Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra. Persze nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben… (tovább)
Ókút 576 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1970
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Szabó Magda-életmű Jaffa · Magvető Zsebkönyvtár Magvető · Szabó Magda Európa · Szabó Magda művei Szépirodalmi, Magvető
Enciklopédia 40
Szereplők népszerűség szerint
Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Wilhelm Busch
Helyszínek népszerűség szerint
Debrecen · Tihany · Debrecen, Szent Anna utca · gyógyszertár
Kedvencelte 76
Most olvassa 42
Várólistára tette 162
Kívánságlistára tette 104
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Vakuemlékről beszélünk, mikor egy fontos, különösen meglepő vagy érzelmileg megrázó esemény kapcsán egészen pontosan vissza tudunk emlékezni, mit csináltunk akkor a hír hallatán. Ha szeptember tizenegyedikét említed meg például valakinek, nagy valószínűség szerint meglepően pontosan el fogja tudni mondani, hol és hogyan hallotta, látta a hírt.
Ilyen vakuemlék nekem 2007 november 19., Szabó Magda halála. Most is magam előtt látom az első budapesti albérletünket, ahol laktunk akkor a párommal, látom a ruhát, amiben vagyok, érzem az illatot a szobában, látom, ahogyan félig fekszünk az ágyban, pizzás dobozzal előttünk és a tévét bámuljuk, mikor megszakították az adást és rendkívüli hírként bemondták a halálát. Látom magam, ahogy reszketek és a könnyem folyik, hallom magam, ahogy összegörnyedve felnyögök, látom a párom ijedtségét, a rémületet az arcán. Ő akkor már tudta, mit jelent nekem Szabó Magda. Ismert már annyira.
Keservesen zokogtam. Gyászoltam őt, gyászoltam a magyar nyelvet, gyászoltam a nagybetűs irodalmat és gyászoltam magamat, mert úgy éreztem, engem itt most galádul megloptak. Meglopott az élet, meglopott a sors. Mert ő megígérte, hogy megírja a Für Elise folytatását! És akkor rádöbbentem, azt én már sosem olvashatom.
Huszonöt Szabó Magda kötetet olvastam eddigi életemben, Ő és Márai nekem mindaz, amit igazi, tiszta, szent irodalomnak tekintek. Ő és Márai a fényesség, a megtestesítői annak a művészetnek, ami értelmet, ami szépséget ad ennek az életnek. Amiért valóban érdemes élni.
Huszonöt könyve közül vagy egy tucat az, amit bármikor, bármilyen élethelyzetben, bárhol, bármilyen körülmények között ugyanolyan lelkesedéssel újraolvasok, mint mikor először vettem kézbe. Az őz, A Danaida, A régimódi, Az ajtó, A Für Elise, A Pilátus, A disznótor, A pillanat, A freskó, A Katalin utca, vagy a Mózes. Na meg az Ókút. Amit most újraolvastam. Negyedjére.
Az első fejezetet végigbőgtem, ezen különösebben nem lepődtem meg, 10 éve, mióta ő elment, bárhol meghallom a hangját, bárhol meglátom a képét, bárhol látok beszélgetést vele, nagy valószínűség szerint megrendülten meredek magam elé és jó eséllyel megindulnak a könnyeim is. És olvashatok én tőle bármikor bármit, az nekem a fejemben az ő hangján szól. Az ő öregkori hangján.
Megszólalt hát itt Magda és elkezdte mesélni nekem a gyermekkorát. Újra. És egyetlen pillanat alatt ott termett előttem Szabó Elek, Jablonczay Lenke és a kis Dolna, Debrecen, a Nagytemplom, a szülőház, az ókút. A család. A család, ahol mindenki rendszeresen olvasott (…), szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal.
A ház, ahol nemcsak olyan helyen voltak könyvek, ahol az olvasmányokat logikusan tárolni szokták, de a varrógépen, a konyhaasztalon, a fürdőszoba szennyesládáján, az éjjeliszekrényeken, az evőeszközök között, esetleg az előszobafal fogas részén vagy a mérleg rézserpenyőjében.
Ahol mindenki folyton olvasott, de úgy, hogy közben vitatkozott az íróval.
Magda felismerése, hogy két író házasságából születtem, akik tragédiája nem az volt, hogy boldogtalannak érezték magukat, amiért nem szentelhették egész életüket a művészeteknek, hanem, hogy nem nem ismerték fel valódi hivatásukat, s ha olykor mégis, csak legyintettek, meg se próbáltak utat változtatni.
És az egyik legmegrázóbb mondat, amit magyar író valaha leírt, Szabó Magda anyjának utolsó szavai lányához halálos ágyán, annyi titkom van.
Különös család volt ez, különös sorsok, különös életek. Élt abban a háztartásban minden. Élt a szék, az asztal, az ajtó, mindennek neve volt, minden beszélt, minden mesélt. Itt karácsonykor megajándékozták nem csak egymást meg a macskát, de még a hóembert is! Állatbolondok voltak mind, olyan család, ahol Szabó Elek és a lánya, ha vendégségbe mennek, titokban, lopva leszedik a légypapírba ragadt legyet. Mert hát mocskos meg betegséget terjeszt, nem való a házba. Na de mégiscsak kínozni őt ott a légypapíron? Az nem járja! Olyan család volt ez, ahol az apa, ha vendégeket vártak, eltekerte a falióra mutatóját, ezzel is zavarba hozva a látogatót, azt remélve, így hamarabb hazamegy tőlük. Olyan család volt ez, ahol a fantázia valóságosabb volt a hétköznapoknál. Sokkal valóságosabb. Ahol teljesen magától értetődött, hogy a szülők Tihanyt adják Magdolnának ajándékba. Na nem egy utazást oda. Nem ám! Magát Tihanyt.
Ez hülye, mondta rájuk sokszor a külvilág. De mit számított ez akkor? De mit számít ez akár ma is? Mikor ott voltak ők hárman egymásnak, mikor ott volt a színház, Shakespeare és az operettek, a számtalan regény meg a rengeteg vers, amiről olyan hamar megtanulta a csöpp Magdolna, hogy verset olvasni boldogság, és semmit nem von le sem élményemből, sem az átéltek irtózatos, széthasogató gyönyörűségéből, hogy nem értem voltaképpen, mi történik a költeményben, hogy úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le.
Ott volt még megannyi mellékszereplő Debrecenből, főleg az utcából, ott voltak rokonok, mindkét ágról és ott volt a barát, Agancsos és az ő kettejük különleges fantáziavilága a férjeikkel. És ott volt Szabó Magda visszaemlékezése élete első, gyerekkorában született regényére is. Hadd haljon éhen – suttogta könyörögve szüleinek első regénye főhőséről, mikor azok másféle befejezést akartak kicsikarni belőle. Jó, haljon, hagyták azok rá.
Ezt a könyvet soha nem fogom megunni. Szabó Magda gyerekkoráról szóló meséit végtelenségig tudnám hallgatni. És többek közt azért is reménykedem abban, hogy valóban létezik Mennyország, hogy akkor majd egyszer én odaülhessek mellé egy felhő szélére, és hogy akkor ő meséljen ott tovább nekem. Meséljen az Ókútról megint. És főleg mesélje el a Für Elise lezárását odafent. Mert azt megígérte.
Ölmeleg szeretetben összefogódzva.
Féltő gondoskodásban egymáshoz bújva.
Három lélek, akik két gyermekszívű felnőtt és egy tisztaszemű csodalény(lány). A kislányban már korán buzog a képzelet, világokat épít és csodálatos életeket él ezerszám, pedig nincs is még nyolcéves. Kegyelmi állapot ez, hét lakattal zárt, csak az igaz szívre nyíló, finom meleg kuckó, bárcsak így maradhatna világvégig. Ámde az idő egyszer majd kérdés nélkül, könyörtelenül berúgja a menedék ajtaját. S akkor megváltozik minden, jön valami, ami a külvilág, ami az igazi élet, amit nem kíván a gyermek, csak várja, amíg nem ismeri…
Akkor jön el majd a pillanat, vagy csak észrevétlenül-tudattalanul átjár egy érzés, amit ha megfogni tudnál, valahogy így zárnád szavakba: Az idő átgázolt gyerek-magamon, két múlhatatlan kezében tartva a mindenséget, a jelen mellett a pusztíthatatlan múltat, és végre megértettem, hogy nem szabdalódik szakaszokra, nincs más, csak a bontatlan jelen pillanat, amely mozdíthatatlanul áll örök tengelyén, talpa alatt tárgytól, dallamtól, háztól, bármi külső jegytől függetlenül, az emberi tudatba ágyazva, és csak az emberrel együtt elpusztíthatóan a múlt, és előre forduló homlokán a jövendő.
Szabó Magda az Ókútba néz és emlékezni tanít, miközben biztat, hogy keresd meg a kert végén, a ház sarkában, saját ókútadat és nézz bele bátran, talán te is csodát látsz.
Ha pedig szép értékelést akarsz olvasni, ne hagyd ki @DaTa gondolatait (és érzéseit!) link
S persze, olvass Szabó Magdát.
Szabó Magda csodálatos gyermekkora, lehetne az alcíme a könyvnek. Pedig ott járunk Trianon árnyékában, az ezzel járó anyagi bizonytalanságban, és a sok gyermekbetegség is végig kíséri ezt a gyermekkort, még ha nincs is részletezve. De hát mit érdekli ez egy gyereket, akinek ilyen atipikus szülei vannak, művészlelkek, akik mindent másképp csinálnak, mint amit a poroszos stílus elvárt volna egy törődő szülőtől. És Szabó Magda olyan szeretettel mesél ezekről az évekről, hogy minden nehézség ellenére mindannyian azt kívánjuk titokban, nekünk is ilyen gyerekkor jutott volna. Ilyen támogató szülőkkel, akik a gyermeki fantáziát értik, bátorítják, és csak a legszükségesebb esetben lépnek közbe.
Valószínű, hogy a legtöbb gyerek ilyen, még nem érti a dolgokat, ezért abból gyárt magyarázatot, ami a rendelkezésére áll. Szép ez, kicsit mind magunkra ismerünk, vagy épp a saját gyerekeinkre, bár talán erősebbek azok a pillanatok, amikor bekövetkezett a kiábrándulás, a valóság pofonja, de az ebből a visszaemlékezésből kimaradt (itt úgy tíz éves koráig követi az életét), gondolom a későbbi írásokba bekerült.
Azért azt sem hallgathatom el, hogy egy idő után túl szép lett a menyasszony, túlságosan beleillett minden a tündérmesébe, elkezdtem kételkedni, hogy nem csak a visszaemlékezés nosztalgiája rendezi-e ilyen tökéletes és kerek egésszé ezt a történetet (csupán egy negatív elem jelenik meg a történetben, a zeneiskola). Ha így is van, az író profi munkát végzett, ritka, amikor valaki ennyire érti a gyermeki lelket, ennyire hitelesen ábrázolja a gyermeki gondolkozást. A szépirodalom általában megcsúfítja a világot, hát legyen akkor ez, hogy néha megszépíti.
Mennyire szép volt felidézni Szabó Magda gyermekkorát! Nézni, ahogy el-elgondolkodik az élet furcsaságain, ahogy jókat kacag a szüleivel, vagy éppen a színházi csodát éli át. Személyes kedvenc részem egyike, mikor túlérzékeny kislányként a hóembernek is adott karácsonyi ajándékot. Vagy amikor még a szomorú népdalokon is bömbölt.
Különleges művészcsalád az övék, így nem csoda, ha a kis Dona egyéni látásmódjával felnőttként sajátos stílusban alkotja meg az írónő a mesterműveit.
Igazán rá kell hangolódni Szabó Magdára ahhoz, hogy szeresd ezt a történetet, ugyanis tényleg a saját életét, saját fiatalkorát meséli el. Nekem azt hiszem, sikerült. Tetszett, hogy jobban megismerhettem.
Jó volt olvasni arról, hogy élte meg a gyermekkorát, milyen hatással volt rá a művészet, milyen hamar az életébe került az irodalom. Élveztem.
„Annyira szerettem a szavakat, hogy számomra a rímes sorok jelentették azt, amit másnak a zene élménye.”
Ez a kötet eddig valahogyan kimarad számomra az írónő életművéből. Pedig igazán alapmű, ő gyakran írt a saját családjáról, környezetéről, tökéletes odafigyeléssel. Ebben a kötetben a gyermek Szabó Magda szólal meg visszaemlékezésként azokra az időkre, amikor igazán különleges szüleivel, rokonaival élt és felkészült arra az életre, a hivatásra, amit olyan tökéletesen művelt felnőttként. Szülőként olvasva felmerült bennem, hogy mennyi félreértés, csalódás, bántás adódik még egy ennyire figyelmes, jó szándékú szülőpár mellett is egy kicsi gyerek életében, aki időnként nem ért meg, vagy félreért dolgokat. Nyomon követhető, ahogyan a mesék, versek, a szülők által kitalált történetek, majd az olvasmányélmények hatására fokozatosan kialakul az író személyisége, felvérteződik választott hívatása fontos kellékeivel és a kötet végére megszületik a nagy mű, az első regény.
Szabó Magdát olvasva az ember óhatatlanul ókutak veszélyes talajára téved – nemcsak az elbeszélő, de saját udvarán rejlő, valaha volt kutak rejtélyes területeire is. De ugyanolyan erővel vonzzák a csillogó és mattabb, ám rendkívül érdekes kavicsok, mint a kis Dolnát – ellenállhatatlanul. És játszunk a kavicsokkal, a múlt, a sötét mélység emlékeivel, álnok ókutak veszélyeivel, behörpintő erejével, mesevilágok csillogó varázsával. Nemcsak olvasunk, hanem elmélázunk, emlékezünk, kérdezünk, megmozgatja elménk-lelkünk.
Az Ókút a gyerekkor regénye, meg egyben a család és a Város regénye is. Azé a miliőé, amelyben a kis Dolna rácsodálkozik a rendkívül összetett, a kezdetekben egységesnek tűnő életre. Az eszmélés legelső idejétől követjük nyomon a kis Magdolna gyerekkorát, amint az a felnőtt író gondos, figyelmes tekintete alatt kirajzolódik, ahogy az elemző logikának, a magyarázatok és összefüggések iránti igénynek engedelmeskedve tárja fel apróbb vagy nagyobb titkait.
Egy hivatásos és amatőr írókkal tele családba beleszületve szinte törvényszerű volt az írás, a betű felé való fordulás. Az elbeszélő már a kezdetektől, kavicsot kavics mellé helyezve rakja ki a majdani út legelső szakaszát, az íróvá válás magjaitól ezek kicsírázásáig. Emléket állít a szülőknek, a hétköznapi családoktól annyira különböző, belterjes életnek, amely gyerekkorát meghatározta. Szinte szó szerint élővé varázsolja a két szülő alakját, a fantázia és fikció által átitatott valóságot, amely körüllengte a családot, és amely örök kívülállóvá tette őket – egy mesevilág mindig nevető, panaszt nem ismerő, a káromkodást is csak a művészet kedvéért gyakorló lakóivá, akik hihetetlenül sokrétűnek láttatják a létet, és életet lehellnek minden létezőbe, legyen az akár „csak” a fantázia szülötte is.
Csodálatos az a világ, amelyet Szabó Magda elénk tár, csodálatosak az emberek, akiket végtelen szeretettel, a megértés, megismerés vágyával rajzol meg, és akiknek titkai még évek után is izgatják. Megható, ahogy az egymáshoz fűződő viszonyukról beszél, egymás féltéséről, az emberi kapcsolatokról, azok paradoxonait is beleértve.
A regény a család, az apa és anya alakjával indítva, bejárja a kis Dolna világának minden fontos mérföldkövét. Az elbeszélő, megpróbálva megragadni, ugyanakkor elemezni is a kisgyerek gondolat- és érzésvilágát, amolyan kettős nézőpontból mutatja be az olvasónak a valaha volt Debrecent, a maga jellegzetes, meghatározó épületeivel, intézményeivel, emlékezetes figuráival, eseményeivel, kulturális, történelmi hozadékaival, melyek döntően befolyásolják Dolna fejlődését. És lassan kialakul az önarckép, számba vevődnek a szenvedélyek, a színház csodája (ami csak folytatja az otthoniét), a hittel*, a léttel és a halállal való szembenézés első lépései, az idő bonyolult problémája, a szó, az olvasás és a fantázia hatalma, amely segítségével Agancsossal, az első legjobb barátnővel együtt játsszva, majd saját útra térve világok teremtése kezdődött meg… Valahol beteljesítve azt, ami a szülők életében inkább lehetőség maradt, még akkor is, ha mindketten vérbeli írók és mesélők voltak.
Nem tökéletes világ és nem tökéletes élet az, amelyről Szabó Magda mesél, a családtörténet is tele sebekkel, sérülésekkel, hiányokkal és kompenzálási kísérletekkel. Mégis sikerül meggyőznie minket arról, hogy mindenek ellenére minden megvan, mert ami hiányzik, azt megírjuk, elmeséljük.
Tihanyt ajándékozunk egymásnak.
Játszunk a csillogó kavicsokkal a csalogató ókutak fölött.
„Hol van a tenger, Dolna?” (…) „Hol van a tenger? Ahol hiszed…”
* A vallással, hittel kapcsolatos részek számomra külön csemegét jelentettek, legyen szó a gyerek ad literam értelmezéseiről, a vallás szimbolikájával való ismerkedésről, az anya lelki üdvéért való aggódásról, a karácsony sajátos családi értelmezéséről vagy a a gályarab ősapa sosem látott, de ezerszer idézett alakjáról. Remek humorral és öniróniával közelít a szerző a témához.
Amikor elkezdtem az olvasását, azt gondoltam egy újabb regénnyel ismerkedem majd. Ez a könyv nem regény a szó hagyományos értelmében. Ez maga Szabó Magda. Az ő életéből, személyiségének formálódásából kapunk pillanatképeket. úgy vélem, ezzel a kötettel kellett volna kezdenem a Szabó Magdával való ismerkedést. Akkor bizonyára még inkább megértettem volna eddig olvasott regényeinek figuráit. De még így sem késő.
Lelket szorongató szeretettel ír a rajongva szeretett szülőpárról, édesanyjáról, apjáról, akik a maguk fantázia alkotta világával, megalkuvásra képtelen értékrendjével kilógtak a „normális emberek ” közül. Nem volt méltó rájuk a világ.
Ami különösen megfogott bennük, hogy mindig szuverén, gondolkodó emberként fogadták el a lányukat. Mindig meghallgatták, soha nem nevették ki, és végtelen gyengédséggel, sok mesével, sok – sok dallal szerették őt.
Anyja színes fantáziája elmosta a határt képzelet és valóság között. Apja nyugodt, kiegyensúlyozott természete az állandóságot, biztonságot jelentette számára. Egész gyermekkorában rendkívüli gyengédség, és feltétel nélküli szeretet vette körül.
„Holtak és elevenek ki s bejártak különös otthonunkban” – írja Szabó Magda.
Az ismerősök megérezték különc voltukat, s azt mondták, bolondok.
De hármójuk szövetsége, a másoktól való különbözőség annyi öröm forrása volt, amely egy hosszú életre erőt, lelki tartalékot adott az írónő számára.
Ilyen háttéren született meg az általunk alig ismerhető Szabó Magda. Az ő sajátos világa, egyéni hangja, életfelfogása máig rejt valami titkot számomra. Ezt a titkot sosem fejthetem meg, mert magával vitte abba a másik világba. Annyi bizonyos, hogy sok rejtélye, titokzatossága neveltetésében gyökerezik. Ha megszeretjük őt, akkor is tudunk vele azonosulni, ha írói életművének csak a felszínét karcolgatjuk, és annyit értünk meg, amennyinek a befogadására készen áll a lelkünk. A többi az ókút fenekén marad, de ez nem baj.
Mindenkinek ajánlom, aki kicsit is vágyik elmélyedni az ő világában. Mert megejtő varázslat, szomjat oltó, tiszta vizű patak ez a könyv.
Ez egy csoda! Könnyes-mosolygós, édes, szeretnivaló könyv. Emlékszem, egyszer kb. félig elolvastam Müller Péter Szeretetkönyvét. Aztán elegem lett coelhos álbölcseskedéséből, a köldöknézős „megmondom a tutit”-ból (elnézést a rajongóktól), és falhoz vágtam. Valószínűleg azóta keresem az igazi szeretetkönyvet. A nem megmondósat, nem okoskodósat, hanem az életszagú, valódi, kézzelfogható, emberbőrbe varrt szeretetről szólót.
Szabó Magda úgy tudja átadni a gyermekkorából/tól beleivódott szeretetet, amit a családja jelentett számára, hogy nem rágja a szádba, hogy mi is ez az egész, nem akarja megmagyarázni, hogy így kell vagy úgy kell odaadni magad a szeretteidnek, hanem végtelen természetességgel mesél, anekdotázik; mégsem hatásvadász, nem poént gyárt, hanem kacagtat, nem drámát ír, hanem az életet. Torokszorító és felemelő, vicces és bölcs írás, ami irigylésre-, ugyanakkor tiszteletreméltó, példaértékű, mégsem kérkedő életet tár elénk. Minden sorát imádtam, újabb kedvenc került a kiválasztottak közé :)
Népszerű idézetek
Anyámról, mikor még nem tudtam, hogy író, azt gondoltam, tündér, akit valami varázslat emberré változtatott.
16. oldal (Európa, 2008)
Micsoda két mesebeli nádszál volt az én apám meg anyám, csak akkor hajladoztak, ha szilárd volt a talaj, ha nem fújt a szél, s a rengő talajon, katasztrófák és valóságos veszedelmek időszakaiban úgy álltak, olyan rendíthetetlenül, mint a hegyek.
112-113. oldal (Európa, 2008)
[…] a mi házunkban nemcsak olyan helyen voltak könyvek, ahol az olvasmányokat logikusan tárolni szokták, de a varrógépen, a konyhaasztalon, a fürdőszoba szennyesládáján, az éjjeliszekrényeken, az evőeszközök között, esetleg az előszobafal fogas részén vagy a mérleg rézserpenyőjében.
191. oldal
Rajongtam a szüleimért, s mivel már annyit felfogtam, hogy létem valami módon nekik köszönhető, rendkívül hálás voltam nekik azért, hogy élhetek. Boldogított a tudat, hogy megszülettem, minden reggel új elragadtatással ébredtem amiatt, hogy ismét eljött az új nap, s az mindent hozhat, bármit, többnyire örömet, s ha véletlenül valami nem jót, ott áll mellettem-mögöttem a két különös varázsló, és elbűvöli a rosszat, hogy ne tudjon hozzám érni. Külön világunk, mint egy buborék, szállt-lebegett a realitás felett, s ebből a buboréklétből nevettem ki másokra.
171. oldal
Megadtam magam feltétlenül, örökre, meg se próbálva eligazodni a rejtelmek között, megtanulva esztétikám legfontosabb törvényét, hogy nem szabad agyonelemezni az alkotást, hogy megölöm, ha szerteboncolom. Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak a munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere.
194. oldal
Este van, jön az álom, semmivel sem reálisabb vagy irreálisabb, mint az ébrenlét.
Sem apám, sem anyám nem volt ilyen, anyámnak eleve nem kellett semmi igazán, a könyvein, a cigarettáján, a rádióján meg a napi feketéjén kívül, apámnak pláne mindig minden éppen úgy volt jó, ahogy fordult, s ha nem jutott neki semmi, akkor is örült, ártatlanul boldog volt azzal a tudattal, hogy semmit sem kell féltenie a tolvajoktól.
A képek
Loholtam hát, ahogy megláttam, ahogy utasítottak, bár nem látszott a szatír félelmetesnek, és úgy gondoltam, valamit csak kell csinálnia, nem tehet róla, hogy éppen szatír lett, ha egyszer nem kapott más állást, hát miből éljen. […] A szatír elől utasításra menekültem, a prelátustól azért, mert valóban féltem tőle, nem értette szegény, miért futok, ha egyedül vagyok, kiabált utánam, csalt, kis eretneknek nevezett, és nagyokat nevetve mondta, menjek csak oda, tudja ő az apámtól, hogy szeretem a cukrot, ad ő nekem, csak menjek. Hogyne, még cukor is, azt lesheti! És még a szatírral ijesztgettek, aki soha életében nem ajánlott nekem még csak egy szem bonbont sem, s aki egyáltalán csak egyszer szólt hozzám, akkor is nagyon tisztelettudóan azt érdeklődte meg, milyen vagyok, ha pucér vagyok, ami elvégre nem olyan nagy dolog, hogy ne lehetne megkérdezni.
57. oldal
Népszerű triviák
Szabó Magda első meghatározó debreceni lakhelye, az Ókút helyszíne a Szent Anna utca 22. alatt, a Svetits Intézet mellett volt található, ahol 1919-33 között béreltek házrészt a szülei. A házat 1979 végén bontották le.
Kapcsolódó könyvek: Szabó Magda: Ókút · Keczán Mariann (szerk.): Szabó Magda Debrecene
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! 93% ·
Összehasonlítás - Émile Ajar: Előttem az élet 92% ·
Összehasonlítás - Gion Nándor: Virágos katona 94% ·
Összehasonlítás - Jókai Anna: Ne féljetek 89% ·
Összehasonlítás - Kaffka Margit: Színek és évek 84% ·
Összehasonlítás - Esterházy Péter: Harmonia Cælestis 84% ·
Összehasonlítás - Polcz Alaine: Asszony a fronton 94% ·
Összehasonlítás - Romain Gary: A virradat ígérete 92% ·
Összehasonlítás - Alice Walker: Kedves Jóisten 92% ·
Összehasonlítás - Rejtő Jenő (P. Howard): A szőke ciklon 91% ·
Összehasonlítás