Katalin utca / Ókút 9 csillagozás

A városnak voltak olyan lakói, akik nem tartoztak baráti körömhöz, de valamiképpen mégis részt kaptak az életemből, mert nemcsak hogy ismertem, de számon is tartottam őket. Majdnem szemben a mi házunkkal, a túlsó oldalon lakott a Vöröshasú, a rejtelmes pap, a nagy aranykereszttel, aki apám barátja volt, szépen kellett köszönnöm neki, s aki mindig megveregette illatos kezével az arcomat, hiába húzódoztam. Szégyelltem pedig a társaságában mutatkozni, mert a reverendája kétségbe ejtett, azt hittem róla, női ruha, ez annyira degusztált, hogy egyszerűen nem bírtam róla beszélni, így aztán senki se magyarázta meg nekem, hogy tévedek. Úgy gondoltam, aki nem átall nagy, vörös női övet kötni a derekára, és férfi létére szoknyában járni, attól minden kitelhetik, s ha egyszer felfújja a szél azt a fekete női ruhát, és kilátszik, hogy milyen a bugyogója, az lesz csak a nagy szégyen. A szelíd és gyermekkedvelő, finom, művelt prelátustói sokkal jobban tartottam, mint attól a bőrkabátban járó, nagyon piros ajkú, nagy bajuszú, parázsszemű férfitól, akire a szüleim hamar felhívták a figyelmemet, hogy ki kell térni az útjából, mihelyt meglátom, és eszembe ne jusson rá hallgatni, ha szól vagy ajánl valamit, ha meg cukorral kínálna, csak fussak el, vagy kiáltsak segítségért. „Szatír” – mondta apám anyámnak, ennek a szónak nem volt értelme számomra, csak azt gondoltam, valami alantas foglalkozás, olyasmi, mint a hóhér vagy a sintér. Loholtam hát, ha megláttam, ahogy utasítottak, bár nem látszott a szatír félelmesnek, és úgy gondoltam, valamit csak kell csinálnia, nem tehet róla, hogy éppen Szatír lett, ha egyszer nem kapott más állást, hát miből éljen. De akármit csinál is, még mindig sokkal emberségesebb külseje van, mint a Vöröshasúnak, mert legalább nem jár női ruhában. A szatír elől utasításra menekültem, a prelátustól azért, mert valóban féltem tőle, nem értette szegény, miért futok, ha egyedül vagyok, kiabált utánam, csalt, kis eretneknek nevezett, és nagyokat nevetve azt mondta, menjek csak oda, tudja ő az apámtól, hogy szeretem a cukrot, ad ő nekem, csak menjek. Hogyne, még cukor is, azt lesheti! És még a szatírral ijesztgettek, aki soha életében nem ajánlott nekem még csak egy szem bonbont sem, s aki egyáltalán csak egyszer szólt hozzám, akkor is nagyon tisztelettudóan azt érdeklődte meg, milyen vagyok, ha pucér vagyok, ami elvégre nem olyan nagy dolog, hogy ne lehetne megkérdezni. Mondtam is neki, hogy nincsen még mellem, szaladva mondtam, de azt reméltem, azért megérti. Nagyobb lány koromban együtt ülve vele, megvallottam a prelátusnak, mit hittem róla, cukráról és öltözékéről kicsi koromban, könnyesre nevette magát, míg hallgatta.

255-256. oldal

Hogy egyszer még nem voltam, aztán meg hirtelen lettem, méghozzá nem is ott, ahol laktunk, hanem máshol, olyan helyen, amelyet úgy hívtak: Bábaképezde, maga is elég lett volna, hogy megzavarjon, elnémítson, hát még a hely neve, a szó. Anyám és Jóska bátyám, anyám sógora, tanítók voltak, tanítóképezdében képezték őket, elmondták nekem. Ha a tanítókat meg a tanítónőket tanítóképezdében képezik, akkor a bábaképezde nem lehet más, mint olyan hely, ahol a bábákat képezik. Bába számomra csak egy volt, a vasorrú; úgy irigyeltem mindenkit, aki normális helyen jött a világra, nem olyan iszonyatban, ahová bábákat iratnak be varázslók vagy kicsodák, akiket aztán ott megtanítanak mindenfélére, ami undok mesterségükkel jár.

235. oldal

Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

316. oldal

Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába. Ahogy nőttem, mint a néni párnáinak gyöngy ékességei, maradtak el mellettem az úton gályarab ősöm életének romantikus kellékei, a tenger képe is más lett, nem tömör. Elfogadtam, elhittem, hogy a képhez semmi köze nincs, valóban nem őt ábrázolja, s ami a nagy-nagynéni falán lóg, álcázott honfibú, nincs köze az erőszakos térítések korszakához. Arca, amelyet először, legelőször, mikor a szüleim beszéltek róla, üresnek, vonástalannak láttam, mint ahogy testét is csak palást borította, s egy palást és egy papi süveg kontúrjai közöttről fordult felém úgy, arctalanul, a múltból, később meg felvette a festmény vonásait, elfoszlott, semmivé lett, ismét nem volt felismerhető. Viszont már nem sirattam, irigyeltem. Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincs és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.

361. oldal

… ha faggattam apámat, kik hát ezek az ismerősök, hümmögött, azt mondta: „Jó embereim.” Nem tegezte egyiket sem, de a keresztnevén szólította mindkettőt, azok meg őt tanácsos úrnak, ebből következtetem, városházi pártfogoltjai lehettek, irodatisztek vagy nyugalmazott hajdúk, akikkel valamikor jót tett, s a maga sajátos módján barátságot kötött. (Rengeteg jót tett úgy, hogy nem tudott róla senki, legkevésbé az, akivel cselekedte.)

363. oldal