The ​Bell Jar 89% 79 csillagozás

@kiscsillag0310 felkészített, hogy ez nem lesz egy vidám könyv, de nem készültem fel rá, hogy ennyire le fog taglózni. Az elejére azt mondtam, olyan, mint a Szex és New York, csak barátnők és poénok nélkül, fekete-fehérben, aztán egyre inkább elvesztette a szexésnewyorkosságát, és csak a fekete-fehérség maradt. És akkor fél éjszaka forgolódtam, és a fügéket láttam magam előtt, ahogy lepotyognak a fáról és elrohadnak, és én éhen maradok, mert nem tudom eldönteni, melyiket akarom megenni. Mert Esther Greenwood beleette magát a fejembe, és rádöbbentett, mennyire könnyű elcsúszni, és beleragadni a fekete-fehérségbe és a fügebámulásba. Mintha mindannyiunkat csak egy hajszál választana el tőle.

De ami igazán fájt benne, az az, hogy egy kicsivel is nyitottabb, elfogadóbb, rugalmasabb világban talán nem így alakultak volna a dolgok, ahogy. El tudom képzelni Esthert, ahogy szenvedélyesen magyaráz a modern költészetről, bizonytalan egyetemistákat terelget, aztán hazamegy egy lakásba, ahol egyedül él, esetleg felbont egy üveg bort, és ír egy verset, és aztán megtervez egy európai körutazást a nyári szünetre. És elégedett. Vagy esetleg, netalántán, boldog.

Azt hiszem, ezek az „…és akkor megőrültem” típusú, életrajzi (ihletésű) művek mind öncélúak. Amolyan írásterápia jellegűek. (Széljegyzet: A tény, hogy Sylvia Plath három héttel a Bell Jar megjelenése után öngyilkos lett, azt sugallja, hogy az írásterápia nem mindig jön be.) Én pont ezt szeretem bennük: nem akarnak meggyőzni semmiről, nem akarnak megmagyarázni semmit. Nem akarják magukat a körülmények áldozatainak beállítani, azt sugallva, hogy ez az állapot teljesen normális. Sylvia Plath azt mondja, hogy ez van: öngyilkos akartam lenni valami miatt, amit én sem teljesen értek, úgyhogy tőled nem is várom el, hogy megértsd – nem is magyarázom. És mivel a legrosszabb már úgyis a felszínre került (szerintem az emberek nagyrésze előbb ismerne be valami kellemetlen nemi betegséget, mint egy mentális gikszert), nem kell takargatni semmit, amit „nem illik” gondolni, hát még beszelni róla. Mint pl. hogy egy fiatal nő nem szereti a gyerekeket, és semmi vonzót nem talál abban, hogy éveken keresztül körülöttük forogjon az élete. Vagy hogy megesik, hogy semmit olyat nem akarsz kezdeni az életeddel, amire mindenki szerint szükséged van, és eddigi tanulmányaid után a leglogikusabb lépés. A mentális betegség csak a kerettörténet, ami lehetővé teszi, hogy a szerzők olyan kérdésekről beszéljenek, amiről egészséges emberek többnyire nem mernek.

Megrázó, gyönyörű könyv, hosszú idő után újraolvasva. Visszhangos, nyelvezetes, képzettársításos. Ha nem volna elég saját világának lennie, még azt is meg tudta velem tenni, hogy berezonált rá egy csomó másik olvasmányom.
Az elbeszélő hangja valóban emlékeztet – valahogy – Holden Caulfield személyére, talán egy kor gyermekei, talán nem. New York City irodalmi ábrázolásain régóta meg tudok hatódni, ez pedig fontos New York-i könyv (egy polcon gyűjtöm őket, Salinger is ott van, http://moly.hu/polcok/new-york-is-killing-me). A másik áthallásom szintén amerikai alapmű, a One Flew Over the Cuckoo's Nest sokkterápiás, lobotómiás, pszichoszadis világa, minusz az LSD. Aztán ott van Margaret Atwood, aki talán sokat köszönhet ennek a könyvnek, becsületére legyen mondva.
Az elmebaj és öngyilkosság tematikán kívül igen sokat olvashattam az életről, az érzésekről, genderről, az ember belső működése mellett a(z akkori amerikai, de akár azóta akárhol is) társadalom működéséről. Remek könyv, csak idő kérdése, hogy újra előveszem. Most még strandra is elvittem, és hát az külön vicces lehet, ha egy pasi ezt olvassa a strandon.

Nehéz helyzetben vagyok. Próbáltam szeretni ezt a könyvet, de nem igazán sikerült. Próbáltam, mert alapvetően tekintélytisztelő vagyok, és ha egy könyvről azt hallom, hogy jelentős mű, akkor megpróbálom szeretni, de legalább is keresni a kvalitásait. Ezek kétségkívül vannak, hiszen úgy tartott meg engem, mint olvasót, hogy alapvetően kevéssé érdekelt, amiről írt. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de sajnos tényleg nem tudta felkelteni az érdeklődésemet. Gondolom, azért, mert nem tudtam azonosulni a főszereplővel, számtalan okból. Nem abban a korban élek, nem abban az államban, és még a nemem is más. Miközben teljesen legitimnek tartom, hogy valaki tulajdonképpen kiírja magából a saját szorongásait, és mind a nőkkel szembeni elvárások, mind a depresszió témája fontos kérdés, és kell róla beszélni. Nálam valahogy mégsem akart működni a könyv, és Esther egy idő után inkább idegesített, mint érdekelt.

Amikor angol szakra jártam, egyik kedvenc tanárom azt tanácsolta, hogy 30 éves korunk előtt ne olvassuk el ezt a könyvet. Ugyan szigorlatra el kellett volna olvasni, de én úgy megijedtem, hogy nem olvastam el, csak a tartalmát, hogy mégis tudjam, miről szól. Néhány versét olvastam csak, közülük egy annyira megragadt a mai napig a fejemben, hogy idén aztán elkezdtem olvasni a verseit, amik fantasztikusak.
Most pedig rászántam magam, hogy elolvassam ezt is, végre. Írni azonban nehéz róla, mert sok rész nagyon mélyen érintett, vannak párhuzamok, amik konkrétan fájtak. És persze dühös is voltam. Hogy ott van Esther, aki egy mentális betegséggel küzd, amit mindenki igyekszik leplezni, titkolni, elkenni, mert a mentális betegségek szégyellnivalóak, míg a fizikális betegségek – Buddy TBC-je – teljesen elfogadottak, pedig mindkettőjüket bezárták egy szanatóriumba, (a TBC még fertőző is.) A végén mégis Buddy megkérdezi Esthertől, hogy ki fogja ezek után elvenni (mintha egy nő csak azért születne a világra, hogy felesége legyen egy férfinak), de az fel sem merül benne, hogy ki fog hozzámenni, hiszen ő is beteg volt. Pedig mindketten meggyógyultak, akkor Esther miért más mégis?
A férfikarakterek rettenetesek, nem csak, mint emberek, hanem ahogy a nőkkel bánnak, az is riasztó. Esther világában még Buddy a legszimpatikusabb karakter, ami sokat elmond arról, milyen férfiakkal van körülvéve.
Sokan mondják, hogy ez a női Zabhegyező, de én nem sok párhuzamot látok, persze, értem én, fiatal főszereplő, New York, a világ értelmetlensége, stb. de számomra a Zabhegyezőnek van egyfajta pozitív kisugárzása, itt pedig nem éreztem el. Mert hogyan gondolhatja azt komolyan bárki is, hogy Esther élete ezután rendben lesz, hogy ha nem is boldogan, de él? A nála sokkal felszínesebb, a figyelemre áhítozó Joan is végül megölte magát és Plath maga is így tett, akkor Esther további sorsa sem lehet kérdéses.
Ami nagyon tetszett a könyvben, azok a gyönyőrű költői képek szanaszét szörva a könyvben. Nem mindet találtam meg első olvasásra, ha már leülepedett bennem a könyv, biztos újraolvasom, jobban odafigyelve a részletekre. Lehet, hogy nyáron kellene ezt olvasni, napsütésben, úgy talán könnyebb…

Tökéletes.

„I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet.”

Nagyon tartottam az olvasástól, féltem, hogy nem olyan lesz, mint vártam.
Aztán jött egy nagyon hideg, nagyon szürke, nagyon esős októberi nap, és tessék… befaltam.
Befordulós, nehéz volt helyenként olvasni, főleg az elmegyógyintézetben a leírásokat, de nagyon érdekes is, mennyire aktuális most is … majdnem 60 évvel később is… off

Röviden? Nem, nem fogott meg.

A jókislány mindig mindent úgy csinál ahogy „kell”: kitűnő tanuló, azt tanulja, ami érdekli, ösztöndíjas, remek gyakornoki hely, csinos reménybeli orvos vőlegény, remek kilátások. Aztán kártyavárként dől össze a rendszer. Ha mindig a maximumot adtuk bele, hogy elérjük a következő lépcsőfokot, mi marad, ha a lépcső a semmibe vész? Ha hirtelen nincs tovább?
Kiégés és depresszió. Meg női kilátások a hatvanasévek USÁ-jában.

Az mennyire rossz jel, ha tudtam azonosulni a főszereplővel? off
Ezért, bár alapból gyengém a pszichológiai témájú regények, ez különösen jól talált.

A saját üvegburámmal küszködve ez most jól esett.
(Talán blogon lesz bővebben, ha sikerül megszülnöm.)