Csodálkozhatunk-e azon, hogy az emelkedettség érzése vesz rajtunk erőt, ha az ország legjobb hóhéra költözik a szomszédunkba? Mit érez egy anya, ha csak a szoptatások idejére találkozhat a vak apánál maradt gyerekével? Együtt élhetünk-e egy próbababával?
Szvoren Edina legújabb történeteit olvasva a rémület, a részvét és a meglepődés egyszerre lesz úrrá rajtunk. Hiába nem találjuk a hangot a szüleinkkel és a gyerekeinkkel, hiába vágyódunk el a társaink mellől, vagy hiába vágyunk utánuk reménytelenül – mégis tudunk működni a világban. Idegenek vagyunk a történeteinkben, mégis ezek között kell berendezkednünk. Megszokhatatlan, hogy mindez tényleg sikerülhet.
Az ország legjobb hóhéra úgy képes ábrázolni otthonosan klausztrofób viszonyainkat, hogy közben komoran felszikrázik az abszurdtól sem idegen, sötét humor.
Az ország legjobb hóhéra 223 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2015
Enciklopédia 11
Kedvencelte 9
Most olvassa 14
Várólistára tette 144
Kívánságlistára tette 117
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Kijelentem: szerintem Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk. (Ez persze nem vitaindító akar lenni, csak egy személyes coming out.) Én nem találtam ebben a kötetben gyenge darabot, mindegyiken átjön az író határozott elképzelése a kirekesztésről, az elfojtásokról, a családi viszonyok eltorzulásairól – több is ez, mint puszta elképzelés, inkább nagyon is élő tapasztalat, egy végtelenül szuverén látásmód. Kvázi tökéletes, mert Szvoren tudja, mit akar mondani, és meg is tudja fogalmazni azt. Ezek az írások mind nagyon erősek, de ugyanakkor mentesek a túlzásoktól, és tolakodás nélkül kötik össze őket az egymásra utaló jelképek. Rövidségük ellenére egy nagyon stabil alapra épülnek: írójuk először precízen megteremti azt a valószerű környezetet, ahol szereplői mozognak, és aztán onnan mozdul el egy sejtelmes, helyenként utópisztikus irányba, de mindig csak finoman, kiemelkedő ütemérzékkel, meghagyva az olvasónak a lehetőséget, hogy közben olyan következtetéseket vonjon le, amilyeneket csak akar. Érzékeny és kiegyensúlyozott, mégis merész próza. Mondtam már, hogy szerintem Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk?
Kiváló próza, de szúr, csikorogva karistol, mint régi idők lemezein a tű, és olvasása fokozódó szorongást okoz.
Groteszk nézőpontokból világít rá éles reflektorral az emberi nyomorúság széles skálájára, de a görbe, torz tükörben mégis felvillan az igazság szikrája.
Hűvös, borongós lelki tájakat beutazva találkozhatunk az elidegenedés, az elfojtás számos formájával, kegyetlen nihil tátong mindenütt, a világ zord, a szereplők fázósan kucorodnak össze, néma fájdalomba zárva. A sebek viselésében azonban mégsem osztozunk, mert belép a képbe egy abszurd vagy viszolygást keltő mozzanat, ami eltávolítja az olvasót.
Egyszerre bizarr és jegesen kíméletlen irodalom, a maga nemében tökéletes.
Valahonnan, a messzi távolból, a komfortzónán kívülről érkező, aztán erősen zötykölődve landoló, egymás mögé írt mondatok. Úgy süt belőlük a fájdalom, a megszenvedés gyönyörűsége, hogy az már valóban felér egy harmonikus zenei összhangzattal. Az idegenség, a kívülállás, az abszurdba hajló groteszk szenvtelenség tökéletes együttállása.
Nem sok, és nem is kevés, hogy a lány épp csak hozzám simul a kapuban.
Tökéletes írások, ritka szép gyűjteménybe rendezve.
Kellemetlen, nyomasztó témákról ír egyedi stílusban, sokféle nézőpontból. Az biztos, hogy van egyénisége. Egyik novella sem volt egy a sok közül típusú, bár önmagát néha mintha ismételte volna. Közben nem tudtam válaszolni a kérdésre, hogy miért is nem nyert meg igazán. Így utólag viszont már összeáll néhány gondolat. Még a novellák témájával önmagában nem lenne gond. Rémesek, de a legtöbb nem túl extrém, végülis egész mindennapi borzalmak. Amivel nem sikerült megbarátkoznom, hogy minden novella úgy kezdődött, mint mikor ilyen-olyan telemarketinges cégek hívnak. Vagy egy percig hallgatod a rizsát, mire rájössz, hogy kik ezek és mit akarnak. Lefordítva, a pár oldalas novellák elején akár több oldalon, de legalább pár bekezdésen keresztül nem derült ki, hogy éppen egy férfi, egy nő, egy kamasz, vagy egy kisgyerek szemszögéből ír. Pedig nem kis különbség van, legalábbis a témák miatt itt így van. Ami pedig a legrosszabb, és nagyon ront az összbenyomáson így olvasás után átgondolva, hogy nem tudok kiemelni belőle egy-két írást, ami azért csak tetszett. Van egy pár, ami érdekes volt, kíváncsi voltam, mi lesz a kegyetlen fordulat benne, de ennyi.
És mégis, mindezek ellenére, nagyon is olvastatta magát. Mint mikor már a címe is szörnyű egy hírnek, tömegkarambol, meg pedofília, meg gyilkosság, de azért is megnyitom, mert tudni akarom mi lett a vége. De nincs feloldás, ezek nem mesék. Mindenki szenvedjen csak tovább. És persze az egész csak egy cikk erejéig érdekel bárkit is. Ezek a novellák is éppen ilyen személytelenek maradtak, csak egy pillanatra figyeltem rájuk. Idegenek maradtak a narrátorok, így a problémáik is.
Azért nem bánom, hogy elolvastam, még ha nem is lett az, ami megszeretteti velem a kortárs szépirodalmat. Még idén kézbe veszem másik kötetét is, mert valami mégis vonz benne. Talán a következő után arra is rájövök, hogy mi.
A legnagyobb jótétemény, amely ezzel a kötettel kapcsolatban az emberiséget érheti, az, hogy rövid. Nemcsak maga a kötet, hanem a benne szereplő írások is. Alig pár oldalasak. Elég is azokból annyi.
Pedig tagadhatatlanul nagyon jó írások. Pontos megfigyelésekkel dolgoznak, érett élettapasztalattal és ritka stílusbeli tudással.
Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/26/szvoren_ed…
Na, most jól megmondom nektek, hogy milyen a jó novella (meg általában irodalom); olyan, hogy olvasod, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már előre gondolkodsz, valami elindult benned, és kitalálsz egy történetet, ami az olvasott írásból indult el, és benned folytatódik, mert eltalált valamit, ami benned is benned van. Aztán mindig vissza kell rángatnod magad, hogy megtudd, hová is jut az író, adott esetben Szvoren. Ő ezt tudja, vagy legalább is kettőnk között megvan ez a kapcsolat, vagy csak utánam olvasott valahol, hát minden lehet.
Jól mondja @balagesh, hogy ez nem a ronggyá koptatott (na mondjuk ezt én mondtam) szoció novella, hanem vérbeli pszichó, olvashatnánk valami irodalmi vénával megáldott pszichológus esettanulmányaiként, foglaljon helyet, meséljen a gyerekkoráról, értem, és hogy alakult ki ez a barátság azzal a fejetlen babával, miután az édesanyja beleesett a szilvalekváros üstbe az apjával történt veszekedés után?
Ja, irodalom, nem fejeztem még be. @Kuszma meg aszongya, hogy szerinte Szvoren a legjobb élő novellistánk. Hát biztos más, mint X, Y-hoz képest is egész másmilyen, Z-ről nem is beszélve, ja, elmondhatjuk biztosan, hogy Szvoren a legmásabb élő novellistánk. Meg ugye a mondatok. Azok vannak neki, egészen egyediek, egy olyan világot írnak le, ami van, csak mi nem tudjuk megnevezni. A felkarja formátlan és fehér, mint egy gólyakölyök. Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott. Nagy szerencse, hogy a férjemnek van foglalkozása, különben nem tudnék róla mit mondani. Ilyenek. Mindannyiunknak vannak TB-mellű, gólyakölyök formájú férjeink, csak nem tudunk róla.
Aztán meg mégis azon gondolkoztam közben, hogy ez blöff. Nem, nem blöff. De mégis, ez a novella biztos. Aztán mégsem, ez telitalálat. Persze, ha blöff, akkor beveszem, ha meg nem, akkor nem értem, azt hiszem blöff. Francba!
Ami biztos zavart, az a folyamatos nemváltás. Az elbeszélő hol férfi, hol nő, és sokszor csak későn derült ki, hogy rossz nem-szögből olvastam addig a novellát. Szvorennek nem okoz gondot férfinek lenni. Ez ijesztő. Talán ő a legjobb élő női novellistánk, aki képes erre.
Biztos kézzel, határozottan megrajzolt helyzetek és portrék. Lassan, szemünk előtt arcot öltött hétköznapok, melyekbe olyan természetességgel kúszik be az abszurd, hogy elfelejtesz csodálkozni, meghökkenni. Mert amúgy mindegyik novella egy-egy kegyetlenül pontosan tükröző üvegcserepe annak, amit inkább eltakarnánk, elhallgatnánk. Kíméletlen feltárása a szenvtelen, szinte érzelemmentessé dermedt álarc mögött fájdalomba torzult arcoknak, lelkeknek. Magabiztos, szilárd, kutató léptek a hajnalra keményre dermedt elégedetlenségen. Ugyanakkor mintha a felszínen járó azonos lenne azzal, aki a mélyben kétségbeesetten fuldoklik… De mit is beszélek azonosságról, mikor minden egyes novella többek közt pontosan az (ön)azonosságra kérdez rá – a ki vagyok én? és a kicsoda ő? kérdését teszi fel ismételten szereplő, elbeszélő, olvasó. Megragadni, azt amit maradéktalanul amúgy is lehetetlen.
Szerepekbe, társadalmi helyzetekbe, egy-egy többnyire traumatikus esemény, élmény által meghatározott sorsba bezárt alakok próbálnak megmaradni a felszínen, miközben egyre messzebbre sodródnak egymástól. Minden történet középpontjában elfojtott érzések és/vagy hiányok – titkok, elhallgatások, kiüresedett, süketnéma, bekötött szemű kapcsolatok, széthullt családok, nem létező vagy nem vállalt szülő-gyermek kapcsolat. Lelki nyomor, mely gyakran testi tüneteket ölt. Pszichés problémák özöne. Kirekesztettség és bezártság. Kommunikációs vákuum. Közben meg kezek az arcok előtt. Fájdalmat, szégyent leplezendő. Pedig a szégyent nem én hozom, adják – hangzik el az egyik novellában. Az identitásképzésben nem kis szerepet játszik a kívülről szemlélő – nemcsak a novellák világán belüli másik szereplő, hanem az olvasó is. Talán innen a novellák érdekes felépítése, az információ adagolásának érdekes ritmusa. Egy-egy, a novella végén megtudott apró kis tény teljesen más szemszögből világít rá az addig kialakított képre, az elbeszélő nemegyszer rácáfol az olvasói elvárásra, ráébresztve többek közt a sematikus gondolkodás korlátaira, a megdermedt felszín alatti zavaros, fojtogató mélyre, a kezek elfödte képmásra…
Nagyon depresszív, nyomasztó kötet, egyedi, és ahogy már páran írták, bátor hangon, nagy érzékenységgel szólaltat meg néha akár tabuként kezelt témákat. A visszatérő elemek érdekes kapcsolatot teremtenek a novellák közt, melyek mintha ugyanazon téma variációi lennének. Meg tudom érteni azokat, akikben ez a tematikai-hangulati egységesség hiányérzetet kelt. De ki tudja, talán nem is lehet ezt másként – talán nincsenek is arcok, csak egy arc van. Az arc, amelyet mindannyian kezünkkel védünk. Nemtől, kortól és minden egyéb körülménytől függetlenül.
Mindaz, amit leírok, nem magyarázza, csupán jellemzi Szvoren Edina zsenialitását.
Ezek a novellák már azzal kiemelkednek a sűrűből, hogy míg a többség manapság szocio, addig SzE pszicho. Más még ha lelki témákat dolgoz fel, akkor is leír, SzE viszont elemez – analizál. A szocio amúgy is távol áll a hétköznapoktól. Ott már a határvonalon túli világra tekintünk. Aki oda átkerül, már nagyon más lesz, idegen tőlünk (a hajléktalan, a kattant, vagyis a mindenféle megnyomorodott), és ő nem olvasó. A pszicho ellenben nem újsághír, hanem a működő élet. Nem valahol a messzeségben lévő homályos alak, hanem a szomszéd, a távoli vagy nagyon közeli rokon, netán éppen mi magunk. A sejthetően problémás, de mindenképpen működőképes. Aki halad előre, de már csak valami átlátszó masszában.
Nekem tényleg bajom is gyakran, hogy Tóth Kriszta vagy PSZs novelláinál bulvárlapok tartalmát látom irodalmi nyelvezetbe öltöztetve. Szóval azok a szereplők nem az én világomhoz tartoznak, és ahogy mondtam: ha majd egyszer én oda átkerülök, akkor már mindegy. Meg amúgy is van a novellaírókon ez a kardvívási kényszer: hogy szúrjanak, és folyjon a vér. Gyorsan, kíméletlenül. Ehhez képest Szvoren Edina csinálja a tussékat, de nincs igazi seb, csak felvillan a fény, hol piros, hol zöld, egy pont ide vagy oda, és folytatódik a lábtempó, az arc pedig rejtve van a szürke fémháló mögött – akárki is lehet ott.
Szvoren Edina sejtelmesen és jól ír. Titokzatosság és többnyire fantasztikumba hajló, máskor végletekig kihegyezett realizmus jellemzi elbeszéléseit. Afféle 21. századi életképek, pozitív kicsengés nélkül. Szinte mindegyik befejezetlennek tűnt, s ez így még akkor is dekadenciát sugalmazna, ha egyébként fel is csillanna bennük valami halvány reménysugár. De ezek olvastán nekem már az is hiú reménysugár volna, hogy maradjon minden ugyanolyan rossz, mint eddig, mert ennél már csak borzalmasabb jöhet. Tényleg ilyen vidám korban élünk? Bizonytalan vagyok, hogy a szerző szándéka valóban ilyen üzenet megfogalmazása volt e, vagy tökéletes írástechnikája ellenére képtelen volt kifejezni legalább valami csekély pozitívumot, ami úgy érzem mégis ott lapul az írónőben.
Már-már megszokhatatlan, ha az embernek megadatik, hogy nap mint nap valami nagyszabású közelében legyen.
Egy kicsit ilyen volt Szvoren Edina novelláskötetét olvasni. Mikor kézbe vettem semmi elképzelésem nem volt, az írónő nevével is most találkoztam először, de már az első novella esetén éreztem, mi megtaláltuk a közös hangot.
Szvoren Edina novelláskötetének legnagyobb különlegessége a témái. Mindegyik novella egy-egy tabu témát ölel fel. Olyan események sora történik a novellákban amelyek bárkivel, bármikor megtörténhetnek, mégis ha bekövetkeznek az emberek félnek beszélni róla, szégyellik. Szvoren Edina szereplői pedig, vagy ki akarják mondani, vagy elfojtják, de mindegyikük ízig-végig átéli az eseményeket. A novellák nem szépítenek, nem satíroznak. Az események, szituációk keményen kimondásra kerülnek. A témák között találunk szexuális vonzalmat, depressziót, szomorúságot, gyászt, félelmet, aggódást, szerelmet. Megjelennek családi ellentétek, ellentétek barátok között, megtalálható vonzalom, vágy, és a magány is. A novellák közös vonása, hogy mind-mind egy ember és a körülötte élők közvetlen életét befolyásoló pillanat kép. Nem ad megoldást, és nem is jutunk el arra a pontra, hogy megoldás egyáltalán adható legyen. Mindössze egy halom pillanat kép. Olyan ez mint egy fénykép album, mindenféle emberekről, akikről egy-egy emlék jut eszedbe a kép láttán. Itt is ez történik, se eleje, se vége a novelláknak. Az olvasóban pedig kérdések sem maradnak, mert nagyon nem is tesz fel kérdést. Pusztán hagyja, hogy az események lassú folyama elvigye magával. Én legalább is így éltem meg. Nem gondolkodtam megoldásokon, nem kerestem válaszokat a fel nem tett kérdésekre. Elfogadtam, mint tényt, hogy ezek az események megtörténnek, nem kell keresni az okokat. Azt kell megérteni, hogy vannak. A novellák maguk fájdalmasak, nyíltak és őszinték, néha már túlságosan is az olvasó arcába másztak, ami egyértelműen a kötet egyik legjobb tulajdonsága. Eléri, hogy végig olvasd, eléri, hogy megbotránkozz, eléri, hogy megzavarjon, mindezt úgy, hogy az olvasó maga még jobban olvasni akarja.
A novellák közül nekem az elsők jobban tetszettek, különösen szerettem a Kinderszenen novellákat amelyek a válogatáson belül is egy összeillő csokrot képeztek. Ezek a novellák voltak messze a legjobbjai a kötetnek. Pont az jutott eszembe, hogy kár, hogy nincs egy csak ilyen novellákat összegyűjtő kötete.
Népszerű idézetek
Mint mikor ugye sír az ember, és a tárgyakról lemásznak a színek.
Szüleim többet tudnak a kahatika indiánokról, mint a fiamról.
Munkanéven ember (Magvető, 2015)
Az IKEA-s virágcserepekbe fagylaltos zászlócskákat tűzött, a zászlócskákon pedig üzenetet hagyott a növények nevében. Bepanaszolta magát D. előtt. Kitikkadunk. Ha ez így megy tovább, kitör a virágrevolúció.
Kafarnaumi csoda (Magvető, 2015)
A téli gyerekeknek, mondják, fázósak lehetnek a szüleik, ha tavasszal ennyire összebújtak.
Aloé vera (Magvető, 2015)
A szüleinknek bejelentettem, hogy a rendőrtisztire megyek, ha nem vesznek föl a Zeneakadémiára.
Maruzsálem (Magvető, 2015)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Moesko Péter: Megyünk haza 91% ·
Összehasonlítás - Bodnár Alexandra – Monos Anett – M. Z. Chapelle (szerk.): Sssh! 90% ·
Összehasonlítás - Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun 89% ·
Összehasonlítás - Hári Tamás: Véres torkú angyalok ·
Összehasonlítás - Vágyom rád 84% ·
Összehasonlítás - Szabó T. Anna: Szabadulógyakorlat 84% ·
Összehasonlítás - Háy János: Hozott lélek 82% ·
Összehasonlítás - Tóth Krisztina: Pillanatragasztó 82% ·
Összehasonlítás - K. M. Holmes: Mason 97% ·
Összehasonlítás - Anne L. Green: Csábító vallomások 97% ·
Összehasonlítás