Mindenki harmadik

Kapcsolataink hálózata nem a semmiből keletkezik: múltja a magunkkal hozott kapcsolatokban gyökerezik, jövőjét pedig az rajzolja ki, hogy milyen elvárásokkal közelítünk társainkhoz és kapcsolatainkhoz, kinek milyen szerepet szánunk, és mit teszünk azért, hogy a szerepek gazdára találjanak. A háló nem kapcsolatok gyűjteménye, sokkal inkább egymásra fűződő háromszögek csipkefinom szövedéke.

Művészek szívesen játszatják el három szereplővel három eszme vagy nézet konfliktusát. Andrej Tarkovszkij Stalker című filmjében a három főszereplő a művészet, a tudomány és a vallás képviselője. Mindhárman elidegenedtek egymástól, mindhárman megkérdőjelezik egymás létjogosultságát, emiatt e három entitás viszonyának a civilizációra vonatkozó következményei miatt – kell átlépnünk a „zóna” transzcendens világába, ahol egy másik hármas: a természet, a szabadság és a boldogság várja őket.

A világi háromszögek között is vannak képzeletbeliek. Montaigne a háromféle társaságról írott esszéjében harmadikként a könyvekét dicséri. Noha Thieuemann Tivadar az irodalmi alapviszonyt Scherer nyomán a szerző-mű-befogadó hármasában határozza meg, leírhatjuk az elmerülten olvasó ember alapélményeként a szerző, a főhős és az olvasó trióját is. Hárman vagyunk a könyv imaginárius terében, az olvasás minden mást figyelmen kívül hagyó pillanataiban, akkor is, ha nem tudom a szerző nevét, csak annyit, hogy amit olvasok, az szépirodalom.
A naiv olvasó a mondatokról azonnal figurát gyúr a fejében, és ha jók a mondatok, akkor a figura életre kel. Dickens emeli be gondolataim terébe Copperfield Dávidot, Dickensre haragszom tehát, amikor szegény fiúnak rosszra fordul a sora. Defoe mutatja meg Robinson szigetét, neki vagyok hálás, amikor felbukkan Péntek: már kezdtem unni magam, pedig a lakásban, melynek kamrájában elbújva olvasok, éppen hangos családi ünnepség zajlik.
Amikor a bábelőadásban felbukkan a gonosz, de a jó épp hátat fordít, így nem láthatja, olyankor az óvodások hangosan kiabálni kezdenek, csak úgy zeng a színház: vigyázz, fordulj meg! Az olvasó – az olvasás módosult tudatállapotába kerülve – nem kiált ugyan, de a szíve elszorul, vagy éppen elégedetten elmosolyodik, ha olyan helyzetbe hozta a szerző a főhőst. És lennének ötletei, mit kéne tennie Anyeginnek, Tom Sawyernek, Effi Briestnek; és legszívesebben számon kérné a kis herceg vagy Tamás bátya halálát. A hőst imádó vagy gyűlölő olvasó annak sorsáért a szerzőt teszi felelőssé. „Nekem írtad, akkor írd olyanra, hogy megfeleljen nekem!”
Régebben, a folyóiratokban sorozatformában megjelenő regények szerzői gyakran kaptak könyörgő vagy átkozódó leveleket az olvasóktól, akik tippekkel látták el a művészeket a szereplők további sorsára vonatkozólak, és esdekeltek egy-egy rokonszenvesebb főhős megmentéséért.

A korábban már említett igeidők hármasa – a múlt, a jelen és a jövő idő –, valamint a térbeliség hármas szerkezete – melyet a honnan, hol és hova kérdésekkel lehetne tengelyek mentén elrendezni – evidens választ ad arra a kérdésre: miért három? Mert mi magunk is térben és időben létezünk, térhármasokban és időhármasokban: magunkból nem léphetünk ki, magunkat térben és időben pedig óhatatlanul a fenti hármasok mentén helyezzük el.