Szabó T. Anna ötödik verseskötete kiforrott, rendkívül erős könyv, amelynek hatvanhat versében a költő egyrészt felvillantja mindazt, amit eddigi költészetéből ismerünk és szeretünk, másrészt új hang, új tematika, sőt új formák is megjelennek.
Elhagy 14 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2006

Kedvencnek jelölte 1
Várólistán 9
Kívánságlistán 7
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Az első 66 vers, amit olvastam Szabó T. Annától. Ahhoz elég volt, hogy tudjam, nagyon nekemvaló, ahogy ír, nagyon nőként, nagyon asszonyként, nagyon érzőn, mégsem érzelgősen. Van néhány vers a kötetben, ami nem tudott közel kerülni hozzám, talán a hihetetlen személyességük miatt, de a többség megérintette a lelkemet. Ezek az írások nem bonyolultak, nem kell őket magyarázni, nem kell a sorok mögé ideológiákat gyártani – csak be kell őket fogadni. Szeretnék így írni. Szeretnék írni. Megint.
Hétköznapi szépségek, szeretés, férfitest. Anyaság, vénasszonyság, halál.
Jó. Ha tudnék verset írni, ahogy ő, rímbe szedném mennyire, de nem tudok.
elolvastam. mindegyiket. egyszer. legalább. az egyszeri olvasás versek esetében, legtöbbször kevés. szerintem. az Elhagy című elsőre üt, nekem kicsit benne van a Kései sirató, Mundruczó Kornél Delta című filmje, és Rényi Katalin káprázatos festménye a Burok. az egész köteten átvonul különben valami különös didergés, amint az elhagyás, vagy elvesztés érzését járja körül. ahogy a 33-ban ki is mondja végül: „mit tehetnék? csak mozdulatlan állok, / hagyom a dolgot megtörténni, s közben / – ahogyan a gyerekem mondja -: iramodik rajtam a fázás.”
A címadó vers briliáns. Egyszer majd úgy fognak írni róla az irodalomtörténészek, mint az életmű egyik Nagy Verséről. Utána viszont elhagyott engem a kötet, vagy én őt, ez ugye nézőpont kérdése, mindenesetre eltávolodtunk egymástól, de a végén megint összejöttünk.
Ezt a kötetét olvastam a legtöbbször, ebben van a kedvenc versem tőle. Aztán a vizsgán a tanár úr szétcincálta és darabokra szedte, azóta nem mertem újraolvasni, de nekem akkor is szép emlékeim vannak róla.
NEkem nagyon tetszett. Elkezdtem bejelölgetni azokat a verseket, amik nagyon tetszettek, nos, ennek örömére az egész kötet tele lett cetlikkel. Tetszik, hogy a hétköznapi szavakba olyan egyediséget tesz, amivel univerzális érzéseket fejez ki. :D
A címadó vers a leglegleglegeslegjobb, tkp. ezért vettem meg a kötetet (persze ez nem azt jelenti, hogy ez az egyetlen jó vers van benne, de az a kedvenc).
Bővebben a blogban.
Népszerű idézetek
Elhagy
Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.
INVOKÁCIÓ
Csak kóválygok, mint kísértet, a házban.
Mint lengő füvet, kósza szél kuszál,
figyelmem ide-oda fókuszál,
csak borzolódom: hol ringat, hol rángat
egy erőszakos, láthatatlan áram:
a magam léte és a lét maga.
Egy más időbe süllyeszt és emel
a képzelet időtlen ritmusa.
Idomítom a lélegzetemet,
hogy egymagamban mindig egy legyek
világ, veled, vagy istenség, veled,
hogy egy világot képzeljek neked:
elevenként átéljem a halált,
hogy holtan legyek mind elevenebb.
Tedd, hogy legyek, de ne csak én legyek:
erős váram legyen a képzelet,
és mint a kapun, tedd, hogy ki-be járjak
történetükbe, tedd, hogy lélegezzem
együtt velük, lélegzetedből adj
egy sóhajtásnyit, lélegezni hagyj,
együtt veled, és akkor megteszem –
megteszek bármit, engedj ringatóznom,
mint láng a szélben, kísértet a lángban,
rét a viharban, engedj lélegezve
ringatóznom a lélegzeteden.
75. oldal, Magvető, 2006.
Egy régi jezsuita herbáriumból
Illatozik a háromszáz esztendős
kakukkfű-növényke. Friss, eleven
lila virágocskák és apró, seprős
száraz ágacskák görbe-mereven
ráragasztva a rost-vastag papírra.
Lapok, virágok. Aztán tus-sötéten
számok, cikornyák: ahogy a pap írta,
a régi pap a gyertya fénykörében.
Eleven. Mintha mi sem volna könnyebb.
Ha lapozod a növénytömte könyvet,
megcsap a régi rétek illata.
És bennük saját élményedre ismersz:
préselt kakukkfű, Isten-írta kis vers,
ha van, ki olvas, nem hervadsz soha.
77. oldal (Magvető)
El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
szükségünket is más viszi ki.
De ez mind nem baj: hiszen, ha meghal,
testünk is elviszi majd valaki.
Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
nagyvizit előtti lepedőosztás,
nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
hogy fogy a létünk! puszta matematika,
elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
elhagy , ki voltunk, és el, akivé leszünk,
kivonás, osztás, marad a nulla:
kimosdott, tiszta,
O-szájú hulla.
108. oldal (Lányok 2.)
kő leng a légben, fém vágja a felhőt,
de nem zuhan, akár a függesztett penge,
hanem apránként állja el a látványt:
előbb az utak távlatát, majd lassan
a lombokat, a tetőcserepek
ragyogását, az antennák hegyét,
kémények peremét, hogy azután végül
eltorlaszolja az eget egészen –
104. oldal, Leépülés, Magvető, 2006.



























