Régebben hoztam magamnak egy önvédelmi szabályt, amely szerint ha festett szőke, szétszolizott, műkörmös, ostoba tyúkot látok egy szövegben, azzal a továbbiakban nem vagyok hajlandó foglalkozni, mert semmit nem ad hozzám, amit már a kilencvenes évek közepén ne értettem volna meg. Ezúttal jól tettem, hogy eltekintettem a kitételemtől, és amúgy is csak egyetlen novella szerencsétlenül megformált hősnőjéről beszélünk. El kell ismernem, hogy a szolicica ellenére is jó kis szövegek ezek.
Persze vannak köztük erősebbek és kevésbé ütősek. Összességében engem a fantasztikus Budapest témával biztosan és nagyon könnyen le lehet nyűgözni, és ráadásul ha novelláról novellára újabb és újabb módon különleges, mégis lazán vagy kevésbé lazán összekapcsolódó szövegekről van szó, akkor teljesen el tudom magamat ragadtatni. A valósnak tűnő Budapest, és a másik, mögötte, vagy még inkább alatta (barlang versus tükör – mindkettőből akad, de egyértelműen, talán az utolsó novella hangsúlyos helyzetéből adódóan is a barlang dominál, sőt, egyáltalán a behatolás, a portál-quest toposza) rejlő, láthatatlan város közötti oda-visszakapcsolgatás megkapóan hasonlatos a Szélesi Sándor – Anthony Sheenard, illetve a kettővel zavarba ejtően összeegyeztethető szövegbeli narrátor kapcsolatához, ha egyszer elemző szemmel/kézzel fordulnék ehhez a kötethez, valószínűleg ezzel kezdeném (ahogy az elbeszélő is mondja, nyáron nem írunk, csak cetliket gyártunk, ahogy a hangya az élelmet gyűjti. Ez most egy ilyen cetli.)
Azt terveztem, hogy kiemelek egy-két, különösen megkapó novellát a kötetből, de most, hogy befejeztem és elkezdtem válogatni a tartalomjegyzékből, rájöttem, hogy majdnem mindegyiket érdemes lenne kiemelni. Még azok közül is, amelyek kifejezetten kilógnak a koncepcióból, pl. a Cipőbolt a körúttól balra, vagy az Adni öröm, kapni jó (ez egyébként már csak a metaszintre emelt urban fantasy miatt is tiszteletre-figyelemre méltó, a Szépasszonyok ugyanígy).
Ha szabad még egy kicsit fanyalogni, a borítót – bár kétségkívül impozáns a maga cyberpunk módján, egyszerűen nem tudtam értelmezni a szöveghez viszonyítva (kivéve az önfeltárás-elrejtés és a szerzői név relációjában), de az a helyzet, hogy ez sem változtat azon, hogy most rögtön megnézem, mi minden van még meg a könyvtárban Szélesitől, és felteszem a „vágyott ivócimborák” listámra Eugene Hütz, Friedrich Kittler és a többiek közé.