Fiúk ​cinkkoporsóban (Az utópia hangjai 3.) 93% 219 csillagozás

„A háború kemény munka és gyilkosság, de az évek múltával csak a kemény munkára emlékszünk, a gyilkosság gondolata pedig elhalványul.”

Azt érzem, Alekszijevics nem szeret a háborúról írni. Kín neki. De mégis: muszáj. Hogy ne legyen elfeledve semmi. Az afganisztáni háború, ha mondjuk a második világháborúval vetjük össze, különösen feledésre ítélt csetepaténak tűnik – a XX. század megakonfliktusaihoz képest pofozkodás egy vidéki italboltban. Nem csak mérete miatt, hanem azért is, mert amíg a Nagy Honvédő Háború könnyen bemutatható a gonosz elleni eposzi méretű csataként, amit a puszta életben maradásért vívtak hős szovjetjeink, addig az afganisztáni kaland szimplán elfuserált geopolitika volt – eredménytelen és költséges beavatkozás egy idegen ország belügyeibe. Mondhatnók, az oroszok lemásolták a hibát, amit az amerikaiak Vietnamban elkövettek, csak éppen fájdalmasabb következményekkel, mert amíg az amerikai demokrácia túlélte az ottani kudarcot, addig a szovjet rezsimnek Afganisztán az utolsó szögek egyike volt a rendszer koporsójába. Talán mert autoriter rendszerként legitimitását a végtelen erő adta meg, viszont egy háborús szégyen épp ezt a végtelen erőt tette kérdésessé. Felesleges volt a sok szenvedés, a véráldozat mindkét oldalon, nagy a kísértés tehát, hogy kitöröljék az orosz/belorusz nemzeti emlékezetből – de fennáll a veszély, hogy amikor egy felesleges háborút akarunk elfelejteni, először azt felejtjük el, hogy felesleges volt, és nem magát a háborút.

Amúgy meg a szokott Alekszijevics-minőség: egy emocionálisan csordultig telt próza, ami iránt nem lehet közönyt érezni. Talán a többi Alekszijevics-könyvhöz képest látványosabbak az ismétlődések – hogy mennyire korlátozott azon elemek száma, amiből felépül (anyák fájdalma és a rokkantak beilleszkedési problémái, ez a két vezérfonal). Mégsem tudok egy fél csillagot sem levonni, mert az, amit Alekszijevics csinál, egyszerűen pótolhatatlan: amit elmond a háborúról, azt mindenkinek muszáj lenne tudnia. A könyv példátlanul érdekes függeléke pedig, amiben a mű utóéletéről olvashatunk a fehérorosz bíróságok előtt, önmagában is bizonyíték arra, mennyire nélkülözhetetlen, amit a szerző a dokumentumregény műfaján belül elvégez – az áldozatok igazságának felmutatása –, és milyen erős ellenállást vált ki a politikai hatalomból. Pedig ha a hatalmat elkezdik zavarni a történelmi tények, az többnyire azt jelenti, hogy olyasmire akar rávenni minket, amit józan ésszel nem szívesen tennénk meg (mondjuk hogy elviseljük azokat a kényelmetlenségeket és igazságtalanságokat, amiket maga a hatalom idézett elő) – ezért kábít olyasféle drogokkal, mint a nemzeti szuverenitás gondolata, vagy a diadalmas birodalmi múlt felidézése. És ilyenkor érdemes az Alekszijevics-féle írókhoz fordulni némi ellenméregért.

Ezért az egy könyvéért is megérdemelte volna Alekszijevics a Nobelt.
Jófajta dokumentumregény egy mocskos háborúról. Nemcsak a dokumentarista jellegnek, de a regényírás követelményeinek is megfelel, annak ellenére – vagy inkább fura módon pont azért, mert olyan keveset ír bele a szerző.
Nem hiszem, hogy létezik több ilyen író: aki azért kap Nobelt, mert nem szólal meg. :D Csak hagyja, hogy a többiek beszéljenek, aztán szerkeszt. De azt olyan piszok ügyesen csinálja, hogy még az se vonhatja ki magát a hatása alól, aki utálja. Az főleg nem vonhatja. Amint a könyv végén mellékelt ábra mutatja.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/08/szvetlana_…

Sokáig küzdöttem ezzel a könyvvel, nekem nem szokott két hétbe telni egy kötet elolvasása.
Alekszijevics most a ’80-as évek afganisztáni orosz beavatkozásáról írt. Akkor sem értettem mit keresnek ott, de időközben tisztult a kép, s ami nagy vonalakban már a ’90-es években kiderült, annak lélekben dermesztő valóságát most Alekszijevics részletezte. Sokak számára ezzel a dokumentumregénnyel vált teljesen tisztává a kép erről a felesleges és oktalan beavatkozásról. Napról-napra egyre jobban lehangolt, végül megcsömörlöttem ettől a sok embertelen tettől és történéstől, már csak be akartam fejezni.
Lehangoló, hogy otthon is küzdenie kellett az írónőnek az igazság kimondása miatt, de mai jelenünk sajnos nem áll távol a hasonlóan valószínűsíthető jövőtől, hiszen törvényei nk már szó szerint vesznek át az orosz államigazgatás szabályozásából. „Én nem ilyennek képzelem a rendet!” Nagyra értékelem az írónő munkásságát, amit az emberi társadalom jobb, igazabb önismerete érdekében végzett. Méltó helyre került a NOBEL-Díj!
–
Másodjára olvasva kölcsönveszem nagyra becsült olvtársam gondolatát: „az afganisztáni kaland szimplán elfuserált geopolitika volt – eredménytelen és költséges beavatkozás egy idegen ország belügyeibe”. S most épp mi zajlik a szomszédunkban? Szimplán a fenti, de ténylegesen – területszerzés. Marxnak igaza volt: miután befejeződött a világ felosztása, folyik a harc az újrafelosztásért! Ki gondolta volna, hogy mennyire igaza van a klasszikusoknak!

Dokumentumregény a borzalomról. Nem tudom lehet-e erre öt csillagot adni, illetve kell-e csillagozni. Mert amúgy nagyon nem tetszett… a negyedik olvasásom az írónőtől, de talán keményebb mindegyiknél . Hatásos, élő, eleven fájdalom, ami ott lüktet sokáig még az emberben.

Dokumentumregény. A kötet negyede az általa kiváltott botrányról szól. Perről, vádakról. Mert fáj, ha értelmetlenné teszed az áldozatot, a halált,
ha lerombolod az illúziókat,
ha szembeszállsz a mítoszokkal,
ha megfosztod az anyákat és túlélőket az utolsó vigasztól,
ha leírod azt, amit a fül nem akar hallani, az agy nem akar felfogni,
ha megmutatod, hogy a háború nem csupa dalolva vonulás, bátor küzdelem és csillogó plecsni,
ha érezteted az éhséget, a fájdalamt, a kínt, a rémületet, az őrületet a fronton,
ha érezteted a fájdalmat, a kétségbeesést, a gyászt és őrületet otthon,
ha hősből áldozatot csinálsz,
ha segítőből megszállót,
ha tükröt tartasz az ember elé:
Az emberben nem sok van az emberből.

Ráadásul mindezt úgy, hogy szinte meg sem szólalsz. Alekszijevics a háttérből, a kulisszák mögül alakítja a kötetet – az írásból kimaradó, de a beszélgetéshez elengedhetetlen kérdései és a kapott válaszok válogatása, rendezése révén. A sok száz interjúalany sok száz órányi vallomása, beszámolója alapján készült montázs megtöri az afganisztáni háború körüli csendet, átírja a mítoszokat. A regény szinte gépfegyverszerűen pattogó stílusa kemény, határozott, meg nem alkuvó, rendszer- és társadalomkritikája metszően éles. A túlélők, veteránok, gyászoló anyák hangjából összefonódó kórus leszámol militarizmussal, hadsereggel, háborúval, átfogó képet ad az afganisztáni tíz év valóságáról és ennek évtizedekig megmásított, tudatokba sulykolt, hazug változatáról. Néha, úgy tűnik, mintha egyes megszólalók szándékának akár ellentmondva. A kötet végére beiktatott, a könyvvel kapcsolatos perre vonatkozó részek nagyon beszédesek ebből a szempontból. Miközben megváltoztatott nevek és hasonló, apróbb részletkérdések miatt folyik a harc az igazság és valósághűség nevében, a megszólalók egy része mintha nem akarná tudomásul venni saját hangját. Mintha félne felismerni önmagát, sorsát, a fájó hiábavalóságot. A kiszolgáltatottságot, a félrevezetést, az értelmetlenséget, meg persze saját bűneit.
Nem is tudja az ember, mi fáj jobban olvasás közben – a háború ejtette sebek, a cinkkoporsók története, vagy ez a múlttal mit kezdeni nem tudás, a feldolgozással és szembenézéssel szembeni ellenállás.
Néha gyomorba öklöző, máskor szívfájdító olvasmány, és persze bőven ad alkalmat az elgondolkodásra.

Nehéz szavakat találni erre a könyvre. Nehéz, nagyon nehéz, mégsem tudtam letenni. Annyira értelmetlen volt ez a háború :(
A gyászoló anyák és feleségek visszaemlékezéseit volt a legszívfacsaróbb olvasni.

Sokáig birkóztam ezzel a kötettel, még a könyvtári határidő is a körmömre égett – kétszer. Az volt az érzésem közben, hogy túladagoltam az Alekszijevics által közvetített, fájdalommal és tragédiával terhes magántörténelmet, ahol az egyéni sorsokból egy kor rajza bontakozik ki, tele értelmetlen, a propaganda által felmagasztalt hadakozással, gyűlölködéssel, gyilkosságokkal. Fájt olvasni. Különösen kiábrándító volt az, ahogy a társadalom, amellyel szembe tükröt tartanak, s amely bevallja bűneit és égbe kiáltja fájdalmát, ugyanezt képes megtagadni és üldözni azt, aki kimondja az igazságot. Fájt az elvesztegetett életek ezreiről olvasni. Fáj az igazság, de jó, hogy ezt valaki kimondja. Egyelőre nekem azonban sok volt ebből az igazságból. A friss megjelenésű, gyermekszempontú második világháborús kötettel inkább csak hónapokkal később fogok megismerkedni.

Az eleje ès a vège kicsit laposra sikeredett,de a közepe az elèggè szìvenütőst lett. Itt törtèneteket olvashattunk anyàktòl,felesègektől ès tùlèlőktől. Miket èltek àt a hàborù alatt,hogyan èltèk meg baràtaik,szereteik netalàntàn sajàt vègtagjuk elvesztèsèt ès hogyan igyekeznek feldolgozni azt.

Ez volt a harmadik könyvem az írónőtől, és ez sem volt kevésbé fontos témájú.
Nagyon érdemes olvasni a dokumentumregényeit, mert mindent kimond, amit mások nem mernek, méghozzá anyák, katonák, résztvevők vallomásaival. Ebben a könyvben viszont maga Alekszijevics is megszólal, ami nekem nagyon tetszett.
A könyv első története annyira megrázó volt, hogy sokáig halogattam a továbbolvasást, de nem bánom, hogy ezzel a tudással is bővültem. A per külön felháborító volt a végén, de ez is nagyon jól alátámasztott mindent, amit a könyv hirdetni akart.
Valamikor, egy kis szünet után biztos, hogy fogok még olvasni az írónőtől, de ez most kicsit sok volt már nekem.

A negyedik Alekszijevicsem után még mindig az első bennem feltoluló kérdés: mi lett vajon a megkérdezettekkel? Azokkal, akik a törzsanyagot adták az írónő dokumentumregényéhez: naplókat, leveleket és főleg saját érzéseiket, amit sokszor a gyász akár évekig tartó sokkja alatt fogalmaztak meg. A Fiúk cinkkoporsóban könyv pere részben válasz a kérdésemre: Alekszijevics művei az utókor számára képviselnek felbecsülhetetlen értéket, hiszen tanúságok; de a 19-20 éves fiaikat eltemető anyák lelki békéjét és igazságát egy tényfeltáró kötet nem adhatja meg.