Üdv ​néked, Arthur, nagy király (Üdv néked, Arthur, nagy király 1-4.) 85% 115 csillagozás

Azt hiszem, így tisztességes kezelni egy nagy nemzeti mítoszt: játékosan és szabadon. Megőrizni a történet alapvonalait, de áttörni a nyelvi és gondolkodásbeli korlátokat (amelyek a századok során óhatatlanul rárakódtak) azzal, hogy nem félünk az anakronizmusoktól, és bátran kibeszélünk a jelen olvasóihoz. Ezzel érzékeltetjük, hogy maga az üzenet (mint minden időtálló mítosz üzenete) nincs bezárva az idő kalitkájába, hanem az örökkévalóságnak szól. Az Üdv néked, Arthur, nagy király bővelkedik ugyan mulatságos kalandokban, és gazdagon fricskázza a lovagkor blődségeit, de nem puszta paródia – több okból sem lehet az. Mindenekelőtt azért, mert olyan életteli szereplőgárdát játszat, hogy azok szétfeszítik a komédia kereteit – úgy megszereti őket az ember, hogy én szinte féltem végigolvasni ezt a könyvet, nehogy bajuk essék*. Mert hát – nem titok ez: az Arthur-mondakör nem vidám olvasmány – bizony bajuk esik. Ez a könyv ugyanis úgy játékos, hogy közben végtelenül szomorú is. (Megjegyezném: csak a legnagyobbak tudják ezt a két szintet – a játékost és a szomorút – egy szövegen belül mozgatni.) Keserű, bölcs tanmese ez az emberről és a hatalomról: a királyról, aki életét teszi fel arra, hogy az Erő Törvényének helyére az Igazság Törvényét helyezze, hogy aztán ez az abszolút (és épp ezért: könyörtelen) Igazság legyen a végzete. Arról, hogy a Rend, még ha jó szándékból születik is (hogy a Káoszt kordában tartsa), gyakran túlnő az emberen, és felfalja őt. Mert hiába hisszük azt, hogy vannak Jó Emberek, meg vannak Rossz Emberek, és elég kettejüket elkülöníteni a tökéletes társadalom eléréséhez – ez nem igaz. A helyzet az, hogy a Jó is, meg a Rossz is az emberen belül van – nincs olyan Nagy Király, aki ezen változtathatna.

* Vajon megmenthetnénk a haláltól mondjuk Zola regényeinek hőseit, ha soha többé nem olvasnánk Zola-regényt?

Az, hogy ambivalens volt a viszonyom a könyvvel, nem tökéletes, de még mindig a legpontosabb megfogalmazása az érzéseimnek. Összességében remek és megkerülhetetlen írásnak tartom, de azért gyakorta éreztem heves vágyat, hogy valami kevésbé fárasztó stílusú könyvet vegyek a kezembe. spoiler

A kötet maga négy könyvet, Arthur király és a Kerek asztal lovagjainak legendáit igen furcsán feldolgozó történetet tartalmaz, meglehetősen sajátos, de korántsem egységes stílusú és hangulatú elbeszélésmóddal.
Kezdem azzal, ami személy szerint engem leginkább zavarba ejtett – és ami miatt nem is volt olyan gördülékeny az olvasásom, mint reméltem – a töménytelen, és nyilván szándékolt anakronizmussal, amibe oldalanként többször is beleszaladhatunk.
White a regényeiben nagyban épít Thomas Malory: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája c. könyvre, amely a maga korában szintén hemzsegett a hajmeresztő anakronizmusoktól, tehát nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy a szerző csupán a nagy előd munkáját viszi tovább, de ettől még nekem, mint gyakorló fantasy olvasónak, nem váltak könnyebben emészthetőbbé ezek a kis fricskák.
Ezt tetézi azzal, hogy az író által használt omnipotens narrátor gyakorta kibeszél a könyv XX. századi olvasóihoz, olyan hasonlatokat használva, olyan párhuzamokat állítva fel, amelyek a regény megírásának korában számítottak csak közérthetőnek, a regény jelenidejében viszont nem.
Megjegyzem persze, hogy akárcsak Malory históriájában, itt sem lehet még csak nagyjából sem belőni a tényleges történelmi kort, amikor az események játszódnak, hiszen Arthur király jócskán a keresztes hadjáratok előtt élt, és ziher, hogy a Robin Hood legendák sem köthetőek a személyéhez, arról nem is beszélve, hogy gótikus teljes vértet sem hordott sem ő, sem a lovagjai…
Az anakronizmusokra a koronát Merlin figurája helyezi fel, aki a történet szerint visszafelé él az időben, így az ő esetében szintén gyakoriak a történelmi realitásokra fittyet hányó megnyilvánulások.
A másik problémám az, hogy főleg az első két könyvben számtalan olyan komikus szereplő és szituáció van, ami börleszkszerűen nevetséges helyzeteket és párbeszédeket eredményezett, amelyeket inkább egy P.G. Wodehouse regényben vártam volna. Az pedig hogy itt a lovagok egy része pont olyan habókos, mintha Blandingsben tanyázó tökfej arisztokraták, inkább fárasztott, mint mulattatott.

Ha azonban ezektől az írói fogásoktól eltekintünk, akkor viszont kapunk egy roppant sokrétű, gyakran komor, a legendák mögött megbúvó emberekre koncentráló sorozatot. A négy történetben a hatalom és a felelősség, az ideák és a realitások, a szerelem, a kötelesség és a hűség összeütközése, a becsület és a becsvágy, a törvényes rend és az erőszakos önbíráskodás antagonisztikus ellentmondásai taszítják kétségbeesésbe és kényszerítik gyakran megkérdőjelezhető döntésekre a szereplőket.
White a szexualitást is meglepően nyíltan kezeli – főként egy közel 80 éves könyvhöz képest. A szereplői jellemének integráns része a szexualitással való kapcsolatuk – az incesztuózus viszonytól kezdve, a homoszexuális utalásokig elég széles skálán találhatóak ilyen jellemzők egy-egy karakternél.
De a könyveken végigvonul a társadalom és annak tagjainak felelőssége és egymásra hatásának kérdése is. Az író hosszú és érdekfeszítő oldalakon keresztül feszegeti morál, az etika és az erkölcs társadalmi és individuális szinten tapasztalható kölcsönhatásának kérdését.
A kötet utolsó történetében White meglehetősen pesszimista képet fest az emberiségről és a megvénült Arthur király számvetése életéről és arról, hogy mit remélt elérni, és abból mi lett ténylegesen, lehangoló, de elgondolkoztató is egyben.
A Gyűrűk Uráról írta azt Sam J. Lundwal, hogy az a II. VH allegóriája, ami nyilvánvaló badarság. Ennél a könyvnél sem tökéletes a párhuzam, de Mordred korbácsosai és a nácik között nehéz nem látni a megfelelést.

Összességében ezt a könyvet ajánlom mindenkinek, aki szeretné tudni, hogy a múlt század derekán milyen komoly morális kérdéseket feszegetett az író egy historizáló fantasy köntösébe öltöztetve és félre tudja tenni az ordító anakronizmusokkal szembeni averzióját.
S persze azoknak is, akik meg akarnak ismerkedni azzal az íróval, akinek könyvei nélkül nem lett volna Excalibur és Gyalog-galopp sem.

Az elején zavaró, hogy szétválaszthatatlanul keveredik egy gonosz manók által elnémított musical, énekhang és zenei aláfestés nélkül, jobb híján szavalókórusban ismételt dalszövegekkel, és egy hamiskártyás mesterjátszmája, aki megcinkelte az időt, s egyetlen partiban teríti ki a kerekasztal lovagjait és Robin Hood, azaz inkább Robin Wood sherwoodi erdészszakszervezetének aktivistáit, miközben folyamatosan oda-vissza dumál a huszadik századdal. Hihetnénk, hogy ilyen súgóval sétagalopp lesz a történelem, ám rá kell döbbennünk, hogy ritka makacs jószággal van dolgunk. Megszelídíteni egyelőre nem sikerült, s arra se sok példa akadt, hogy valaki – vagy valakik – legalább néhány másodpercre megfékezzék és irányításuk alá vonják. S a komédia innen fordul tragédiába, mert Arthur és lovagjai számára kézzelfogható valósággá válik, hogy nyereg alá törjék a történelmet. A kísérlet látszólag sikerül, mégis minden félresiklik. S a mai ember éppen azt a csalódást érzi, mint Arthur és lovagjai, amikor ideáljai megvalósulnak és intézményesülnek. Más formát öltenek, mint álmainkban, s éppúgy játékszerré válnak, mint minden korábbi próbálkozás.
A végére koromfeketére sötétül ez a színpompás regény, de éppen ettől válik tökéletessé. White lovagjai lehetnek sikertelenek, szenvedhetnek vereséget, de soha nem adják fel. A belenyugvás nem lovagi erény. Ma senki sincs aki lovaggá avasson minket. Csak rajtunk áll, hogy hajlandók vagyunk e Arthur örökségét képviselni. Lovagi páncél nélkül is

Ugyan az európai kultúrkörben nagy népszerűségnek örvend, kiterjedt mítoszainak szövevényével pedig a művészeteket át és keresztülhálózza az Artúr-mondakör, engem mégis mindig a hideg rázott tőle. Ismereteim a témában totális káoszban örvénylenek, így hát mi sem volt „természetesebb”, mint hogy egy humoros, anakronizmusokban bővelkedő, a történelmi korokat összemosó fura átiratában mélyedjek el a történetnek. :)

White műve négy könyvre tagolódik, melyeket nem egy időben, nem azonos hangulatisággal és meg merem kockáztatni, hogy nem is azonos céllal írt meg. Az első könyvre abszolút áll, az ajánlóban említett angol humorral kapcsolatos megjegyzés. Artúr király gyerekkora egy maratoni Monty Python történetként elevenedik meg az olvasó előtt, habókos, időzavarral küzdő Merlinnel és ütődött lovagokkal. Viszont jóból is megárt a sok, egy idő után sajnos már teljesen immunissá váltam ezekre a poénokra és rezignáltan siklottam el fölöttük.
Viszont, ami a következő könyvekre, is megtartotta vonzerejét, az maga a szerző komplex tudása akár a mondakörben, vagy a történelmi, filozófiai aspektusokban, valamint az olykor szórakoztató, vagy épp elgondolkodtató narrátori kiszólásai, melyekben hol együttérez karaktereivel, hol párhuzamot von az események és jelenünk között. Itt jegyezném meg, hogy ezek az agyonra használt karakterek talán még soha ennyi szimpátiát nem keltettek bennem, soha ilyen emberiek nem voltak, mint ebben a kötetben. Az egyre komolyabb morális kérdéseket feszegető könyvek hangulata pedig témájuk súlyával párhuzamosan, mindinkább sötétebbre vált, mely az utolsó könyv végére érleli meg az emberiségről, a nekünk szánt pesszimista esszenciát.

Összességében tehát eljutunk Uther Pendragontól Mordredig, végig kísérjük Artúr nagy pillanatait uralkodása ideje alatt egy olyan modern, humoros előadásban, ami okosan megírt didaktikus regényfolyamként táplálkozik a múltból, annak minden erényével és hibájával, és vetíti előre a sötét jövőt, avagy a jelent. White művének nagyon is helye van a világirodalomban, mind írói tehetsége, gondolatisága és humora miatt, ráadásul meghozta a kedvem a témához, ami legalább akkora csoda, mint ez a könyv.

Ez a könyv is érdekes volt…
Egy ajánlás alapján vettem meg, elképzelésem sem volt, hogy miről is szól, csak azt tudtam, hogy ez is egy olyan könyv, amit olvasottként szeretnék ismerni.
Aztán mikor elkezdtem, néztem nagyot, hogy mi a franc ez. Végül azért elolvastam a fülszöveget is :D

Az Avalon ködbe vész, és az ebből a regényből készült Arthur király és a nők című film is nagy kedvencem, erre jön ez a zagyvaság, és csak nézek ki a fejemből, hogy mi ez?
Aztán rájöttem.

Általában szeretem a fanyar angol humort, de van az a pont, amikor már fáj. A Gyaloggaloppot is eltartott egy darabig, mire végig tudtam nézni. :))
Na ez a könyv nagyon fájt.
Ugyanakkor pedig annyira jó a stílusa, hogy amint leültem olvasni, észrevétlenül pörögtek a lapok tovább, meg sem éreztem.

Az Arthur-mondakört pedig nagyon jól feldolgozva adja át. Mondhatni: szórakoztatva tanít. Bemutatja a nagy király életét, ugyanakkor komolytalanra veszi a figurát, ezzel is elvéve a monda élét, hiszen a mese nem igazán állja meg a valóság próbáját – vagy mégis?
Szerintem nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a tanítás – humor – történelmi regény hármasban, igazán élvezetes olvasásélményt nyújtva.

Furcsa a kapcsolatom ezzel a könyvvel, hosszú évekig szent meggyőződésem volt, hogy olvastam, és még egy egész épkézláb összefoglalót is tudtam volna róla írni, hogy miről szól, és tudtam, hogy nagyon tetszett, aztán elég nagyot koppantam, amikor rájöttem, nem ez az. Nem tudom mi az a könyv, amivel összekevertem, sosem fogom megtudni, de biztos nem volt ilyen jó.
White mesterművet alkotott az Artúr-mondakörben, ami a bolondos és bájos felnőtté válás történettől a lélekbemaró, elkerülhetetlen és előre ismert végig olyan mélységeket tár fel, amire csak kevesen képesek. A könyv önmagában egy kiváló kardos-lovagos, politikát és történelmet sem mellőző kalandregény, egyben egy morális és filozófiai utazás, ami örök és nehéz kérdések garmadáján vezeti végig az olvasót, és nem utolsó sorban egy tökéletes mitológia életrajzi regény, fantasztikusan felépített karakterekkel. Hozott anyagból dolgozik White, mégis sokkal többet ad hozzá szereplőihez és történetükhöz, mint egy egyszerű átdolgozás, minden karaktere gondosan felépített, valódi embereknek érződnek, akik ebből adódóan nem mindig hozzák a megfelelő döntést, és ezt az író nem próbálja elrejteni, őszintén mesél, és ezzel képes ilyen hatást elérni az olvasó felett. Zseniálisan összerakott könyv, tele olyan rétegekkel, amiket egy élmény felfedezni, elmerülni ebben a világban, megszeretni ezeket a szereplőket, velük örülni, velük sírni.
Rengeteg szempontból közelíthető meg a könyv, egyszerű fanasytől az emberi lélek teljes körű megismeréséig van benne minden, mégsem zsúfolt, White tudja, hogy mikor van a sebességre kapcsolás ideje, és mikor jut idő a lassabb, megfigyelő jellegű fejezetekre. Emellett baromi élvezetesen ír, máshogy nem is lehetne egy ilyen volumenű, epikus művet megalkotni.
Néha szkeptikusan nyúlok az 1001 listás könyvekhez, de ez méltán alapmű, és nem csak, mint zsánerkönyv, hanem a világirodalom egy remek darabkájaként.

Valami röhejes, mennyire kritikátlanul imádom ezt a könyvet.

Hát ez nem valami korrekt értékelés, mi?

Pompás paródia, némi tragédia, sok-sok szándékos anakronizmus, és nagyszerű stílus. Főleg az első fejezet pazar, szerintem vegytiszta örömmel, és lelkesedéssel írhatta az író, sziporkázóan humoros és eredeti! Egészen megejtő, ahogy portóit isznak, meg Etonról csevegnek a lovagok. :D Netán épp úgy csatáznak egymással, hogy a felek néha nem is látják a másikat, csak ötletszerűen csapkodnak a levegőben a másik után, párszor nekimennek egy-egy fának, mire „a feketerigók és mókusok káromkodtak” egy sort. Vajákos Morgan meg szalonnaágyon fekszik, és puha sajtkatonák őrzik a disznóhús oszlophoz kötözött foglyokat. Ebben a világban nő fel Arthur, varázsló barátja, Merlin pedig – mikor épp nem az antipatikus fegyvermester bajszát konyítja le varázslataival (netán tévedésből a fülét lebegteti) –, Arthurt varázsolja hallá, vadlúddá, 1984-et idéző hangyaboly tagjává, sólyommá, továbbá kalandozni küldi Robin Hooddal.
Ebben az első fejezetben bukkan fel személyes kedvencem, Pellinore király, aki a Csahos Fenevadat üldözi, amelynek kígyófeje van, leopárdteste, hátsó fele, mint az oroszláné, és patái vannak, mint a szarvasbikának. Hogy el ne tévessze őt, mindig van nála egy kis excrementum a beazonosításhoz, és hogy biztosra menjen, még vadászkutyát is tart.
„Nagyon jó vadászkutya – mondta Pellinore király –, csak folyton liheg, mindennek köréje csavarodik, s mindig az ellenkező irányba megy.” Hát igen, kissé kétséges a hasznossága. „- Néha kételkedem is benne, hogy valóban üldözi-e a fenevadat.
– Mit csinál, ha meglátja?
– Semmit.” :D

A második fejezet a cornwalli Orkney fiúk sötét családi életével kezdődik, hát nem lennék se unikornis, se macska a közelükben. A történet hangszíne is megváltozik némileg, de már éppen mikor kényelmetlenül érezném magam a kegyetlen jelenetek miatt, a fiúk kiengesztelnek azzal, hogy szürreális, kedves meséket óhajtanak hallani, pl. arról, hogyan keletkeztek a disznók. Vagy azt, amelyikben a nagy Conan fenekén nőtt gyapjúból harisnyákat kötnek! Vagy amiben hollók vájják ki valakinek a szemét, khm. Netán egy titokzatos lányról, aki férjhez megy valakihez, mert az illető ellopta az óriás bűvös lovát. :D
Arthur már királyként szerepel itt, megjelenik a kerekasztal, és mindenféle szép eszmék gondolata is… egyelőre aránylag derűs a hangulat Camelotban.

A harmadik fejezet nagyrészt Lancelot viselt dolgairól, meg a jelenléte által kavart helyzet elemzéséről szól. Lélekrajz, gazdagon vázolt érzelmek és motivációk a szerelmi háromszög minden tagjától. A humor lassan kikopik a történetből, ahogy felbukkan a baljós múltú Mordred, és a könyv hangulata egyre sötétebb, komolyabb, szó sincs többé kedélyes vigadozásról képtelen figurákkal. Pár derűsebb jelenet azért még felcsillan, amikor a lovagok visszatérnek portyáikról a Szent Grál után, és beszámolnak egészen hétköznapi kalandjaikról tündérhölgyekkel, szellemlovakkal, netán barátságos oroszlánokkal, de az alaphangulat elég komor marad.

A negyedik fejezet a legsötétebb. Hiába a nemes szándék, ha nem vesszük figyelembe az emberek természetét… lehet jót akarva rosszat cselekedni, ámde mindig van remény, és továbbadott bölcsesség.
És öt csillag. Nem is lehetne kevesebb. :)

Zseniális könyv, nagyon szerettem olvasni. Azért nem mindenkinek ajánlom, csak azoknak, akik szeretik a játékos, kissé szokatlan könyveket, és elég lazák ahhoz, hogy ne botránkozzanak meg egy ismert történet átértelmezésén, illetve bírják a kevert műfajokat. Rengeteg humorérzék kell e regény élvezéséhez, de úgy képzelem, az író végig mosolyogva, szinte kuncogva írta meg ezt a remekművet. Nem is igen tudnám más olvasott könyvhöz hasonlítani.
A főszereplők egy időre eltűnnek, lappangnak, majd ismét előkerülnek. Kivéve Merlint, akit azért hiányoltam. Arthurt is fájdalmasan hiányoltam sokáig, nekem a szerelmi háromszög tárgyalása kissé elnyúlt, de megbocsátottam, mert akkora életbölcsességeket fogalmaz meg a szerző, és ad a címszereplő szájába, hogy csak néztem.
Rengeteg érték van e könyvben, kedvenc lett.

Ha jól emlékszem, a klasszicista drámák célkitűzése volt, hogy gyönyörködtetve tanítsanak, most ugyanezt a hozzáállást éreztem White-nál.
Komoly arccal, hihetően előadott paródia? Megvan. A nagy legendás alakok emberivé tétele? Abszolút megvan, vérzett a szívem értük rendesen. Morális és etikai fejtegetések? Példabeszédek, fejtágítás és ismeretterjesztés? Egy mondakör részletes leírása? Egy gyönyörű szerelem és barátság egymásra eresztése? Megvan mindegyik, időnként érezni véltem a Gyalog galopp egyes jeleneteinek ősét, és még ennél is több volt, ami már végképp túl sok lenne a legtöbb szerzőnek.
És hogy még hab is legyen a tortán, White leírta a mondák sötét, kétségbeejtő végét minden legendai elemmel, aztán beleszőtt egy kevés reményt, ami megvilágította a kiutat és egy jobban sikerült világ lehetőségét.