Vorosilovgrád 74% 36 csillagozás

A Depeche Mode után számomra ez csalódás. Az egy borzasztóan tömény koktél volt, ez viszont egy meglehetősen zavaros színezetű és ízű, sűrű fejvakarásokra ingerlő képlékeny valami. Leginkább valami szósz, vagy mi a szösz. Sztyeppei szósz. Ugyanakkor pusztán véletlen, hogy nemrég olvastam egy szintén ukrán témájú könyvet, Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története], s a kettő párba állítva ragyogóan megvilágítja Ukrajna posztszovjet hátterét. E háttér ismerete nélkül a legjobb szándékkal is fals eredményre jutunk a mai háborús konfliktus megítélése kapcsán, könnyű prédájává válva bármely irányú propagandának.
A Vorosilovgrád 2010-es megjelenésekor még semmiféle nemzetiségi ellentét nem volt tapasztalható a keleti régióban. Zsadan regényében egyetlen szereplőt sem különböztet meg oroszként, vagy ukránként. Ez a keleti régió, mely a szovjet időkben a főtitkárok szeszélye folytán döntően orosz lakossága ellenére Oroszországtól Ukrajnához lett csatolva, a Szovjetunió felbomlása után zökkenőmentesen illeszkedett be az új államba. Békén hagyták őket, ügyeiket továbbra is anyanyelvükön intézhették. Nem mellékesen az ott élő ukrán kisebbség jelentős részének szintén az orosz volt az anyanyelve. Korábbi életük ugyan romokban hevert, nyakukba szerencselovagok és maffiózók telepedtek, de hát ez nemcsak Ukrajnában és a volt Szovjetunió többi utódállamában volt így, hanem a Nyugathoz mielőbb csatlakozó, volt csatlósállamokban is. A Vorosilovgrád első része ezt a zűrzavaros világot ábrázolja, majd áttér egy homályos utazásra, melyben a legfontosabb szerepet a múlt, az ősök tisztelete, a tradíciók ápolása mellett az egymásért való kiállás, az összefogás ereje határozza meg. Ez még a legkülönfélébb link alakokat is hajlíthatatlan egységbe tömöríti, ugyanakkor semmiféle konkrét irányt, célt sem tűz maga elé a jövőre nézve. Ziemowit Szczerek könyvéből viszont megismerhetjük az Ukrajna nyugati régióiban dívó tradíciókat is, melyet a második világháború náci eszméi hatnak át. Nem csoda, hogy az oroszok ellen egyértelműen Kijevet támogató lengyelek is szorgalmazzák a kétoldalú kapcsolatokban, hogy a több tízezer lengyel polgár kiirtásáért felelős Bandera születésnapját töröljék az ukrán állami ünnepek sorából. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kétféle tradíció hosszú távon nem férhet meg egymás mellett.
Nem is fért.

Vonzó lenne annyival elintézni a Vorosilovgrádot, hogy igazi kelet-európai történet, de alighanem ennél lényegesen többről van szó. Még az sem kielégítő értelmezés, hogy ez a könyv a posztszovjet társadalmi folyamatok kőkemény bírálata. Ennél is több. Persze az első variációt alátámasztja, hogy Zsadan pöpecül ábrázolja a saját végtelenségébe belefáradó ukrán mezőgazdasági tájat és a rothadó-rozsdásodó szocializmus fizikai maradványait, és talán sokakban ezt az érzést erősíti még, hogy e regényben egymás sarkára taposnak a fél- és egészalkoholisták, a társadalom peremvidéke*, ahogy azt a kortárs kelet-közép-európai irodalomban is megszokhattuk. A második értelmezést támasztja alá maga a konfliktus is: a lerobbant benzinkutat kisajátítani akaró szemét maffiózók, a nekik statisztáló láthatatlan zsaruk és az általános korrupció. De számomra nem ezek a lényeges elemek.

Hanem a hazatérés. Az, hogy Hermant hazahívja a szűkebb pátriája, és ott ragad. Vagy beleragad. Ahogy vesszük. Mindenesetre Zsadan nem követi el azt a hibát, hogy meg próbál győzni minket Herman döntésének helyességéről. (Ami azt illeti, én nagyjából arról vagyok meggyőződve, hogy Herman hülyeséget csinált.) Egyszerűen Herman így dönt, és kész. Ezt diktálja a felelősségérzete. Hogy ez a lényeg – a hazatérés aktusa –, az is alátámasztja, hogy a könyv fele körül megtörik az addig kedélyes, pörgő cselekményvezetés, és egyszeriben egy látomásos, masszív szövegnek adja át a helyet, ahol a kódorgó főhős megfordul cigánylagziban, felszáll egy démonikus vonatra és összefut egy felettébb rejtélyes menekülttáborral is. Ez a hajtűkanyar mindenképpen az olvasmányosság rovására megy, de elmélyíti a szülőföld síkjának mágikusságát, kitágítja annak határait**. (Mondhatni, Zsadannak az ukrán mezőváros az ő Roxfordja.) A finálé a szálak elvarratlanságával borzolhat bizonyos olvasói kedélyeket, de Zsadan a realitás talaján mozog: az ő földjén a dolgok nem oldódnak meg megnyugtatóan.

* A figurák amúgy bennem inkább Steinbeck csavargóregényeit, vagy Bukowski kocsmatöltelékeit idézik fel, amivel csak azt akarom mondani, hogy ez az életvitel nem kizárólagosan kelet-európai. És felidézik Rejtőt is, aki utolérhetetlenül tudja úgy ábrázolni veszélyes linkjeit, mintha a görög eposzok hősei lennének.
** spoiler

„A vér hangja sokkal erősebb a józan ész hangjánál…”
Zsadan könyvét nem tudom máshonnan nézni, mint a Depeche Mode felől. Az egy nagyon jó könyv, sűrű és erős szöveg, mellbe vágó írás. A Vorosilovgrád egész más regény, de hogy hogyan jutott el idáig a szerző, azt nem tudom megítélni, mert közben megjelent két másik, beszédes című regénye is (Anarchy in the UKR, 2005., Anthem of Democratic Youth, 2006.), amiket még nem fordítottak le magyarra. Emiatt talán igaztalan, hogy a Depeche Mode-hoz viszonyítok, majd visszafogom magam.
A regény három részből áll. Az elsőben Herman még a városban „dolgozik”, bár maga sem tudja, hogy mit csinál, ha tudni akarja ki ő, akkor meg kell néznie a névjegykártyáján. 30 körül jár, már oda az ifjonti hév és nihilizmus, de még odébb a középkorúak krízise. Pont ideális korban lenne tehát, de úgy tűnik, Ukrajnában nincs ideális kor. Ekkor kapja az értesítést szülővárosából, hogy bátyja lelépett, hátrahagyva az üzletét, egy benzinkutat (ami Herman nevén üzemel), és Hermant hívják, hogy csináljon valamit. Itt kezdődik a második rész, Herman hazamegy, újra találkozik a régiekkel, és valahogy ott ragad. Közben rászáll a maffia, kell nekik a benzinkút. Azt hihetnénk (hála neked fülszöveg…), hogy itt kialakul valami heves konfliktus, levágott testrészek és lángoló benzinkút, ropogó kalasnyikovok torkolattüze festi vörösre a kukoricaföldek felett imbolygó napkorongot. De nem, ehelyett a harmadik szakaszban (ami a könyv tagolásában a 2. rész) Herman különös figurákkal ismerkedik meg, szürreális kalandokat él át.
Tulajdonképpen itt bontakozik ki a regény mondanivalója, ami az otthonról, a hagyományról, háláról és felelősségről szól. Mert hát miért is marad otthon Herman a porfészekben, ahol felnőtt, ahelyett, hogy visszahúzna a kényelmes állásába? Egyenes választ nem kapunk, de az egész regény ezt a választ fogalmazza újra és újra. Nem érted, kedves olvasó? Na elmondom másképp, figyelj. És elmondja, sokszor. Mindehhez egy történetet használ fel keretnek, amit mindig arra kanyarít, hogy a mondandó érvényesüljön, még ha némely epizód inkább lázálomnak tűnik is, néha már azt vártam, hogy a Mad Maxből ismerős roncs hordák tűnnek fel a kukoricásból, hogy rossz fogakat vicsorítva dúljanak.
Míg a Depeche Mode-ban nem igazán volt történet, és nem is volt rá szükség, itt olyan formát választott az író, ami kifolyt a keze közül. Amit el akart mondani, azt elmondhatta volna fele ennyi oldalon is, számomra a történet néha laposabb volt, mint az ukrán alföld, a posztszovjet apokalipszis ezúttal nem tudott újat nyújtani. Maga a mondandó meg néha csak annyinak tűnt számomra, hogy a csúnya kapitalisták idejönnek és elveszik tőlünk a … mit is? Nem tudom, mert nekem úgy tűnt, hogy ezen a vidéken nincs már elvenni való, aki itt lopni akar, az jobb, ha hoz magával valamit. De hát a vér erősebb a józan ész hangjánál. Ez valami ukrán nemzeti átok lehet.

K-európai valóság, meg visszatérés a múltba/múlthoz, meg sehova se vezető történet (most akkor mi lett a benzinkúttal? meg ha azt mondjuk, összetartunk és nem engedjük, hogy a maffiózók kitúrjanak az életünkből, akkor az már biztos sikerülni is fog?); meg uncanny részletek (focizni egy olyan csapatban, amelynek a tagjai már rég meghaltak); meg lezáratlan történetszálak; meg tök jó stílus és marhára vicces humor (főleg az elején, emlékszem, amikor elkezdtem a könyvet a vonaton, azt a háromórás utat végigvihogtam úgy szolidan, de később már nem olyan sok kuncogós részlet volt benne).

Szóval végül is tetszett.

Ok. Belátom kell hozzá némi kerurópai (sic!) lelkület. Kell némi hajlam az iróniára.
Meg az sem árt, ha az ember jól viseli a feltehetőleg csak alkoholgőzös trippeket…
Ez nekem bejön.
Zsadan ebben az elborult hazatérés, vagy gengszter történetben olyan érzékletesen meséli el, hogy a rendszerváltásokkal mennyire kifordult a világ ezekben a posztszocialista országokban.
Tudom az én ízlésemmel is baj van, amikor azt mondom, hogy aki érti, az csak élvezni tudja…

Volt itt minden: foci, maffia, alkohol, benzin, ikarus busz, menekültek, Soros György, Tolsztoj, kukorica…. és sok szex, amiről szerintem nagyon nehéz írni, mert mindig ott a veszély, hogy az egész átcsap valami olcsó pornográf valamibe, vagy nevetségessé válik a leírása az eseményeknek. Itt viszont nagyon jó érzékkel lettek leírva ezek a jelenetek. A főszereplő, Herman külsejéről nem kapunk leírást, de úgy képzelem elég jól nézhetett ki, mert körülbelül minden nő rávetette magát… kis túlzással. Olvasás közben többször eszembe jutott Kusturica Macska-jaj című filmje, így, ha azt szeretted, talán ez is tetszhet még. Azért feltételes módban, mert azért ez mégiscsak Kelet-Ukrajna, a maga saját arcával. Engem ez a könyv, hol megnevettetett, hol rendkívül nyomasztott, a felénél pedig teljesen érdektelenné vált számomra, a maffiás részeknél mintha súlyzókat raktak volna a szemhéjamra. De még milyen szerencse, hogy minden könyvet végig szoktam olvasni, mert a végére az alvilági részek is lekötöttek. Egyet sajnálok csak, hogy nem született még meg az a könyv (vagy csak én nem tudok róla), ami ezekről a szereplőkről ír 2014… és legfőképp 2022 után.

Sofi Oksanen ajánlotta az Instagram oldalán a Vörös éhínség könyvvel együtt.
Nem akartam háborús könyvet olvasni, bár most lehet az lesz a következő. Addig is bekövettem Szerhij Zsadant is az Instagramon (amíg még csak az oroszok vannak kitiltva).

Többen írták már: nekem is a foci a gázosakkal :) volt a csúcs, meg Hnat Jurovics (szemében huncut lenini mosollyal), a pap könyve a dzsesszről a Donyec-medencében (csak a közepétől :)).
És, hogy itt a maffia kukoricás és a diszkrét „népképviselői asszisztens” van a névjegykártyán :). Andzsela és Brünhilda Petrovna pedig most is köztünk élnek, az tuti. Legalábbis a böh-özős ipari rézszínűből minden nap látok egyet a munkahelyen :).

Egy életérzés leírása ez a könyv – szerintem. Önironikusan, keserédesen viccelődik komoly problémákon és közhelyes bölcsességeket ismétel. De ez tökéletesen lefesti a becsődölt iparvárosok hangulatát, ott meg úgyse találni eredeti tanulságokat. Se befejezéseket. És külön erénye a könyvnek, hogy több olvasata is van, attól függően, milyen közegben, milyen közegből származva olvassa valaki.

Be kell valljam, a Depeche Mode nem tetszett annyira, mint EZ a könyv. Nagyon-nagyon, több sebből is vérzett a DM számomra, és nem is tudtam eldönteni, hogy mi a bajom vele.

Mert, de: amit Szerhij ábrázol az sajnos maga a rögvalóság, nagyon is.

No most, ha ilyen érzékletesen ábrázolja az ott és akkor rögvalóságát, akkor mi a fene bajom van a szerzővel?! Zseni ő, vagy szélhámos?!

Némi idővel és jó pár (más szerzőjű, témájú) kötettel később kezdtem neki a kvázi-folytatásnak, (megjegyzem: ritkán találom úgy, hogy a folytatás jobb, mint a kezdés, de ez egy ilyen történet, tehát bátran merem ajánlani a második részt.)

Szerhij valami olyan elképesztő nihilizmussal és cinikus humorral mutatja be Ukrajnát, hogy…

… tudjátok mit? Értek már mindent, elképesztő, búbánatos, és sorsszerű az egész.

– és szörnyen sajnálom –

Mesélek valamit, egyáltalán nem a könyvről, de talán majd értitek a kapcsolódást.

Mindig is tetszett a balettművészet, de falun laktunk, szegények voltunk, nomeg! amúgyis!! vaskos voltam ahhoz, hogy komolyan táncolni/balettozni tanuljak, de amúgy ez egy szívem csücske világ (volt , van, lesz. Mondjuk, a szívem egyik csücske Barisnyikov, de van egy nála jóval fiatalabb, ukrán fenegyerek*, a hasán szvasztikával, a mellkasán ennél jóval súlyosabb tetkóval, az említett „fiatal"ember ’89-es születésű, tehát jó másfél évtizeddel fiatalabb a "másik”, az író Szerhijnél, és nálam.)

A (később) világhírű (vé vált) balett-táncos, művész nagyjából abba nihilbe született bele, amit könyvünk szerzője ábrázol. Szülei, (anyja?), hatalmas tehetségét fölismerve bevállalták a költözést, a taníttatását, tehetsége menedzselését, hogy legalább neki jobb világa legyen. Ha Európába születsz, kezdetektől sztárolnak a tehetségedért, kényeztetnek, tapsolnak. De ha az Európán kívüli keleti sztyeppére érkezel, akkor hatalmas harcok várnak rád. És még az sem biztos, hogy megéri. De a művész családja, az anyja nagyon akarta. Néha ellenében is.

Óriási nagy szerencséje volt, a tehetségéért, meg a harcos anyjáért, családjáért, akik ajánlottak számára egy másik nézőpontot.

Más kérdés, hogy Európa, meg úgy általában a kultúrember prüsszög, mert milyen az már hogy a szvasztika meg a putyin.

De kedves Nyugat-Európa! Tessék tán átruccanni a keleti végekre!!

(Nem először gondolom úgy, hogy Európa nem érti, de talán még csak nem is akarja érteni keleti végének nézőpontját.)

* https://www.youtube.com/watch…

Sajnos az ukrán szerzőnek eddig csak két regénye,és néhány verse jelent meg magyarul,így csak töredékesen alkothatunk képet életművéről,és világáról. De azok alapján, amit eddig olvastam tőle, tetszik. Van benne egy kis Kusturicás hangulat,és ezzel együtt egy utánozhatatlan kelet-európai feeling is.Történet szempontjából mondjuk erősebb, mint az előző,magyarul megjelent regény,ez is jó pont.Valószínűleg az is segített az élvezetben,hogy jómagam is a főhőshöz hasonló élethelyzetben vagyok,meg októberben olvastam.Röviden tehát jó könyv, jó kikapcsolódást nyújt, de azért nem eget rengető könyv, viszont bizonyos helyzetekben élvezet belemerülni.