A ​néma 84% 178 csillagozás

Az első gondolat, ami eszembe jutott mindjárt a legelején, az a világfájdalom.
Nagyon szépen és igazán átérezhetően vannak megfogalmazva a gondolatok, a történések, én egy picit soknak érzem az önsajnálatot, többször éreztem elégedetlennek Balázst a sorsával, holott az alakulásában igencsak benne volt már a keze.
Éreztem halvány iróniát abban, ahogy az elején gyakran emlegeti, hogy neki még joga-oka van ebbe a lakásba visszatérni, kritizálgatja, ha nem is erősen, de mindig jelen levően az anyja takarítási mániáját, rendrakási stílusát.
Hozzám azért elég közel áll az a korszellem, nem sok a különbség közöttünk, és valóban volt a fiatalokban egy érdekes, semmi más korhoz nem hasonlítható világfájdalom. Főleg azokban – na ez persze most is így van –, akik anyagilag jobban vannak eleresztve.
A fiatalok sorsa egyébként adott, tudvalevő, hogy mi lesz velük, gyakorlatilag a bajok megtörténte után már szinte automatikusan csobog a történet a saját medrében.
De azért jó olvasni, mindig van benne egy-egy világmegváltó mondat, gondolat.
Ezért szeretem többek között Szilvásit, mert mindenhova elrejt valami olyan gondolatot, amiről azt hisszük, hogy végre mi is megtalált(j)uk általa az élet nyitját.

Negyedszer olvastam ezt a könyvet. Másodszor, mióta moly vagyok. Másodszor próbálok összehozni egy elfogadható értékelést. Másodszor nem sikerül.
Annyira ismerem ezt a könyvet, hogy pontosan tudom, mikor melyik emlék jön, ez a mocskos igazság. Mégis, mindig egy kicsit belehalok. Ez a könyv, a néma, Balázs, Balázs és Kisjutka, ők minden, ami vagyok, amit szeretek, amit utálok, ami vonz és taszít egyszerre.
Szerettem volna valami szépet írni a könyvről, csakis a könyvről, nem magamról. Nem megy. Talán sose is fog menni. Ez a mocskos igazság.

1983-ban játszódik a történet, Lestár Balázs gondolatain keresztül könnyedén ráhangolodhatunk a 80-as évek hangulatára. Balázs 18 évesen kirepült a családi fészekből. A szülei jól élnek, értelmiségi család, de Balázs lázad, nem akar a felnőttek, és az élet játszmáiban részt venni, csalódik apjában, és úgy gondolja megszökik a szülei által elvárt életút elől. A sors azonban úgy hozza hogy megsérül és újból haza kerül, felbukkan egy nem várt szerelem, és sok régi dolog más megvilágításba kerül. Kisjutka nagyon tündéri, teljesen átéreztem a helyzetét, és nagyon szorítottam neki. Nekem kicsit sok volt itt-ott Balázs elmélkedése a férfi szüzességről, és egyéb világmegváltó irányzatokról, de valahol érthető volt, hisz Balázs kereste a helyét a világban. Valóban néhol kicsit idősebbnek tünt Balázs a gondolatai alapján, de nem volt zavaró, és eleve ő egy kicsit, (ahogy a regényben megismertük) mindig"kilógott a sorból" a kortársai közül.

Szilvásitól én az Albérlet a Síp utcában c. könyvet olvastam először és nagyon örülök, hogy így tettem, mert az sokkal jobban tetszett. ha A néma lett volna az első olvasásom tőle, félek, nem vettem volna a kezembe több Szilvási-művet. nagy lendülettel ugrottam bele a regénybe, az elején még nagyon el voltam veszve, fészkelődtem össze-vissza, aztán úgy éreztem, hogy sikerült belehelyezkednem a történetbe, és voltak napok, amikor egész jól haladtam a könyvvel. azonban végig éreztem, hogy döcög, túlírt és nem annyira érdekes. a főszereplő szenvedéseit át tudtam érezni, de olyan hosszúra nyúlik a kötet, hogy belefáradtam valahol a kötet közepe után. kicsit sok benne a politika is – amit nyilván nem tudtam kellőképp értelmezni, mert nem éltem a kommunizmusban –, de azért annyira mégsem zavaró, hogy olvashatatlanná tenné a regényt. ha akkor olvastam volna, amikor ez a könyv ténylegesen megjelent, biztos nagyot ütött volna – így számomra nem olyan „értékes" alkotás. kicsit elvette a kedvem, de nem tántorodtam el teljesen, szeretnék még Szilvásitól olvasni a későbbiekben.

Szilvásihoz kell egy fix hangulat, hogy maradéktalanul élvezni és értékelni lehessen az alkotásait. Ezzel szerencsére jelen esetben semmi probléma nem volt.
Végtelenül keserű és mélabús, némasága ellenére is beszédes.
Maximálisan rá tudtam hangolódni Balázs lelki világára, van is bennünk nem kevés közös. A könyv vége felé azonban az olvasmányélmény egy olyan irányt vett, hogy a gondolatmenete egyenesen zabálta a lelkemet, ami nyilván Szilvási zsenialitását dicséri, azonban semmiképp sem volt kellemes, ennyire én még nem vagyok megnyomorítva. Valami mocskos mód enervált és szipolyozott.
És a vége… jaj, a vége.

Egy húszéves néma fiú életét és gondolatait ismerhetjük meg, aki nem találja helyét a világban, nem találja az élet értelmét. Tetszett Balázs karaktere, annak ellenére, hogy helyenként szerintem nem húszévesként gondolkozik. Annak kimondottan örültem, hogy régi ismerősök is felbukkannak a könyvben. Ez a kötet is felkerül a kedvencek listámra.

Az eddig olvasott 3 Szilvási-regény balzsam volt a lelkemnek, mosolyogtam rajtuk, szurkoltam a szereplőknek. Itt most Szilvási egy új arcát ismerhettem meg: fogott egy smirglit és lecsiszolt az eddigi balzsamból rólam ezzel a Balázs sráccal és a néma, de mégis oly beszédes történetével. Lestár Balázs, ott a helyed Fábián Attila mellett a képzeletbeli dobogóm első helyén!

Az első Szilvási könyv,amit olvastam.Felejthetetlen élmény volt.

az első Szilvási regényem volt, az első meghatározó könyv és az első kedvenc. azóta sem mertem tőle mást olvasni, pedig sok művével szemeztem, de félek, hogy nem tetszenének úgy, mint ez és elveszne a varázsa.
nem tudom, mi fogott meg benne ennyire, mert valóban nem túl pörgős történet, de annyira hangulatos az a kor.

A remek Egymás szemében után olyan volt ez a könyv, mintha pofánvágtak volna: maníros, erőltetett és sok helyen rettenetesen kellemetlen.
Az előző Szilvási-olvasmányomban csak a politikai fennhangoknál éreztem hogy erősen kilóg a lóláb, azon kívül viszont hitelesen szólaltak meg a kamasz-szereplők. Itt egyetlen pillanatig sem hittem se a főszereplőnek, se a többi karakternek: az erőltetett tiniszleng, a fiatalosch mondatokba kevert, oda nem illő okfejtések, a karakteridegen kifejezések miatt végig csak egy középkorú írót láttam, aki vért izzadva igyekszik kamasszá lényegülni. Mindez a legjobban Kisjutkánál ütközött ki: borzongatóan frusztráló, hogy az állandó jelzője az hogy kiskorú, ennek ellenére a narrátor (aki ugye a tinédzserkorú, de mint írtam, nem tudtam nem Szilvásit látni a kacska mondataiban) gyakorlatilag csak a meztelen combján meg a szoknyája résén időzik…
Mindezek ellenére a regénynek van húzása, gyorsan peregnek a lapok, én is alig három nap alatt túljutottam a több mint 500 oldalon. Viszont a főhős, Lestár Balázs figurája az egyik legellenszenvesebb karakter, akit valaha olvastam. Az ő szemén át látjuk a bűnös várost-szennyes országot-döglődő világot: minden és mindenki kopott, lepukkant, bűzölgő és undorító – kivéve persze a kiskorút, akire teljesen rá van fixálódva. Elképesztően idegesített, hogy legyen szó a vidéki hétköznapokról, a dolgos urbánus élet megpróbáltatásairól, a főhős gyakorlatilag mindenben kiváló: nemcsak lovagol, kaszál, tehenet fej, maltert pakol, építkezéseken gürizik, de természetesen ő a legkiválóbb bokszoló is, emellett pedig bármilyen lánnyal akad össze, mindenki a lábai előtt hever – kiskorú, fotómodell, Toni, negyvenes háziasszony a szomszédból. Vele ellentétben viszont mindenki defektes: rockénekes bátyja visszatérő jelzője a gennyes, de megkapja a magáét a Nietzsche-hívő filozófustól kezdve a hajléktalanon át az idős néniig mindenki. Mert ebben a regényben mindenki hülye, egyedül Lestár Balázs a repülő: az ő kamaszos gondolatai genius loci-k és egyéb idegennyelvű kifejezések köré pödörödnek; de fejből idéz Babitstól, az anatómiai atlaszból, Pascaltól, ja és a falon keresztül felismeri Mozart bármelyik tételét… Baromira visszás, hogy mindent és mindenkit megvet, azt is aki tenni akar valamit, azt is aki nem, ő viszont nem csinál mást, mint szenved.
Igazából minden második oldalból idézni tudnék valami kínos, maníros kifejezést, ami annyira nem illik oda, hogy megdöccen rajta a szemem. De nem éltem abban a korban, a többi hozzászólás és Szilvási hírneve pedig azt bizonyítja, hogy annak idején nagyon is ráérzett valamire. Az viszont ízléstől függetlenül kijelenthető, hogy A néma elképesztően túlírt, egy lelkiismeretes szerkesztő legalább a felére meghúzhatta volna.