Utolsó kentaur 72% 39 csillagozás

Öt csillagot szoktam adni a jó könyveknek, ez három. Az eleje botrányosan rossz, mert nagyképű és ugyanakkor unalmas. Ráadásul ilyen mondatok vannak benne: „Tudvalevő, hogy Budapest a hazájukon belül nagyvárosi létre áhítozó magyarok kizárólagos esélye.” Nincs ritmusa, körülményes, felesleges. Aztán lassan beindul – kiderül, hogy van egy nagyszerű alapötlete – biciklis futár anarchisták Budapesten – , amely a könyv végéig fogva tartja az olvasót. Alternatív szubkultúra a fővárosban – ritka téma a kortárs magyar irodalomban. A témához kötődnek az érdekes helyszínek: biobolt és aluljáró, irodaház és Ráday utcai kiülős kocsma. Érdekes sztori érdekes helyszínen, mi kell még? Érdekes szereplők. A főszereplők adottak, rajtuk kívül felvonultathatók a jellegzetes budapesti karakterek: a jobboldali radikális budai fogorvos, az újlipótvárosi liberális író és divatlapszerkesztő felesége, a celeb szerepre törő asztrológus és az undergroundból kibújó énekes-színésznő. Ezeket az összetevőket egy jó író kicsit összerázza és lazán, csuklóból leken egy jó lektűrt – és már lehet is a kasszához járulni a honoráriumért. Ilyenkor az olvasó sem jár rosszul, azt kapja, amit vár: könnyed nyári olvasmányt a strandra. Sajnos, a jó író hiányzik. A sztori elnagyolt, a helyszínek elmosódottak, a figurák élettelenek. Mi az ami hiányzik? Az írói munka. A meló, amit nem lehet megspórolni, hacsak nem zseni a szerző. Ha már nincs személyes tétje a történetnek, akkor legalább legyen izgalmas, szellemes, vagy érdekes. Ez a könyv nem izgalmas, mert Szécsi Noémi nem ért a feszültség megteremtéséhez (pedig ez simán megtanulható), nem szellemes, mert a helyzetkomikum egy könyvben leírva, magyarázva, ritkán vicces, a jellemkomikumhoz hiányoznak a jellemek, a nyelvi humorhoz pedig szükség volna egy saját írói nyelvre, ami szintén nincsen. Érdekes akkor lehetne a könyv, ha új információkat kapnánk valamiről. Az nem új információ, hogy a Ráday utcában kiülős helyek vannak, Budán laknak gazdag fogorvosok, az Újlipótvárosban liberális értelmiségiek, és a fiatalok pedig lázadoznak, amíg ez meg az nem történik velük. Nem vastag.

Négy fiatal pesti egyetemista (mellékállásban biciklis futár) anarchista akcióiról szóló regény csak jó lehet nem?
Hát nem.
Egyrészt itt ugyanazt a kényszeres odamondogatást, társadalombírálatot, tutimegmondási igyekezetet éreztem, mint a múltkor a csemegepultos Gerlóczynál, ami ugye kellő (tuti) megfigyelési készség nélkül gyakran silányul/fajul sztereotipizálásba, másrészt a regény szerkesztési koncepcióját sem igazán tudom mire vélni.
Azzal ugyanis, hogy az írónő a gyerekek (a nagy anarchisták után választott nevükön: Mahno, Bakunyin, Kropotkin és Emma Goldman) egyes akcióinak konkrét leírását legtöbbször kihagyja, s ezzel szerintem épp az igazi feszültséget, bonyodalmat vonja meg a regényétől. Mintha menet közben rájönne, hogy a jelenet, amit kitaláltam nem is nem is annyira nagy szám, ezért inkább szépen megírom az egyes „bevetések” előkészületeit, felvezetését, majd (itt pontot teszek, és csak a következő fejezet elején) az esetleges visszhangjait, következményeit. Hátha így sejtelmesebb, izgalmasabb, hogy csak utólag tudja meg az olvasó, mi történt.
Hát kérem, az én oldalamról nézve az történt, hogy mint olvasó meg lettem fosztva a lényegi cselekménytől, és feleslegesen le lettem fárasztva jópofáskodóan megírt, kisstílű dialógusok és háttérinformációk tucatjával, valamint egy tényfeltáró újságíró stílusában megírt budapesti korrajzzal.
Látszik, hogy Noémi élvezettel forgatja a tollat, választékosan és ügyesen fogalmaz, de nekem ez kevésnek bizonyult.
Úgy érzem, hogy egy súlypontjaitól megfosztott regényt kaptam. Könnyed, de lyukacsos, mint az ementáli.

majdnem beálltam bicajosfutárnak :)

Könnyű és zöld, bár a végére nekem a lufi kicsit leeresztett. Talán a feléig élvezettel suhantam a bringások mellett bp. utcáin, jók voltak a sztorik, bár -sajnos- nem kibontva, meg a bp.-vidék viszony felvázolása is tetszett (erről olvastam volna kicsit többet). Azért még lehet lesz tőle.

Egész vicces.

Egyre nagyobb Szécsi Noémi „rajongó” leszek / vagyok. Viszont nem tudtam erre a regényre 5 csillagot adni. Miért? Mert hiába van egy remekbe szabott alapötlete (fiatal anarchisták budapesti tevékenysége) valahogy mégsem érte el azt nálam, hogy sodorjon a történet. És bár (bőven) lehet, hogy az én (mostani) olvasási stratégiámmal van a hiba, de kicsit didaktikusnak éreztem. Ami kicsit jobban belegondolva egyáltalán nem probléma, egyszerűen lehet, hogy a figyelmet akarta felhívni bizonyos jelenségekre, és úgy vélte csak így juthat el bizonyos olvasókhoz. (Apropó: Vajon 2009-ben milyen célközönségnek szánta konkrétan ezt a művét az Ulpius?) Tetszett viszont a befejezés, az ellentmondások láttatása, az elő- előforduló erőteljes képiség, a társadalomkritikus hozzáállás. Bár kicsit részletezte volna a Kentaurok akcióit!

P. S. Annak ellenére, hogy most valahogyan a negatívumok lettek itt többségben, mindenképpen ajánlom, mert Szécsi Noémit az egyik legeredetibb ötletekkel előálló, tehetséges kortárs szerzőnek vélem.

Nem vagyok egy rajongó típus, ha az lennék, valószínűleg táblával járkálnék a Körúton, hogy „Mindenki olvasson Szécsi Noémit!”
Nem a cselekményen van a hangsúly, ezért úgy olvastam, mintha egy Rohmer filmet néznék, azok is olyanok, mint az élet, a szereplők általában csak az éléssel vannak elfoglalva.
A karakterek nagyszerűek, tipikusak, az író igazi korrajzot alkot, társadalmi pillanatképet mutat, a torzonborz blahai hajléktalantól a Bocskai ruhás hűvösvölgyi fogorvosig mindenki felvonul benne. A fiatalok lázadnak, minden és mindenki ellen, jelen esetben globalizált társadalmunk vagy a karvalytőke ellen, kinek hogyan tetszik jobban.
Az író krónikás, nem azonosul egyik társadalmi irányzattal sem, csak rögzíti észleléseit, kívülről figyeli esetlenségeinket.

Számomra bájos volt, a fővárosi leírás – nekem vidékinek, aki többször hónapokat kényszerült csövezni pesti haveroknál tanulmányait folytatva – abszolút visszaadta amit néha éreztem. Nálam a vicces karakterek is elérték azt a hatást, amiért megszülettek. Azon gondolkozok, megveszem külföldre szakadt, sokáig Pesten élő barátomnak, hadd nosztalgiázzon

Tegnap este kezdtem el olvasni, s hajnalban tettem le, kiolvasva. Nevetni kellene rajta, de sajnos nem megy mindig.

Beleszerettem, ahogy leírta Pestet, viszont nagyon nehezen rázódtam bele a nevekbe, és a hirtelen témaváltásokba. Inkább a leírásai fogtak meg, a sztori nem volt nekem olyan nagy durranás.