Istenemberek 88% 106 csillagozás

Alig hiszem, hogy elolvastam volna ezt a könyvet, ha nincs rá kihívás. Egy plecsni mint csali a horgon. Nem profilom ugyanis a sci-fi – például eddig azt hittem, az űropera az, amikor Obi-Wan Kenobit* leszúrják, és nem köddé válik, hanem elénekli. De nem. Az űroperában színpadias, kozmikusan hatalmas összecsapások zajlanak (lehetőleg különböző fajok között), amelyek tétje nem lehet kevesebb, mint az egész Galaxis sorsa. Mint ebben a könyvben, ugye.

Üdítő volt olvasni, már csak azért is, mert mostanában elég sok nacionalizmussal kapcsolatos munkát olvastam, és hát ebben a könyvben ezt a toszomságot olyannyira meghaladta már az emberi faj, hogy az már engem önmagában boldogsággal tölt el. Az emberiség Sznyegov világában (bő ötszáz év múlva) ugyanis tökéletes harmóniában él önmagával, unalmában sárkányokat klónoz gyíkgénekből és értelmetlen szimfóniákat komponál, a baleset és a betegség pedig ismeretlen fogalom, mert mindannyiunkra hiperintelligens, mindent látó számítógépek és erőterek vigyáznak. Ez lehetne egy negatív disztópia kiindulópontja is, de nem, hisz a szerző nem ebben, a társadalom belsejében fedezi fel a lehetséges konfliktusforrást, hanem odakünn, a hideg űrben. Fajunk ugyanis, miután mindent megoldott a bolygón, felkerekedett és elkezdett kapcsolatokat építeni az univerzum többi teremtményével, és mivel úgy néz ki, a legtöbbnél fejlettebbnek bizonyult, jó bratyóként el is kezdi megosztani velük a fejlődés áldásait. Bár közben nem igazán érdekli, hogy azok óhajtják-e ezt, vagy sem. Igen, igen, ennek van egy pirinyó kellemetlen mellékíze – ez ugyanis opcionálisan egyfajta gyarmatosítás (még ha a lehető legjobb indulatú is), hasonlatos ahhoz, amit a britek vagy akár a szovjetek csináltak a maguk ideológiai érveikre hivatkozva anno, de nem, Sznyegov még csak nem is ebben látja meg a feszültséget, ami a regényt működtetni fogja. Hanem egy új, a többinél félelmetesebb és fejlettebb fajban, a Pusztítókban, akik feltűnnek az ismert világ peremén. spoiler És mit akarnak csinálni? Hát pusztítani, nyilván. Ilyen névvel mi mást csináljanak? Snúrozzanak? Innentől aztán tovább bonyolódnak a dolgok, amelyek során végig központi szerepet kap Sznyegov nagyon szimpatikus elképzelése a felek közötti optimális viszonyról – hogy együttműködni, megértésre és konszenzusra törekedni az, ami emberré teszi az embert, de ezen felül még hatásosabb is lehet, mint belebombázni bolygóstul-csillagostul az ellenfelet a semmibe –, de én innen nem vázolnám tovább a cselekményt, mert az már maga lenne a spoilergyanú.

Ami tetszett: Sznyegov végig fantáziadúsan alkotja meg a különböző fajokat és társadalmi berendezkedésüket, és kifejezetten üdítő, hogy ezek fejlettségi foka nem egyszerűen nagyobb vagy kisebb a másiknál, hanem egyszerűen csak más. Az ember például tud az anyagból teret, a térből meg anyagot csinálni, a Pusztítók viszont görbíteni tudják a teret, mint Neo a kanalat a Mátrixban. Az se semmi ám! A galaktok meg ki tudják cserélni a szerveiket, így örök életűek. Mindegyik specifikáció szépen van installálva a szövegbe, logikus, hogy ki miért mit tud, és ez milyen hatással van a gondolkodásukra. Ráadásul bár sok olyat olvasunk a könyvben, amire bármelyik kvantumfizikus bal szeme tikkelni kezdene – két nap egymásba rohan, de az egyik a múltban, a másik a jövőben van, így csak elsuhannak egymáson… he??? –, de Sznyegov ezt meg tudja úgy írni, hogy elhiggyem, és a regény terében realitásnak tekintsem. Ami jó pont. De ami a legfontosabb: többnyire izgalmasnak találtam, tudtam drukkolni Eli admirálisnak és barátainak, hogy legyőzzék a Pusztítókat, ezeket a sufniterminátorokat, meg a többi mocsadékot. spoiler

Ami meg nem annyira tetszett: néha túlteng a szövegben a patetikus szónoklat az emberről, erről a csodálatos fajról, meg az áttételes népnevelés. Az is idegesített egy idő után, hogy Sznyegov rendre elspoilerezi az elkövetkezőket – ez kis dózisban hatásos eszköz lehet a feszültség növelésére, de amikor két oldalanként utalunk a távoli jövőben esedékes eseményekre, az kissé zavaró. De ha két szóban kéne összefoglalni a kötet legnagyobb hibáját, azt mondanám: EZER OLDAL.

Megbánni azért nem bántam meg. Ahogy a regény szereplői mondanák: „Admirális, űrhajónk elhagyta a komfortzónát! Helyesbítsük az irányt?” „Nem, navigátor. Néha nem árt, ha elhagyjuk a kijelölt pályát. Megéri az elégetett aktív hajtóanyagot.”

* Akiről amúgy eddig meggyőződésem volt, hogy holland. De látva, hogyan kell írni a nevét, már nem vagyok benne biztos.

Ez egy jó sci-fi. Bár orosz – s ez ellen számosan berzenkednek – de kitűnő írás. Ötletes, kalandos,izgalmas is helyenként. Engem megfogott az ábrázolt földi világ nyugalmassága, rendezettsége, a földi problémák megoldottsága. Hogy energiáinkat már csak kifelé, a megismerés és a más világokkal való kölcsönös együttműködés irányába fordíthatjuk. Szerintem tán soha sem lesz ilyen – tehát ez csak egy fantasztikus álom – igaz szellemileg elkényeztetett. A harminc évvel ezelőtt túlzottan optimista szocialista stílus ellenére olyan magas szintű űropera, amely fantasztikusokat kedvelők számára kötelező. Úgy érzem azonban három részes sorozatként hullámzó az írás, tán az egyes könyvek közé szünetet iktatva még nagyobb hatású mű lehetett volna.

Monumentális, csodálatos, hatalmas történeti ívet bejáró, rettenetes léptékekkel dolgozó, anyag, tér és idő titkait feszegető, lenyűgöző, hard SF elemekkel is bőven operáló űropera.
Miért, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen van? Miért nem írnak ilyet többet, illetve miért nem ilyen minden könyv?
Illetve… Miért nem olyan minden könyv, mintha ezt valaki megírta volna mostanában, pozitívumait mind egy szálig megtartva, csak valami olyan stílusban, amitől nem tépem ki minden hajam szálát? Na, olyan könyv miért nincs, csak alig pár? Mint például a Pandora csillaga, na az nincs olyan messze ettől az ideális remekműtől. Na de még olyat mondjatok, tizet! :)

Szóval. Jobb pillanataiban imádtam, olyan csodálatos ötletei vannak, lenyűgöző magasságokba jut egy-egy villanás erejéig, semmi több nem kell ennél az én intellektusomnak, tényleg. De a stílusa, hát attól én teljes mértékben a falnak mentem folyamatosan, és hát kérem, ebben a könyvben mindenki egyszerűen debil, istenemberek, hát persze. Igaz, az elejétől a végéig nagyjából egyenletesen javul ez (hiába, ezer oldal alatt akár írni is meg lehet tanulni), de az első könyv rettenetesen megviselt, és azért a tökéletestől a vége is igen messze van.

Összességében nem bánom, hogy ennyi időt és energiát áldoztam a könyvre, mert tulajdonképpen páratlan élmény, kár kihagyni, de azért időnként kifejezetten fájdalmas volt a küzdelem.

„Ti az anyagi tömegem nagyságának alapján, a más anyagi testekre gyakorolt csekély tömegvonzásom szerint ítéltek meg engem, és megvetően elfordultok. Csak nehogy elszámítsátok magatokat, rövidlátók! A kapcsolatrendszerem, az anyagi és szellemi kapcsolataim alapján ítéljetek rólam, annak alapján, ami az egész világgal összeköt engem. És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel.”

Epikus utazás.
Félőrült, vagy épp zseniális vízió arról, hogy hova juthatna az emberiség, ha nem korlátozná saját természete és anyagi lehetőségei.

Imádtam, mert nagyon hosszú, és a szárnyaló fantáziájú író fittyet hány az „antropocentrizmusra”, változatos világokkal és fajokkal fűszerezi az egyszerre akciódús és filozofikus kalandot, az erkölcs/moralitás pedig mindvégig célkeresztben marad.
Utáltam, mert nagyon hosszú, és a szárnyaló fantáziájú író fittyet hány a téridő fogalmára, teljesen külön kezeli az időt, már-már gyermekded idealizmussal viszonyul az univerzumhoz és kénye-kedve szerint játszadozik az asztrofizikával. Csinálj bármit a téridővel, és fogd rá a nyuszira „Tanev-effektusra”.

Utóbbi miatt inkább space fantasy-ként éltem meg sci-fi helyett, ettől függetlenül egyedi élmény volt. Az amolyan szovjet Nagy Testvérként megjelenő gondolatolvasó Nagy Számítógéptől kezdve az egészen bizarr idegeneken át, az epikus űrcsatákon keresztül a monstre térgörbítésig és időszakadásig bezárólag van itt minden, szóval igen széles a paletta. Megfűszerezve némi kissé merev, de sajátos orosz humorral a főszereplő megmosolyogtató (de valószínűleg korhű), enyhe modoroskodásain keresztül. A galakt faj beépítését a teremtéstörténetbe például kimondottan viccesnek találtam.
Élveztem a könyvet, még ha nem is maradéktalanul. A gigantikus terjedelem ellenére (vagy miatt!) is érdemes elolvasni, mert műfajklisékkel együtt is egészen egyedi darab, komoly mondanivalóval, és valami azt súgja, hogy nem fog már hasonló születni.

Nehéz menet volt, feladta rendesen a leckét ez a könyv. Majdnem a közepéig egyáltalán nem érdekelt. Kezdetben a túlidealizált karakterivel és magával az író stílusával sem tudtam megbarátkozni és többször is elalvásra kényszerített. Untam. A szereplők közötti párbeszédek túlzottan csöpögősek voltak. Teljesen fura volt sárkányokról és pegazusokról olvasni, mert hiába volt „tudományosan” megalapozva a létük mégis nálam valahogy a regény inkább tűnt (space) fantasynak mint komoly sci-fi-nek (ez persze nem baj csak nem ezt vártam). Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a regénynek ezzel a szakaszával és többször is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Aztán a karakterivel együtt elkezdet fejlődni a regény. A középső szakasza egyre inkább űropera jelleget öltött. Itt még megmaradtak az ellenérzéseim a karakterekkel és a párbeszédekkel kapcsolatban, de már egyre több érdekes leíró részt kaptam űrről, térhajtóműről (az űrhajó maga előtt teret semmisít meg mag után pedig anyagot hoz létre), bolygókról, idegenekről és volt egy egész tetszetős csata is. spoiler Az utolsó rész (tematikusan ez a harmadik könyv) tetszett a legjobban. Ebben a térrel és főleg az idővel történő „zsonglőrködés” által szerintem egészen kivalló hard sci-fi-ig jutunk el. A szereplők és párbeszédeik már (a megpróbáltatások hatására) nem tűnnek sem túlidealizáltnak sem csöpögősnek. A végére kiváló leíró részek érdekes eszmefuttatások tárházává, lebilincselővé válik a könyv. Főhősünk ELi a ramírokhoz intézett végső monológja pedig olyan zseniális, hogy nálam fél csillagot jelentett a regény végső értékelésben. (ebből idéztem is lásd alább)

Összességében egy mind cselekményében mind karakteriben rendkívüli fejlődési utat bejáró regény, amit ha kellő türelemmel kezelünk, a végére meghálálja. Viszont nem egyszerű értékelni, mert a különböző részei szerintem különböző minőséget képviselnek. Magamban három részre szedtem ahol az első rész 2,5, a második rész 3,5, a harmadik rész 4,5 csillag. Ugye így jön ki a 3,5 csillagos átlag, amin az a bizonyos általam nagyon megszeretett ramírokhoz intézett beszéd egy fél csillagot dob. A vége négy csillag.

Idézet: https://moly.hu/idezetek/912117

„Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.”

És amiért nem tudom maradéktalanul imádni:
http://acelpatkany.blogspot.hu/2015/03/istenemberek.html

Ó, ha a megjelenésekor olvastam volna ezt a könyvet, rögtön az egyik nagy kedvencem lett volna. Most, majd' harminc évvel később, „csak” egy nagyon jó könyvnek tartom.
Az alapfelállás olyan, mint sok, a keleti blokkban íródott sci-fi regénynél: az emberiség egyesült egy nagy világállamban, ahol mindenki egyenlő. Az emberek szükségleteik szerint részesülnek a javakból, és képességeikhez mérten veszik ki részüket a munkából – kvázi megvalósult tehát a kommunizmus. Az emberiség feltalálta a fénysebesség feletti utazást, ennek segítségével számos idegen civilizációval felvette a kapcsolatot. Az idegen lények mindannyian alacsonyabb fejlettségi fokon állnak nálunk, mi pedig eljátsszuk az idősebb testvér, a nagy jótevő szerepét.
Ez eddig mind nagyon szép, de hol marad a konfliktus, ami előreviszi a történetet? Azt is megkapjuk: felbukkannak a pusztítók, akik fejlettségben talán előttünk járnak, de erkölcsi kérdésekben egészen más elveket vallanak. Az első két könyvben velük csap össze az emberek vezette szövetség. A harmadikban egy még hatalmasabb ellenfél tűnik fel a színen, a ramírok. Hőseinknek velük igazán nehéz dolguk van, ha egyáltalán ép bőrrel meg akarják úszni…

Monumentális munka, végig izgalmas, olvastatja magát. Nagy űrflottákat, népeket mozgat, rengeteg és változatos helyszínt vonultat fel – ennyiben remek űropera, ugyanakkor hard sci-fi elemeket is tartalmaz (bár az ötletek némelyike, legalábbis mai szemmel nézve, nem tűnik túl reálisnak). Voltak pontok, ahol nekem már túl sok volt az optimizmusból, de ez sem sokat von le a regény értékéből. Ha valakinek előítéletei lennének a szovjet sci-fikkel szemben, nyugodtan tegye félre őket; ezt a könyvet bátran elolvashatja mindenki, aki szereti a műfajt.

Egy nagyon hosszú kaland, mely során, amit főleg értékeltem a könyvben az az író fantáziája. Ebben az űroperában ugyanis hatalmas területeket járhatunk be az űrben az emberek kalandjait követve, amely során megismerhetünk több civilizációt, és rengeteg történésben és kalandban lehet részünk. Vannak a regénynek magaslatai és mélypontjai is, de összességében megmozgatja a fantáziánkat az elénk tárt hatalmas univerzum. A gyenge oldala a könyvnek a szereplők, vagyis a karakterek jellemeinek kidolgozása. A legtöbb szereplő ugyanolyan, hasonló jellemileg. Érdekes, hogy az eddig olvasott szovjet sci-fikben is ezt tapasztaltam. A másik már ismert elem, az emberek optimizmusa, erkölcse, humanizmusa, és idealizálása. Ez egy kicsit művi hatást kelt, hiszen nem így ismerjük az embereket, de számomra megszokható ez a világkép, egyébkénk érdekes, hogy ha az ellenpontot, Amerikát nézzük, ott is létezik ez a tökéletes embertípus, vagy én legalábbis valami ilyesmit éreztem a Star Trek sorozat egyes évadainak szereplőinél. Irodalmilag nagyon változó a színvonal, de összességében inkább ponyvaszerű leírást kapunk. Tehát a szöveg minősége, és a karakterek közepesek, feledhetőek, de maga a történet grandiózussága miatt, a hatalmas világ felépítése, és az író fantáziája nálam megérdemli a 4/5 csillagot. Szinte végig izgalmas volt számomra a történet, ami három könyvből áll (ez van két kötetbe belevarázsolva), de a végére kicsit leül a sztori, túl szárazzá és filozofikussá válik, legalábbis a harmadik könyvre gondolok, pedig sok mindent ki lehetett volna belőle hozni, de az utolsó sorok nagy egésszé zárják le a cselekményt. A legeleje „érdekes” még, mert sárkányokról, és pegazusokról olvasunk, amit nem tudtam hová tenni, de mindenre lesz racionális magyarázat, úgyhogy nyugodtan olvassátok tovább.

"Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök megmaradás mozdulatlan bölcsessége."

Galaktikus felderítés, Behatolás a Perseusba, A fordított idő gyűrűje.
Ezek a két kötetes Istenemberek három fő részének címei. Ha úgy tekintem a két kötetbe foglalt három könyvet, mint három különálló, de egy sorozat részeit alkotó műveket, akkor talán nagyobb – akár háromszoros – olvasási élményt nyújt. Mert így pont háromszor olvashattam a felvezetést, volt három tetőpont, és három befejezést is kaptam. Egyszerre elolvasva a teljes művet emiatt egy nagyon hullámzó, időnként már-már unalmas történetfolyamon haladtam végig. Voltak részek, amelyeket felére-harmadára csökkentve izgalmasabb lett volna a könyv, a mondanivaló, az izgalmas gondolatok nagyobb figyelmet kaptak volna. Nem a fizikai vagy erkölcsi fejtegetések tartoztak a meghúzandó részekbe, hanem pl. a kígyólány a Végáról, a szerelem Mary-vel, vagy az utazás, várakozás leírása. Ami miatt a könyv nem nyerte el teljes körűen a tetszésemet a terjedelmen túl, az a mindent átható emberi felsőbbrendűség hangoztatása, a földönkívüli lények, intelligenciák külső alapján történő megítélése és az esetleges embernél magasabbrendű képességek olyan megnagyítása, hogy azok torzzá, nevetségessé váltak. Mindezek miatt nem volt olyan szereplő – akár ember, akár nem – aki személyiségével végigvitt volna, szükség esetén továbblendített volna a történetben, mert a főszereplő mesélő Eli Gamazin nem volt képes rá.
Megjelenik az általam igen kedvelt elmélet, mely szerint az ember talán mégsem olyan hatalmas és nagyszerű, mint hinnénk… talán észre sem vesznek minket, talán csak félresöprik az emberiséget, a Földet, ha nem is egy hiperbekötőút miatt, vagy egy árokparti falatozás kedvéért, de alig-alig vesznek tudomást létezésünkről. Ezért a hangya-nyúl-favágó gondolatmenet volt az egyik legjobb a könyvben.
A térrel és idővel kapcsolatos elméletek is nagyon tetszettek, az író kihasználta azt, amit a térhajtómű „megalkotása” kínált.
Nem sajnálom az időt, amit rászántam, de érzem azt, három részes sorozatként kezelve, az egyes könyvek közé szünetet iktatva talán nagyobb hatású mű lehetett volna számomra.

Kamaszkoromban olvastam Sznyegovnak ezt a nagy lélegzetű munkáját. Teljesen levett a lábamról akkor. Mai fejjel már nem sok mindenre emlékeztem belőle. De az megmaradt, hogy nagy hatással volt rám, és a hangulatát különlegesnek találtam. Így a Molyra már kedvencként vittem fel.
Egy kihívás miatt vettem újra a kezembe, és szintén kellemes perceket szerzett az olvasás során. Egy biztos, hogy ugyanazt a különleges hangulatot éreztem miközben belemerültem az író világába.
Gyerekként teljesen lenyűgözött Sznyegov emberiségbe vetett bizalma, és a jövőbe vetített társadalmi mintája. Több, mint húsz évvel később már idealistának vélem a hozzáállását. Sajnos én már nem tudok ilyen optimista lenni az emberiséggel kapcsolatban.
Az űropera világa nagyon változatos, sokrétű, fantáziadús. Nagyon változatos fajokkal népesíti be a galaxisokat, nagy képzelőerővel rendelkezik Sznyegov.
A tudományos elemek nagyon tetszettek: anyag térré, tér anyaggá alakítása, a tér görbítése. A végén nagyon kellett koncentrálnom az idővel kapcsolatos tudományos felfedezések kapcsán. Belegondolni is szédítő volt.
Bár a történet több évtizedet ölel fel, mégis ehhez képest kevés szereplővel dolgozik az író. Kicsit hitelesebbnek éreztem volna, ha több nevesített személy vagy galaktikus lény vesz részt az expedíciókon.
A fő-fő szereplő, Eli egy nagyon érdekes összetett személyiség. Időnként már inkább arrogáns, hol érzéketlen és közönyös; hol a végletekig védelmező;a legtöbbször magába forduló, mégis kiváló vezető. A legjobban a történet során elhangzó beszédei és monológjai tetszettek, elsősorban a nagyon jó logikai felépítésük miatt.
Nagyon sok mindent lehetne még a könyvről írni, mert benyomások tucatjai keringenek még az elmémben. A történet jó, az elemei érdekesek, izgalmas a cselekmény több esetben is. De vannak hibái is az írásnak, összességében még így is 5 csillagos könyvnek értékelem és marad kedvenc továbbra is.