Az ajtó 93% 587 vélemény

Ez a könyv, ez olyan, hogy mikor elolvasod az utolsó sorát, és becsukod, csak nézel ki utána a fejedből. Űrt hagy maga után, majd élni tanít… Egyébként meg mindent elmondott. Benne van minden, egy csomó bölcsesség arról mi fontos és mi nem, csak legyen, aki meg is érti az élet apró dolgainak nagy-nagy jelentőségét.
Szabó Magda gyönyörűen és kifejezően ír, minden sora tele van érzelemmel, mint ahogy az a két világ is, ami itt szembekerül egymással, megméretik, majd egymás karjában elbukik. Teszik ezt oly stílusosan, és annyi belső szeretettel, hogy az minden mással felér.

Ha A portobellói boszorkány a külső ajtókról szól, amelyeket az élet állít utunkba, lehetőséget adva egy teljes életre, ha merjük használni a bennünk lévő kulcsot, addig Szabó Magda regénye a belső, a mi saját ajtónkról, ami ugyanúgy mindenkiben ott van. Igen, így, egyes számban. Mindannyian őrzünk titkokat, őrzünk magunkból egy-egy kis darabot mélyen, fájdalomból, dacból, szégyenből, irigységből, vagy egyszerűen csak nem akarjuk, hogy bárki is megtudja. Egy ajtó mögé zártuk, ahova időnként újabb és újabb dolgokat pakolunk, ahogy egyre csak folyik tova az idő az élet medrében. Időnként előfordul, hogy bepillantást engedünk egy-egy személynek, és ha jól döntöttünk (van-e egyáltalán jó vagy rossz döntés?), akkor az az ajtó már nem kell, hogy többé bezárva legyen, hiszen már ketten fogják őrizni. Ha pedig a kiválasztott nem tudja kellőképpen megbecsülni a gesztust, amiről tudnia kell – lévén, neki is van saját kulcsra zárt ajtaja –, hogy iszonyú nehéz döntés, az az ajtó a későbbiekben még inkább zárva fog maradni, és még nehezebben fog kinyílni. Ha ki fog egyáltalán. Amit őrzünk, így vagy úgy, de kivetítjük az életünkbe is, és hatással van ránk, a környezetünkre. Sokszor nagyon nehéz megérteni egy-egy emberi viselkedés, tett mozgatórugóját, a mögötte megbújó okot, szándékot. Előfordul, hogy szeretnénk benézni az ajtó mögé, hogy egy kicsit könnyítsünk a másik terhén, de kérdem én, hát nekünk ennyire üres a szobánk az ajtó mögött, hogy úgy véljük, képesek vagyunk megbirkózni a másikéval is? Főleg, ha ő nem akarja a mi „felhalmozott értékeinket”. Nehéz kérdések, nehéz dolgok ezek. Előfordulhat, hogy olyan régen zárva már az az ajtó, hogy maga a tudat is elborzaszt, hogy valakinek egyáltalán csak résnyire nyissuk ki. Pedig talán ezt kellene tenni, időnként kinyitni. Talán fájni fog, de a lehetőséget nem vehetjük el magunktól, hogy esetleg nem kell többé zárva tartani. Minél inkább védjük magunkat, annál nagyobb az esélye, hogy feleslegesen nagy árat kell majd megfizetnünk érte. Lehet így is szép életünk, és persze, legyen az az ajtó zárva, míg nem érezzük, hogy eljött az idő, az a személy, akinek megmutathatjuk teljes valójában, vagy azok a személyek, akiknek egy kicsi bepillantást engedhetünk, de nem kell, hogy az az ajtó rideg, és barátságtalan legyen. Fessük zöldre, díszítsük koszorúval. Kevésbé feltűnő, az idegenek nem akarnak majd kéretlenül csakazértis bemenni, aki pedig kíváncsi ránk, az örömmel és türelemmel fog rajta kopogtatni. És ha nem nyitjuk ki mégsem, hát legközelebb újra megpróbálja, mert tudni fogja, hogy érdemes. Ha pedig elküldjük, ugyan csalódott és szomorú lesz, de nem keserű és nem fogja kudarcként megélni, hogy nem volt képes segíteni. De a legfontosabb, hogy időnként mi is pillantsunk a saját ajtónk mögé, és takarítsunk ki, ki tudja, talán ki tudunk tenni egy-két dolgot, és könnyebb lesz tőle a szívünk. Talán még az a nap is eljöhet, mikor azt az ajtót nem fogjuk kulcsra zárni. Vagy csak nem félünk megmutatni másoknak, de legfőképpen magunknak, hogy mi van mögötte.

Engem megvett kilóra, szerintem nem csak hogy jól írta meg, de ezzel az érzelmi felfokozottsággal, meg azzal, ahogy alapvető emberi érzelmek és gesztusok mögött direkt embertelenséget sejtet, néhol ugyanazt a szorongató, émelygős érzést váltotta ki belőlem, mint mondjuk Bartis A nyugalommal.
Az ilyenekre gondolok, hogy:
Egyetlen folyamatos lelkifurdalás azóta az életem, nincs egy önfeledt percem, a díjátvétel, az estély öntudatlan reszketésben telt, Athén pokol volt, vagy aludtam, vagy úgy jártak köröttem a gondolatok, mint a farkasok.
Vagy:
"Egyébként megfigyeltem, hogy még a temetőben is ránk fújt valami nyirkos, kellemetlen hideg, mintha még a neki gyújtott mécsest sem akarná az öregasszony elfogadni tőle, a szél is akkor támadt fel, mikor a fiatal nő a sírhoz ért, a gallyakról a nyakába csepegett a nyirok, minden gyertyaláng, ahogy fellobbant, el is aludt, mintha Emerenc teli tüdőből visszafújta volna az arcába."
És persze az is tetszett, hogy az elsőre pofátlanul egyszerű történetbe folyton újabb és újabb kis csavarokat, súlypontokat helyeznek az Emerenc múltjából feltáruló titkok (újabb és újabb szeletet tárva fel Emerenc lelkéből, jelleméből is).
Fogok még ezután Szabó Magdát olvasni, az tuti, és most jöhet akkor a film:)

Emerenc, Emerenc, megkockáztatom, nem volt még egy olyan ember ezen a földkerekségen, mint kegyed. Egy Isten törvényei szerint élő ateista, vasakaratú, már-már félelmetes asszony, akit mégsem lehet nem szeretni. Aki egy soha fel nem táruló ajtó mögött tartotta minden ingóságát, és a legnagyobb kincsét is: saját személyiségét, legtitkosabb érzelmeit. Ezen regényének hatására pedig abban is biztos vagyok, olyan magyar írónő sem volt, és lehet nem is lesz még egy, mint Szabó Magda. Minden sora zseniális.
Sajnos nem emlékszem, ki rakta be az FMK együttolvasós projektjébe, de hatalmas köszönet neki!

Sznobponyva. Kispolgári lektűr. Biedermeier encsembencshegy. Émelyegtem tőle. Mintha sós heringet gyömbérbe és mézbe pácoltak volna. Ez a rengeteg affektálás, hogy lehet ezt bírni? Emerenc pü-pü-pü, Emerenc tyü-tyü-tyü, komatál tö-tö-tö, loverseat fü-fü-fü, Emerenc, renc, renc, renc. Józsi öcsém fia (aki ráadásul az Emerenc öccsének fia, tehát Szabó Magdához semmi köze) – miért, nincs neve?! NYÁÁÁÁÁ!!!
Szeredás asszonynak igaza volt: Magdácska nem volt okos. Ez a sok nyavalygás, álbölcsesség, őrlődés felesleges dolgokon, tipródás, hogy jónak látsszunk, amikor csak önzők vagyunk, mert amikor itt volt az ideje, nem hagytunk meghalni egy öregasszonyt. És mindezt azért, mert azt sem tudjuk, hova legyünk jó dolgunkban, amikor díjakat osztanak nekünk, és a kiadónk, amellyel betonbiztos szerződésben állunk, és futószalagon adja ki a könyveinket, sorszámra fizet. Így nyugodt lélekkel túlírhatjuk mindet.
Többször olyan rosszul voltam tőle, olyan sok(k) volt, hogy majdnem odavágtam az mp3-lejátszót. Aztán mégis folyattam: mi lesz ebből? Mindezt a „sok” csillagot nem Szabó Magda kapja tőlem, hanem a mindenes házmesternő nem mindennapi személyisége. Szegény, forogna a sírjában, ha tudná, (milyen!) könyvet írtak róla.

Ott állt a nagymamám polcán. Azon a polcon, ami a legközelebb volt a foteljéhez. Oda azokat a könyveket tette, amiket szívesen olvasott újra meg újra. Hét évesen még nem igazán értettem: „Ez a könyv ajtókról szól?”, kérdeztem elkerekedett szemekkel. „Bizony.” Nem hittem neki, akkor nem olvasná ilyen önfeledten újra meg újra.
Sokszor elméláztam a címen. Az ajtók? Azok a lakozott teremtmények, amik elzárják a külvilágtól az embert, amiben fodul a kulcs, a kilincs rézből van. Mindig rézből van, mert az olyan mesebeli, persze a nagymámnál olcsó bádog.
Tizennégy évesen a könyvtárosnő nyomta a kezembe:
– Szabó Magda legérettebb regénye. – előkapja a polcról. – Na látod, ez tetszeni fog!
És igaza volt.
Az írónővel azonosultam. Violát szerettem. Emerencet tiszteltem.
Emerenc a múltat finom fátyollal takarta el, amin áttetszett a sok szörnyűség. Emerenc megdicsőült, emberi méltóságát már semmi nem vehette el, még az utolsó fejeztek sem élete történetében. Mert ő az emberi méltóság mitológiai istennője, delibb mint Athéné vagy Artemisz. Szebb mint Aphrodité. Mert ő sosem adta meg magát.
És most már elmondhatom hét éves önmagamnak: igen, az ajtókról szólt. Emerenc ajtóiról, amelyeken csak engem engedtek be, senki mást.
(ez persze nem igaz, minden olvasót beengedett, aki azt akarta, hogy beengedje, de a hét éves önmagamnak kell valami meseszerű, hogy elhiggye)

Ha eddig még óvakodtam kijelenteni, most megteszem: Szabó Magda végérvényesen egyik legkedvesebb magyar írómmá vált. (És meg kell súgnom, hogy ezt nektek köszönhetem: az első nem lányregény Szabó Magda-könyvet már molyként olvastam.) Nem tudok olyat írni a könyvről, amit már nem írtak volna le itt, a Molyon. Legutóbb @krlany pontosan megfogalmazta azt a hatást, amit ez a könyv kiváltani képes. Azt a döbbent, zsibbadt, bénult csendet, ami körülvesz az utolsó sorok után. Az emberi mélységet, lelket ennyire zseniálisan megnyitó képességgel nem sokan rendelkeznek. Ahogyan nem sokan tudnak életük szereplőinek ilyen emléket állítani – mitikus, örök időkbe kivetített képet, mely után az ember valami furcsa, keserédes sóvárgást érez. Mert ki ne szeretné, hogy legyen egy Emerence? És ki ne óhajtaná, hogy legyen egy kulcsa, és ki ne félne ugyanakkor attól, hogy vajon tudna-e vele mit kezdeni? Talán néha figyelmesebben körül kellene nézni…

Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva.
Stephen King

A történet megrázó, mondhatnám azt is felrázó erejű. Gondolkodásra, a saját értékrendem újra átgondolására, önmagamba nézésére késztető mű. Ha nem tudnám, hogy önéletrajzi regénye Szabó Magdának akkor is falhoz vágott volna, de ennek tudatában nagyobbat koppant a fejem azon a bizonyos falon.

Szerintem az tud igazán élni, aki jelen van a pillanatban, akit érdekel az, ami körülötte van, rá tud csodálkozni a vele és mellette élő emberek egyéniségére és sorsára,megéli a kapcsolatokat. A legszebb emléket állította az írónő Emerencnek, amit csak lehetett.