint Kemt, nagyon örültem, hogy újra olvashatok róla, és hogy párra talált.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ebben a kötetben @Sansa a Sötét hórusz főhősnőjének, Nekhti Starrnak a karakterét, jellemvonásait árnyalja tovább az olvasó számára.
Az első pár oldalon még felhúztam a szemem, mert belefutottam egy-két szóismétlésbe, amikkel szemben nagyon szőrösszívű vagyok, de aztán már nem volt időm ilyen badarságokon fennakadni, mert sodort magával a történet. :)
A regény három részre osztható, a három mesélő alapján, és én őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy melyik tetszett legjobban: mindhárom karakter hozott olyan történetet, ami nagyon tetszett. Kedvenc fejezetem viszont volt: az új, teszteletlen drog hatása alatt álló, közvetlen Nekhti nálam vitte a prímet. Nem csak azért, mert annyira abszurd és Nekhti-viszonylatban elképzelhetetlennek tűnő helyzeteket szült, hanem mert így bepillantást nyerhettünk abba, hogy milyen nővé válhatott volna a Sötét hórusz, ha nem Andrew Williamsnél tölti a gyerekkorát.
Amikor anno a Hóruszt olvastam, teljesen lenyűgözött, de azóta be kellett látnom: Sansa még annál is tud jobbat. Aki azt a regényt olvasta, annak kötelező olvasmány!:)
A karakterábrázolás továbbra is nagyon profin kivitelezett, és talán a kevesebb szereplőnek köszönhető, de több idő jutott a karakterek külsejének leírására, amiért nagyon hálás vagyok. Kemt és Ma'at továbbra is imádnivalóak, Nekhti pedig, még ha nem is lett a szívszerelmem, de úgy érzem, hogy most már sokkal jobban értem a reakcióit és a tetteit.
A párbeszédek sosem unalmasak vagy feleslegesek, és a tájleírások is érthetőek.
A fél csillagot azért vontam le, mert bár nem vártam akcióregényt, de a Hórusz és a Lélektelen dinamizmusa után kicsit túl nyugis volt számomra.
Rólam is elmond valamit, hogy ha csak 4 random ember hal meg egy könyvben, az már nem üti meg az ingerküszöbömet…
Összességében nagyon tetszett, maradok továbbra is Sansa lelkes híve, és jótanács azoknak, akiknek már megvan, de még nem kezdték el: ne hagyjátok a polcon porosodni, mert magatoknak tesztek rosszat vele! :)

Bár a Forradások „csak” egy kiegészítő kötet, nekem a kedvencem az eddig olvasott Sansa regények közül. sokkal kiforrottabb, mint a Sötét Hórusz, a karakterek és a történetvezetése még jobb.
Sansa mélyen leás az emberi lélekbe, és nagyon érdeke megfigyelni, ki hogyan emlékezik vissza a nagyon ellentmondásos személyiségű Nekhtire. Az olvasó felteszi magának a kérdést, hogy ki is volt ő? Áldozat, gyilkos, önsorsrontó, beteg, őrült személyiség, vagy csak egy meg nem értett, szinte gyermeki lélek? Vagy mindez egyszerre? A választ pedig megtalálni nem is olyan egyszerű.

@Sansa… ez fantasztikus volt!
Köszönöm ezt az élményt. Köszönöm, hogy megírtad, köszönöm, hogy van, köszönöm, hogy olvashattam.
sokszor észrevehető más regényekben, novellákban, hogy a szereplők erőltetettek és annyira feszélyezik az olvasót, hogy az már fáj. Találkoztam ilyennel már egy párszor, de itt nem volt. Itt minden gördülékenyen ment, mert úgy kellett mennie.
Itt minden karakter olyan lett, amilyennek kell lennie. Mindenkivel lehet egy kicsit azonosulni egy-egy részlet alkalmával. És ez így jó. Nekem nem lett kedvencem csak titkon imádom Kemtet, mert olyan dilis. :D
Ez egyszerűen… hű. És ebben az egy szóban szeretnék leírni mindent, úgy, hogy más is érezze azt a mindent, amit én olvasás közben.

Blogbejegyzés: http://vikniksbookscorner.blogspot.hu/2013/02/ta-mia-sansa-forradasok-gk11.html

@Sansa, emelem kalapom. Ismét egy olyan regényt olvashattam, ami magával ragadott, még úgyis, hogy bizony nem egy szörnyű múltbeli jelenet részese lehettem. Részese, mert benne éltem, amíg olvastam, Bubastis és Prenties földjét tapostam. A végén még a kádba is magammal hurcoltam a könyvet, mert muszáj volt megtudnom, mi lesz a vége. (Nem kell izgulni, a könyv megúszta a vizet, és pedig gyorsan befejeztem.)
Nekthi-t szeretem, utálom, sajnálom egyszerre jelenleg. Nem tudom mi fog győzni végül bennem. Amit átélt az szörnyű, de valahol igazat adok Nereida-nak, hogy pont ezért kellett volna jobban figyelnie magára. Mégsem tudom egyszerűen gyilkosnak nevezni.
A regény maga pörög, még úgyis, hogy nagy részt visszaemlékezéseket látunk, és nem éreztem zavarónak azt sem, hogy 3 különböző ember szemén keresztül látjuk a dolgokat.

Kegyetlenség. Emberi barbárság. Attól, hogy valamit módunkban és jogunkban áll megtenni, nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg meg kell tennünk. Élhetünk emberként egy embertelen világban?
Egy könyv, ami egyszerre jelent sokat, és mégsem eleget. Egy felkavaró élményt, amin nem kell sírni.
Egy könyv, aminek a főhőse egy „pszichopata-páncélba” burkolózott lány, aki képtelen szeretni – vagy mégsem?

Az első betűtől az utolsóig remek.

Érzelemgazdag és sokat sejtető befejezés volt. Elgondolkodtam, mit tennék ha így találkoznék újra az apámmal. Megrázó a felismerés…
Még kézirat korában olvastam először. Azt hiszem egyszerre, de legalábbis egymás után rövid időn belül kellett volna elolvasnom az előzményét, és emlékeztem volna minden részletre. Így néhol gondolkodnom kellett ki-kicsoda, de így is élvezetes és mozgalmas olvasmány volt.
Amit még el tudok mondani: az időben ugrálós elmesélős közlésmód hatására határozottan „látom” megfilmesítve az egész történetet. Asszem ez jó jel;)