„A közel harminc kiadásban megjelent Stradivari a leginkább népszerű Szántó György-regény. A Stradivari nevű világhírű cremonai hegedűkészítő dinasztia hangszerei mindig is a hegedű királyai voltak (és ez ma is így van), és minden nagy nemzetközi hangversenysikert elért violonista arra vágyott vagy vágyik, hogy egyszer egy valódi Stradivárija legyen. Ennek a hegedűnek a regényét írta meg Szántó György: egyetlen hangszer történetét, mondhatni, négy tételben, több történelmi korszakon át. Ezek a korszakok nemcsak gazdag művelődéstörténeti képet rajzolnak, hanem az önmagát a muzsikának áldozó alkotó ember sajátos lelkiségét is bemutatják az olvasónak. A Stradivari-hegedűk története maga is mindig regényes mozzanatokat tartalmazott, Szántó György figyelmét és képzeletét azonban természetesen nem a hangszer, hanem a hangszer megszólaltatásában önmagára találó és a világ titkaival találkozó ember regénye kötötte le.” (Pomogáts Béla)
Stradivari 12 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1933
Enciklopédia 5
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 24
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
Egyszerűen csak szép. Sokadszorra is. A több szálon futtatott cselekmény pedig mindig izgalmas – tudomásom szerint az elsők között volt, aki ilyesmivel kísérletezett. Nagyszerűen sikerült. Nekem mindig Botticelli, id. P. Brueghel és Vermeer jut eszembe a Stradivari-ról, hiszen ez is egy festmény, hangokból.
Újraolvasás, 2016: gyönyörű, zamatos könyv, a háttérben pedig elkerülhetetlenül ott szól a valaha elkészült összes Stradivari, és ott szólnak az Amatik is, és versenyeznek velük a hamisítványok, és Vivaldi virálissá válik, és Bach nem hagy békén, és hát ott van Corelli La folia-ja és süt a nap, hegedűk sárga oldalán csillan meg, és szól a zene és vannak még csodálatos dolgok a Földön. Csak meg kell hallani őket. És el kell olvasni.
Mostanában, „könyvértékelés” gyanánt egy-egy ceruzarajzot megengedek magamnak errefelé. Egyrészt, hogy némi teret nyissak e magam számára is meglepő, új exhibíciómnak, valamint, hogy ne érhessen a teljesen jogos vád, miszerint éveken át csak kukkolgatok itten, minden aktivitás nélkül, cserébe nem adok semmit. Mi tagadás, sokáig nem nagyon erőltettem magam, újabban is csak néha lefirkantom, ami hirtelen eszembe jut; van úgy, hogy csak egyetlen vonalat húzok. Az is megesik, hogy a skiccnek semmi köze a modellhez. Itt és most mindenkit megkövetek érte. Az elkövetkezendőkért pedig különösen!
Mert most előveszem az ecsetet, a meszelőt, a spaklit, egy egész festő arzenált, hogy általuk érzékeltessem és hírül adjam, mennyire komoly volt a küzdelem e könyv és köztem. Magam is csupa festék, agyag, gyanta, üveggyapot, vasreszelék lettem közben – mivel a festészetben idáig szokatlan anyagokat is bevetettem. Rögtön látni fogjuk, hogy nem minden ok nélkül. Merthogy e vállalkozást megelőzte egy másik, még ennél is nagyobb, hősi küzdelem.
Elolvastam egy hegedűversenyt.
Belátom, ebben önmagában még semmi szenzáció nincs, sokakkal előfordult már, van akinek a partitúraolvasás egyenesen a kenyere. Ám ez a partitúra abban rendkívüli, hogy a komponista egyetlen hangjegyet sem rögzített benne a papirosra. Mindezt prózában volt képes elmuzsikálni. Na, de hogyan!
Kapcsolatunk igen romantikusan kezdődött, egy antikváriumban találkoztunk. Először csak szemmel érintettem gyengéden, majd a fizikai megérintésig is elmerészkedtem, végül felbátorodva bele-beleolvasgattam. Egyáltalán nem tiltakozott, még azt is érezni véltem, hogy jólesik neki, bár zavarában nem mutatta. A végén pedig lesz, ami lesz alapon, meghívtam egy italra. A lakásomra. És itt be is húzom a függönyt.
Majd ahogy az a legtöbb futó kaland után lenni szokott, sokáig nem láttuk egymást. Őszintén szólva nagyon méltatlan, de nem szokatlan sorsra kényszerült, hosszú évekre valamelyik polcra száműztem tovább porosodni. Megnehezteltem rá, ugyanis csak meghitt együttlétünkkor tűnt fel az, aminek már a legelső pillanatban kellett volna: Szegény nagyon piszkos. Könyvtáram talán legkoszosabb darabja. Olvasás után, sőt gyakran közben is, kényszeres kezetmoshatnékom támadt. Lám, megbabonáztak a lágy hangok: „Megtérő vén bűnös vagyok. Valaha csak a zongorát, az orgonát, a nagy zenekarok polifóniáját szerettem. Most vezekelek a hegedű magányában. Most átérzem a régi hegedűk formaszépségeit (…) Vonalat, színt és plasztikát.” Ezzel vett le a lábamról. Tegye fel a kezét az a bűnös lélek, aki – meghaladta a negyvenet, és (bármennyire szereti) néha már rátelepszik a lelkére Wagner és Mahler zenekara – egy ilyen vallomástól nem lágyul el, és nem lesz homályos a látása.
Káprázatom elmúltával aztán egyéb fogyatékosságával is szembesülnöm kellett: durva nyomdai hibák: betűk kimaradnak, felcserélődnek, némelyik (sok) alá festék nem jutott, helyenként több betűtípus alkalmazása egy oldalon belül, amit a szövegben semmi nem indokol. Nyilván elfogyott a betűkészlet. Hát nem mondanám, hogy ezek a jelenségek megkönnyítik egy felettébb sokszereplős, sokhelyszínes, sokidősíkos kompozíció befogadását. Ebben a frusztrált helyzetemben már a korabeli helyesírást is rajta kértem számon – belátom, igazságtalanul. Ezért gyorsan elismerem, csak a ruházata ilyen elhanyagolt és minden hiúságot nélkülöző; azt minden kétely nélkül elhittem neki, hogy tisztaszívű, belül teljesen érintetlen, csakis énrám várt. Persze hinni is akartam, meg hát az addigi érzelmi befektetést sem szívesen hagyja veszni az ember. Azzal nyugtattam magam, hogy egyszer véletlenül rossz társaságba keveredett, ami nyomott hagyott a toalettjén – szóra sem érdemes.
Itt most elengedném ezt az intim fonalat, mert kezdek belegabalyodni; lássunk a komolyabb feladathoz.
Viszonylag rövid ismerkedés a keletkezés körülményeivel, majd a szereplőkkel és korokkal, végül megállapodva egyetlen konkrét hangszernél, követni kezdjük azt viszontagságos útján: kocsmákon, koncerttermeken, kastélyokon és lövészárkokon át, harmadfélszáz év hosszában. A születésénél is bábáskodunk persze, ám mégsem itt, hanem jóval későbben illetve korábban, mert amikor a húrokba csapunk, éppen a 20. század elején járunk Berlinben, ahova még sokszor visszatérünk, mint az egyik bázisra. Itt találkozunk egy népes társaságban az egyik főszál fontosabb szereplőivel, amely asztalközösségnek maga a szerző is tagja, így hát a legtisztább forrásból merítünk. Később pedig a hangszer addigi összes gazdájának írásos dokumentuma is előkerül (névvel, címmel, oltási bizonyítvánnyal). Majd kezdődik az időutazás, csak győzzük idegrendszerrel a szereplők metamorfózisát meg az idődilatációt. A fejezetcímben megjelölt évszámok szerint ugyan kétszáz éves, következetes cikkcakkban haladunk, a sok áthivatkozás miatt mégis az volt az érzésem, hogy ennél jóval bonyolultabb az idősíkok hullámzása (ach, beh előkelő vagyok). Egyszer itt, másszor ott, bár lehet, hogy azért mégsem. Ekkor öregen, majd még ekkorabban fiatalon; de előfordul, hogy egy mondatról a következőre – sőt még azon belül is – változik a tér és idő. Tárgyak, szereplők eltűnnek, majd megjelennek – tiszta kvantumhabzás.
A szerző gyakran bevon minket, megosztja velünk műhelytitkait, vívódásait, miszerint a regényírás szabályai igencsak szövevényesek, meg hogy egyes kollégák mennyire tapintatlanok az olvasóval, amikor jelentősen eltérnek a tárgytól térben, időben, szerkesztési elvekben. Na én ezeket nem fogom itt cselekedni, nyugodjon meg, kedves olvasó. Aztán cselekszi. Szórul szóra azokat, amiket nem fog. Oldalakon át olvasunk arról, hogy miről nem olvasunk. Egy példa erre a furfangra. (Itt nem alkalmazok macskakörmöt, mert elektronikus példány hiányában időigényes volna újból kikeresnem, jegyzetelésben pedig igencsak slendrián voltam. Így csak a lényegét vázolom röviden): – Nálam jobban senki nem tudja, hogy egy szereplő jellemét sokkal hatásosabban megmutatjuk, ha beszéltetjük őt, ahelyett, hogy sok-sok oldalon át az író locsog róla, de hát mit csináljak, Antonio Stradivarit nem a szavai tették emlékezetessé, én pedig nem beszélhetek helyette. – Hát beszél miatta. Amit egyébként nem szívesen tesz. Jó trükk, mi?
Olykor-olykor maga a maestro is érzi, hogy pálcája-tolla-vonója nyomán talán nehezebben követjük a történéseket, ilyenkor szelíden emlékeztet rá, hogy mi most nem regényt olvasunk, hanem hegedűversenyt hallgatunk. Még a tételcímre is hivatkozik gyorsan: Allegro con brio. Mi pedig állunk tanácstalanul, többször megforgatjuk a tárgyat, megvizsgáljuk minden nézetből, hogy mi is van most a kezünkben, könyv avagy koncertjegy – netán hegedű.
Egy hangzó zenemű, még ha hegedűverseny is az illető, minden eddigi emlékeim alapján az időben, és csak az időben létezett. Nincs más kiterjedése. Formát is az emlékezetünk által kap. Még a legigénytelenebb fürdőszobai fütyörészést sem hallottam soha az időben ugrabugrálni. Minden alkalommal a következő hangot megelőzte az előző, nem pedig követte. Hiába kutatok emlékeimben sehol nem akadok olyan jelenségre, ahol a nyolcadik hangot időben a harmadik követte volna – mindegyik szépen kivárta a sorát. Lehet ugyan több téma, vissza is térhetnek, de csak egymás után, legfeljebb egyidőben halljuk azokat. Polifónia. Olyan utalásra is van példa a könyvben, amely esemény már régen lezajlott, ám most éppen annak újból elébe kerültünk, ezért az utalás visszafelé is érvényes, meg előre is: ”…-et egyébként nem kell bemutatnunk, régi ismerősünk …-óta.(…) Mindez azonban három évvel később történt (…) éppen mostanában készül arra…” Egyszerre vagyunk tehát a múltban, jelenben és jövőben. Fülzúgás. Kakofónia.
…
Most pedig minden további gunyorosságot felfüggesztek. Ahogy egyre több lap kerül át a bal oldalra, lassan hozzászokunk az író módszereihez, a legtöbb szereplő már jó ismerősünk, akárhol is bukkanjon fel. Egyre barátságosabban viszonyulunk hozzájuk is meg a környezethez is, amelyben mozognak, már nem szisszenünk minden kis szilánkhoz. Belakjuk végre, na! Már erényrubrikát is nyitottunk e hangzó-habzó műnek: nagyon emberséges a hangja, nagyszerű a humora; megjárjuk benne a történelem néhány színpadát is, amelyen az utóbbi három évszázadban előadást tartottak. Csak arra figyeljünk, hogy a múltban vagyunk-e éppen vagy a jövőben, esetleg a kettő ötvözetében. Már többször találkoztam olyan megközelítéssel, hogy a jelen a múlt és a jövő keveréke. Miért is ne? Ezt aztán igazán ne varrjuk az író nyakába. Bármi lehet, amíg ki nem nyitjuk a dobozt. Schrödinger macskája – hegedűversenyben elbeszélve. Bár itt utána sem tudunk meg semmi bizonyosat, de egy koncertnek ez nem is dolga. Elég, ha felzaklat. Ezt megtette, de már a javára írjuk.
Van egy fejezet, amely tartalmánál fogva illeszkedne ugyan az egyik fő idővonalba, a komponista mégis – talán, hogy el ne kényelmesedjünk –, ezt már a mágikus jövőbe helyezte.(”Mágia.1985” a fejezet címe.) Egyébként nekem ez az egyik kedvenc melléktémám; az első világháború közvetlen hatásait idézi fel röviden, amelyből Szántó György nemzedékének ugyancsak kijutott. Itt tudjuk meg, hogy a szerző abban vesztette el egyik szeme világát (később a másikat is); az első tételben bemutatott legígéretesebb kis hegedűs növendék fruskát, kész művészt, utcai strichelő szajhává avatta a történelem; a szerencsésebbjének legföljebb egy-két lába veszett; amúgy egészen olcsón megúszták ezt a kalandot. Van, aki még kártérítést is kapott – a hülyének is megéri. Mindezt pedig a lehető legtermészetesebb anekdotázó hangon, az önsajnálat minden nyoma nélkül, ahogy ezt a legtragikusabb és legigazabb módon ábrázolni lehet. Karácsony Benő jut eszembe, akár ő is írhatta volna ezt a fejezetet – nem tudom, milyen viszonyban volt egymással a két író.
Majd közelít a finálé a nagy tutti, amelyben minden hangszer egyszerre bemutatja képességeit. spoiler*
A lezárás felidézi a Praeludium hangját, a hegedű magányát, és hangjának tragikus és egyben vigasztaló árnyalatát, még ha Tartinit vagy Paganinit is játszik rajta a mestere.
A szerzőt már megkövettem nehéz felfogásom miatt, ezért csak a magamfajta botfülűnek, ajánlanám: nem ártana egy alapos Eco-kurzust végigülnie, mielőtt újra hasonló flörtbe bonyolódik egy ártalmatlan antikváriumban. A kurzus címe lehetne: Cremona és a Walhalla között.
__
* Hogy mindez mennyire a költészet és valóság mixe, azt nem sikerült megnyugtatóan kiderítenem, mindenesetre Goby Eberhardt valódi, akkoriban élő hegedűművész és zeneszerző volt, aki stroke-ja után már csak tanított. A regénybeli leíráshoz hűen, egy fotó tanúsága szerint meglehetősen testes ember, a hegedű nyaka teljesen elvész a mancsában:
https://www.granger.com/popuppreview.asp…
Egyszer Tel Avivban, rakétahullás és szirénák közepette kezdtem el olvasni Szántó Györgynek ezt a könyvét, ami a modern és meglehetősen hús-vér valóságból az idili észak-olasz tájakra meg a századelős dekadens Berlinbe repített. Akkor félbehagytam, de most végre sikerült befejeznem. Szeretem Szántó Gy. széles perspektívájú kultúrtörténetet és irodalmat ötvöző szórakoztató és eseménydús regényeit, mai fejjel a művészieskedő részeket erősen fárasztónak érzem, a sok szépelgés közepette nehéz tartani a fonalat, a sztori viszont határozottan leköt. Igazi alámerülés a barokk Cremona és az avantgarde Berlin metropoliszának hasonlóképpen zülléssel teli nyüzsgésébe. Ötletes, eredeti szerkesztésű könyv, nem semmi, hogy még a II. világháborúig,a megjelenését követő első 10 évben majd 30-szor (!) adták ki, hiába fanyalgott rá Cs. Szabó László egyébként helytálló kritikájában. (https://epa.oszk.hu/00000/00022/00570/17795.htm)
A történet nagyon érdekelt, ezért olvastam végig. Az elején nehezen találtam meg a történet fonalát és a későbbiek folyamán is volt, hogy elveszítettem. Összegezve, nekem nehezen olvasható könyv volt, meg kellett állapítanom, hogy ez az írói stílus nem a kedvencem. Most, hogy a végére értem, hagyom ülepedni és valamikor később lehet, hogy újra előveszem és elolvasom. Elképzelhető, hogy később más lesz a véleményem.
Nagyon különleges élmény volt ez a könyv. A szerző ötlete, hogy egy hegedűverseny struktúrájának megfelelően komponálja meg a regényt, kockázatosnak hangzik, de ügyesen megoldotta. Azt is jól megtippelte, hogy hol fognak az olvasók összezavarodni, ezért időnként kiszól, és eligazít. Az első 40 oldalnál valóban zavarban voltam, hogy akkor ez most életrajzi regény vagy nem, végig nemlineárisan fog-e ugrálni a korszakok között, minek kell a huszadik századi szál stb. Miután túljutottam a látszólag összefüggéstelen bevezetéseken, akkor értettem meg, hogy a concerto-struktúra nem csak annyiban merül ki, hogy a fő szakaszokat tételeknek nevezi, hanem a témák és motívumok fűzögetése is ennek megfelelően történik az egyes tételeken belül is. A szerző jól tette, hogy időnként kiszól az összezavarodott olvasóhoz, és elmagyarázza miért az következik ami.
Tehát valóban kapunk fikcionalizált életrajzot, Antonio Stradivali-ról és a többi cremonai hegedűkészítő-családról, valamint végigkövetjük az egyik hegedűpéldány kalandos sorsát tulajdonostól tulajdonosig kétszáz év történelmi eseményeinek forgatagában, egészen az 1930-as évekig. A szinte eleven lényként ábrázolt hangszer és alkotója mellett még számos emberi sorsot megismerünk a kasztrált itáliai énekestől a német császári hadsereg tisztjéig. A valós és kitalált személyek mellé a szerző még önmagát is beleírta.
Nemcsak a történet nagyon változatos, de a stílus is. Sok színes próza, időbeli ugrás, kiszólás, nézőpontváltás. A narrátor néhol mindentudó, néhol azt sem tudja, amire a leginkább kíváncsiak lennénk. spoiler
Mindezek együtt nagyon érdekes csemegévé állnak össze. Ha nem zeneműhöz kellene hasonlítani, azt mondanám olyan, mint egy doboz bonbon. Nem olyan értelemben, mint ahogy Forrest Gump anyukája értette, mert itt az egész doboz a tiéd. Találsz benne sok különféle ízű darabot, sokat közülük imádsz, párat kevésbé, egyet-egyet talán utálsz is, némelyikről meg nem érted hogyan keveredhetett oda. Ez utóbbi az oka a fél csillag levonásnak. Bár egészében nagyon finom és értékes, mindenképpen szépirodalmi igényű alkotás, az a néhány fölösleg mégis zavaró volt nekem.
A kritikusoknak igaza volt, én is úgy éreztem, inkább kottát tartok a kezemben, mint regényt. Ámbár az író itt-ott szabadon eresztette tollát, ha szabad így fogalmazni, mintha festene vagy éppen hegedülne, olyan méretű korképet köszönhetek ennek a regénnyé terebélyesedett hegedűversenynek, amilyet még sehol máshol nem tapasztaltam.
Az egyedüli, amivel már nagyjából a könyv felénél felhagytam, az a szereplők észben tartása volt. Újra kellene olvasnom ahhoz, hogy tényleg megértsem a szereplők rendszerét, ennek ellenére már feljegyeztem magamnak azt a pár alakot, akit markánsnak és elragadónak tartottam önmagában véve, Szántó György leírásában, festészetében, hangjegyekkel és illatokkal való felruházásában.
Népszerű idézetek
Sajátkezüleg tizenegy gyermeket és háromezer hegedűt készített. Példás élet, méltó a hegedűkészítők kiváltságos céhének nagymesteréhez. Hát ezzel baj van. Micsoda epikus hős egy ilyen sokgyermekes, jámbor családapa? Hogyan írjak regényt róla?
9. oldal
Semmi nesz. Az eslingeni redőny két léce között fénysáv lopakodik be ferdén, és egy Beethoven-halottimaszk tömpe orrára tűz. A fénysávban ezenkívül porszemmillárdok vibrálnak gyengéd szivárványszínben, mintha valami anyagtalan prizma légies játéka volna. Egy moly fehér szárnyacskái is átlibbennek rajta – miniatűr kísértetvillanás.
24. oldal
Éreztem, hogy ez nem Antonio Stradivari, a cremonai mester életregénye, hanem sokkal több ennél. Magának a hegedűnek a regénye, sőt ennél is több, korszakok távlatának a regénye. Ezért úgy terveztem, hogy egy fejezet a tizenhetedik századbeli Cremonában, egy fejezet a huszadik század eleji Berlinben játszódik majd, és így ugrabugrálok majd térben és időben szabadan, fejezetről fejezetre. Akár egy szabadon csapongó hegedűmelódia. Sőt a regény részei egy hegedűverseny részei is lehetnek… (Szántó György)
Trude nevetett, csengő, tiszta nevetéssel. Ez a nevetés úgy permetezett, gyöngyözött, csörgedezett az üres zeneszobában, mint apró hegyipatak vizesése, amely végigfut a mohos sziklák közt, megragyogtatja hátán a napsugarat és megnedvesíti csókjával a medrében bólogató aranyporzójú kékeslila harangvirágokat.
…
– És mire gondolsz, ha játszod?
– Mire? Sok mindenre. Szégyellem megmondani, olyan csacsiságok.
– Sose szégyeld. Nem csacsiságok. Látod, sokan játszák ezt és semmire sem gondolnak. Legfeljebb arra, hogy betartsák az utasításokat, semmi másra.
159. oldal, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934
– És mi magunk mások volnánk-e, mint hangszerek Isten kezében? Ő folyókon, hegyóriások fenyvesein, domboldalak vén tölgyein, síkságok végtelenjén és dómok tornyain játszik. Vonójának égi ívei a roppant szivárványcsodák, concerto grossoja a tomboló vihar, andantéja a tavaszi szellő, adagiója az őszi eső, prestoi a vágtató felhők, praeludiumai a napfelkelték. De játékának visszhangos, rezgő és zengő felülete az emberi lélek, húrjai emberszívek millióiból lehetnek sodorva…
Bonaventura abbé, magasra emelte poharát e prédikáció után és mindenki érezte, hogy a kocsmaasztal fényből ácsolt, orgonahangú, felhőkbetörő szószékké magasodik, az angyalkák ott röpködnek hajporos parókája körül és valaki eldobja szivárványvonóit, hogy egy hatalmas, megrázkódtató földrenéskacajjal odakoccintsa égi poharát az abbé cinkupájához.
De ez csak egy pillanat ezredrészéig tartott.
41. oldal
– Ezt egy süket ember írta. Vagy húsz éve halt meg Bécsben. Beethoven, így hívták. Így fogják hívni, amíg ember lesz ezen a földön.
– Süket volt? Akkor hogyan tudott ilyet írni?
– Ezen már én is sokat gondolkoztam, Dovedl. Azt hiszem a léleknek is vannak fülei. Ő ezekkel hallott.
– Hogyan?
– Nézd, megpróbáltam egyszer viasszal betömni a fülemet, amikor ezen gondolkoztam. Elképzeltem a hangokat, és hallottam. Pedig a fülem be volt tömve, és senki sem játszott. Olyan hangokat képzeltem el, amilyeneket csak akartam. Meséket a hangokról. Álmokat a hangokról. Hiszen a mese és az álom, ezek sem valóság. És mégis léteznek, ő így álmodta a hangokat, mint mi a hercegkisasszonyokat a mesében. És lekottázta. Pontokat írt az öt vonalra. Így testet öltöttek az álmok.
– Hova mennek innen a Krisztus? Régi egy sincs a faluban?
Klotz mester belémosolygott ezüsttel átfuttatott vastag bajszába.
– Régi? De bizony van. Aki értünk halt meg ezerhatszázhetvenkét esztendeje. Ő a régi. Mindig itt jár ilyenkor köztünk és figyeli, hűen faragjuk-e mását. … Mert ez az ő akarata.
– De az új Krisztusok? Hova mennek?
– Tavasszal, ha olvad a hó a hegyhátakon és megduzzadva zúgnak alá a felmelegedett patakok, ő is megindul lefelé a világba. Meglátod, csupa Golgotává válnak a hegyek. A férfiak megindulnak lefelé a csuszamlós lejtőkön, rejtett sziklautakon és viszik vállaikon a nehéz feszületeket. Elcsúsznak, elbuknak, feltápászkodnak és viszik őt tovább, szerte a nagyvilágba. Kolostorok celláiba, kápolnák és templomok homályos hajóiba, törvénytermek és kastélyok falára, a piacokra és az országutak kereszteződéseire, az inkvizíciók kínzókamráiba és a kálváriadombok tetőire. Mert kell ő mindenhová, mindenképpen és mindeneknek. És sohasem kellett inkább, mint most…
II. kötet 16. o
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jaume Cabré: Én vétkem 94% ·
Összehasonlítás - Szabó Magda: Für Elise 92% ·
Összehasonlítás - Anne Rice: Lestat, a vámpír 91% ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia 90% ·
Összehasonlítás - Lucy Maud Montgomery: Kilmeny a gyümölcsöskertben 88% ·
Összehasonlítás - George Sand: Consuelo 84% ·
Összehasonlítás - Zsigray Julianna: Tragikus keringő ·
Összehasonlítás - Móricz Zsigmond: Úri muri 74% ·
Összehasonlítás - Susan Kay: A fantom 95% ·
Összehasonlítás - Rejtő Jenő (P. Howard): Vesztegzár a Grand Hotelben / A szőke ciklon 95% ·
Összehasonlítás