Frivolitások ​és hitvallások 9 csillagozás

Nagyon szép volt ez a meleg, otthonos, idillikus együttlét nagyapámmal. Mindig meghatottan emlékszem vissza arra az időszakra: nem szégyellt engem, a bandzsa kis könyvmoly nyomorékot, akkor még ugyan nem voltam könyvmoly, de moly már voltam.

Ismétlem, nem mentegetőzöm, hogy jajaj, föl ne jelentsenek, amiért a metafizika szót említettem. A metafizika az én mindennapi miliőm. Ez nálam annyit jelent, hogy például ez a pohár bor: minden szőlő, minden Dionüszosz-mítosz, minden szentmise, minden optikai izgalom, hogyan törik meg rajta a fény (Goethe: Farbenlehre), minden üveg, annak kémiai titka, ipara, ásvány-összetevői, minden biológia, hogyan zarándokol el ez a bor nyelvem hegyétől beleim labirintusába. A metafizika nálam azt jelenti, hogy meta-kisborocska, amihez csatlakozik minden mitológia, természettudomány, történettudomány. Ezért aztán joggal csatlakozik az én mostani appendixem a Confessiókhoz, mert bár semmi köze sincs ortodox és klerikális értelemben vett teológiákhoz, mégis hitvallás: nem tudok belenyugodni, hogy valami csak úgy van, nem tudok megmaradni a porszemnél, hanem a porszemtől rögtön repülök az Androméda ködök és szupernovák legvégső határáig, ahol talán szintén porszemekkel találkozom, de mennyire másképpen. És ez már olyan hitvallássúlyú dolog.

Nekem is volt kardom, játék kardom meg huszársapkám, párbajoztam, főleg lányokkal.
– Már akkor is? És mi volt a tét?
Én főleg megsebesültem és lányokkal ápoltattam magamat.
– Melyik testrészeiden?
Minden testrészemen. Már akkor is a teljességre törekedtem.

A francia esszéző? – jogosan hermetikus. Ehhez hasonló kultúrsznobizmust és idegenimádatot vettem észre szomorúan Babitsnál is, amikor Browning esetében értően, sőt lelkesen ír érthetetlenségéről, nyelvi vakmerőségeiről és minden olyan gondolati és stilisztikai tulajdonságáról, amelyek száz százalékban, legpontosabban énrám is illenek vagy illenének. Engem? Néven sem nevez a Nyugat Könyvről könyvre című, modern irodalomról szóló elmélkedéseiben: mi az, hogy nehéz irodalom? mi az, hogy könnyű irodalom? stb. Jobbra-balra beszél, de egy betűt se olvasott tőlem… Pardon! Egy mondatszerkesztésemet ritmikai szempontból letaglózza.

347. oldal, XII., a Prae fogadtatásáról

Apám tudta, hogy én trotli vagyok, és félénk és gyáva és kretén. De mivel ő is félénk és gyáva volt, mi mindenbe vitt bele engem? Tizenegy éves lehettem, mikor a hivatalban összeveszett egy Thaly nevű kollégájával, aki Thaly Kálmán unokája volt. Türelmetlenségében talán lemarházta. Csekélység. Thaly ez alkalomból – Ocskay brigadérosnak becéztük otthon – kihívta párbajra apámat. Levelet írt, melyben az állt, hogy apámat Thaly segédei a Philadelphia kávéházba várják, küldje el apám is oda segédeit, és majd megtárgyalják, hogy – mit tudom én – 32,5-es ágyúval lőnek-e egymásra, vagy pedig ciánkálit isznak közösen pohárból. Egyszóval megtárgyalják a feltételeket. Erre mit csinál édes arany apám? Elküldi Miklóskát a Philadelphia kávéházba, hogy ő tárgyaljon a segédekkel.
– A tizenegy éves gyereket?
Igen, a tüzér főhadnagy százados elküldte a tizenegy éves fiát a Philadelphia kávéházba. Szerencsére tudtam, hol van, közel volt a Krisztina-templomhoz. Menjek el, biztatott, majd csak megtalálom őket, mert azt írta ez az „Ocskay brigadéros”, hogy segédei katonatisztek, persze! És hát biztosan látok majd két katonatiszt bácsit, köszönjek szépen nekik, mondjam meg, hogy hiszek Magyarország feltámadásában, dicsértessék a Jézus Krisztus! És majd én mondjam meg, hogy neki nincsen segédje, ő nem párbajozik, ő nem szereti az ilyen ordenáré hülyeségeket. (Ebben igaza volt, de hát mondja meg ő!) Szépen hangosan mondjam el mindezt, aztán jöjjek gyorsan haza. Csak vigyázzak, el ne gázoljon a villamos.
Elmentem a Philadelphia kávéházba, és valóban találtam két katonatisztet. Előttük az asztalon óriási nyitott könyv – persze gyerek voltam, talán nem is volt olyan nagy, mint ahogyan visszaemlékszem –, valamiféle párbajjegyzőkönyv.
Odamegyek hozzájuk, mondom Pfisterer Miklós vagyok, Pfisterer Lajos fai, papuska azt üzeni, hogy nem párbajozik. Remegtem, féltem könnyeztem, ott ültek, ha nem is mozdult a kardjuk, én úgy éreztem, hogy csörög az oldalukon. Képzelheted azt a röhögést, csapkodást, fölháborodást. Elkezdtek hadonászni, üvölteni: ezt be fogják írni a jegyzőkönyvbe, ez nyilván lesz tartva, följelentik apámat a hadsereg Platzkommandónál! Mi az, hogy tartalékos százados nem párbajozik? Ez becstelenség! Ki kell golyózni a hadseregből, az emberiségből, a mennyországból, a pokolból, a Philadelphia kávéházból.
Végig tanakodtak, hogy jó rendben van, beírják a könyvbe. De hát velem írassák alá? Egy tizenegy éves, reszkető, beszari sráccal? Egy bandzsa, kopasz, idióta gyerek írja alá, hogy a papája becstelen, utolsó, nem lehet többé sem katona, sem miniszteri tanácsos? Úgy emlékszem nem írtam alá semmit, hanem közköpéssel kirúgtak vagy közrúgással leköptek, és én bőgve hazamentem.
– Anyád tudott erről?
Persze, hogy tudott. de hát a papuska volt a mindene: ha a papuska így kívánja, így van rendjén.
– Na és semmi következménye nem lett?
Nem. Apám továbbra is tartalékos százados maradt, a püspökök is fogadták minden „becstelensége” dacára. Tehát ez is hozzátartozik az én trotli bátorságom vagy bátor trotliságom tragédiájához.

Valóban a jéghegy csúcsát, 1 százalékot mondom el életemből, és titok fedi a 99 százalékot, de úgy nagyjából tudjátok, sejtitek – legyen az festészet, vallás, politika, természettudomány –, mi van mögötte. Ez olyan, mint mikor egy nő ül velem szemben, kilátszó térdét el szeretné takarni, no de a szoknyalehúzás első pillanatnyi mozdulata a szoknyaföllebbentés. Utána gyorsan visszahúzza. Szolgáljuk az erkölcsöt. Így vallok én: titkolódzom, de azért kissé meglebbentem lelki szoknyámat.

239. oldal, IX. fejezet (Magvető, 1988)

Mentünk együtt a moziba, és utána nem szégyellt, végigsétált egy csúf bandzsa kisfiúval. Most is elég ronda vagyok, de akkor százszor inkább… na de azért ne nézzetek rám ilyen szomorúan!
– Már akkor is nagy növésű voltál?
Akkor még pici voltam, kopasz voltam, hülye voltam, amit akarsz. Nagyapám, az elegancia megtestesítője, hajlandó volt elvinni magával. Minden hálám az övé.

Coronilla, az ókonzervatív, Coronilla, a kurta hajviseletű futurista: a műveletlenség, tájékozatlanság, az elvakultság totalitása volt. Ahányszor eljött hozzánk látogatóba, minden egyes alkalommal megkérdezte tőlem:
– ugye, te medikus vagy?
– ugye, te jogászhallgató vagy?
– ugye, te jogász-teológus vagy?
– ugye, te medikus-papnövendék vagy?
Minden alkalommal türelmesen felvilágosítottam, hogy bölcsész vagyok. De mi az, hogy bölcsész? Halvány fogalma sem volt róla. Persze kérdéseiből világosan látszott, hogy a többiről sincs fogalma.

Az én nagyanyám Hermann Ilona volt, de ő fiatalon halt meg, nem ismertem. Nagyapám együtt élt Sophie Prischinggel, aztán el is vette feleségül. Apám nem szerette Sophie tantit, de az nem érdekes, mert apám az égvilágon senkit sem szeretett.

– És mit csinált egész nap?
[Anyám] Főzött, apám meg a hivatalban volt.
– Jó, de aztán hazajött.
Dehogy, későn jött haza mindig, mert mindenféle nőügyei voltak, mit én úgy félig-meddig észrevettem. Néha bementem a hivatalba délelőtt, szünetben. Húsvéti meg nyári szünetben. Nem volt benn. Lezser munkaideje volt. Aztán néha láttam ott tisztviselőnőket, még nevekre is emlékszem. Egész klassz tyúkok voltak. Úgy, ahogy van pre-romantika, vannak pre-Horthy hivatali csajok.