Glamis, ​az átokkastély 5 csillagozás

Vannak olyan könyvek, amelyek akkor hatnak a leginkább, ha olvasásukhoz megteremtik a megfelelő körülményeket. Olyan atmoszférát, amelyben lehetővé válik a teljes elmélyülés-kikapcsolódás, hogy az a világ és azok a cselekmények, amelyek végighömpölyögnek a lapokon, tényleg magukkal is ragadhassanak. Nos, a Glamis, az átokkastély pontosan ilyen könyv!

Mondhatjuk, hogy Szilvási Krisztián új szerző (a piacon), mert tény, hogy ez az első, nyomtatásban megjelent története. Viszont több, mint 1 évtizede ír már, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, amely mostantól bizonyosan maradandó marad (mármint a maximális elköteleződés). A fikció vonzza, valójában két szempontból is. Ki ne szeretne valamelyest elemelkedni a valóságtól, s mindezt tenni úgy, hogy a végigvonuló események, karakterek, valamint a köztük létrejövő interakciók úgy realizálódjanak, hogy mindez hihető is legyen? Na ugye! Szilvási Krisztián úgy akar szórakoztatni, hogy közben valósághűen mesélni szeretne az élő és kontúros figurákkal. Mesét teremt a valóból, valót rajzol a meséből. Mindezt egyéni stílusban, amely hol ironikusan kikacsint, hol közel engedi magához az olvasót, hol pedig érezteti a szubjektum távolságtartását – csak egyet nem felejt el soha: partnerként kezelni az olvasót.

A Glamis, az átokkastély nem nyújt kevesebbet, mint amelyet a címe sugall. A létező (és tényleg híres-hírhedt) skóciai kastélyban játszódó történet maga fiktív, de a kulisszák csak részben. A szerző alteregója (fiatalabb alteregója, haha) azért érkezik Glamis-be, hogy szakdolgozatot írjon a kastélyról. Pechjére – bár az olvasók szerencséjére – nem lehet egyedül, mert Glamis ura, Lord Richard Strathmore ugyanekkor válogatott társaságnak engedélyezi ugyanezt. Mármint az ott tartózkodást. Heterogénebb csapat már nem is gyűlhetne össze: egy francia író és neje; német parapszichológus társaság; angol egyetemi tanár; ír baráti házaspár és egy dán házaspár. Ahogyan az lenni szokott, baljós jelek utalnak arra, hogy furcsa események bekövetkeztére lehet majd számítani, miközben egy vihar teljesen elszakítja a külvilágtól a kastélyt és a benne lévőket.

Amikor megtörténik az első gyilkosság, majdnem elszabadul a pánik. Krisztián kénytelen-kelletlen kerül egyrészt az események sűrűjébe, másrészt pedig abba a szerepbe, melynek révén fel kell vennie a nyomozás fonalát. Persze akad segítő- és hátráltató-társa egyaránt, de végős soron egyedül marad. Gyilkosság gyilkosságot követ, a gyanú úgy repked egyik szereplőről a másikra, mint ahogyan a kastély falain kívül a villámok cikáznak, Krisztián pedig egyre nagyobb veszélybe sodorja önmagát. A végére persze minden megoldódik, dupla- és triplacsavaroknak köszönhetően derül fény a motivációk halmazára, ahol senki nem az, aminek látszik, illetve aminek láttatja magát.

Szilvási Krisztián jól ír. Könnyedén, lendületesen, élvezhetően. Stílusa tered enged a humornak és a nyelvi asszociációknak. A Glamis, az átokkastély atmoszférája pont olyan, mint amikor kint tombol a vihar, bent pedig borzongat a rejtély. A kastély folyosói hidegét magunkon érezzük, a szellemek kellemetlenül simogató lehelete a nyakunkba liheg, a sarkon túl leső gyilkos(ok) fenyegetése valóban belekényszerít bennünket a biztonságos fényt árasztó fotelba, ám minden veszéllyel dacolva addig nem nyughatunk, amíg az összes rejtély végére nem járunk. Kellhet ennél több a kikapcsolódáshoz? Na ugye – még egyszer! Hát ha még azt is megsúgjuk, esetleg folytatódnak Szilvási Krisztián kalandjai, ezúttal a festői Görögország egyik szigetén, Mikonoszon…?

A legjobb krimi amit eddig olvastam :)