Naplók ​1950–1962 87% 35 csillagozás

Féltékeny vagyok mindenkire, aki mélyebben gondolkodik, jobban ír, jobban rajzol, jobban síel, jobban néz ki, jobban szeret, jobban siet élni, mint én.

32. oldal, 1950. július - 1953. július

Nem hiszek abban, hogy a szelídeké lesz a föld. A szelídeket észre sem veszik, miközben eltapossák. Megrohadnak a háború, az üzlet, a művészet talaján, szétbomlanak a tavaszi esők áztatta, meleg földben. A bátrak, a nagyszájúak, a kegyetlenek, az életrevalóak, a forradalmárok, a hatalmasok azok, akik átmasíroznak a vasalt bakancsuk alá simuló, lágy, engedelmes húson.

42. oldal

Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam.

9. oldal, 1950. július - 1952. július

emésztő szeretet, nem egy istené, de azé a tiszta, töretlen érzeté, hogy a sziklákat, melyek névtelenek, a hullámokat, melyek névtelen, az érdes füvet, mely névtelen, egy pillanatra mégis meghatározhatja a lény tudata, aki megfigyeli. ahogy a napfény megperzseli a sziklát, a húst, a szél fölborzolja a füvet, hajat, van ebben valami bizonyosság, hogy az óriási, vak, személytelen, öntudatlan és semleges erők megmaradnak, és az a törékeny, csodálatosan összeszőt szervezet, amely közvetíti és jelentéssel ruházza fel őket, egy keveset mozgolódik még, aztán elbotlik, elbukik és végül a névtelen talakban olvad hangtalanul, arctalanul, azonosság nélkül.
egy ilyen élményből emelkedtem ki egészben, tisztán, csontig hasított a nap, tisztánál tisztábbra mosott a sós víz jeges élessége, száraz és fehér lettem, mint az a nagy csöndesség, amely csak az ősi dolgok közelében időzőt lepi meg.
ebből az élményből merült föl a hit is, hogy visszatérítsen a sekélyes vágyak, az álnok kicsinyesség emberi világába. a hit, amely talán naiv és gyerekes, és úgy ahogy van, a természet végtelen egyszerűségéből születik. az érzés, hogy mindegy, milyen a többiek viselkedése és gondolkodása, valami rendjénvalóság és szépség az élethez tartozik és megosztható, szabadban, szélben és napsütésben, egy olyan embertárssal, aki ugyanezekeben az alapelvekben hisz.
mégis, amikor ilyesfajta hitet érzünk bele a másik emberbe, valóban megrázó, ha ráébredünk, hogy annak egy részét, ami számunkra az élet olyannyira gazdag, tekervényes fogalma volt, a másik hanyagul, felszínesen elintézi – ekkor történik, hogy szédült, kimondhatatlan dermedtség bénítja a szavakat, csakhogy utat engedjen a későbbi, mély bántalomnak. […] azt érzem, hogy nincs jogom az ítélkezésre, mégis rombolódik a hitem, a bizalmam. azt, hogy mód van ugyan az ésszerűsítésre, a megbocsátásra, de csak ha a különösből az átlagoshoz soroljuk azt a másik embert.
hát ennyi. a szikla és a nap várnak rám ezután is és a vigasztalódás.

[…] Nem hiszem, hogy a szó szoros értelmében van élet a halál után. Nem hiszem, hogy az én énem vagy szellemem elég egyedi, elég fontos ahhoz, hogy a temetés után fölszárnyaljon az áldott, rózsaszínfelhők közé, a mennybe. Ha elhagyjuk a testünket, ahogyan kell, semmivé válunk.

42. oldal, 1950. július - 1953. július

Érezni akarom minden napnak az ízét és gyönyörűségét, nem akarok visszariadni a fájdalomtól; soha nem akarom az érzéketlenség tompa burkába zárni magam, abbahagyni az élet megkérdőjelezését és megítélését, nem akarok könnyű kiutat találni. Tanulni és gondolkodni: gondolkodni és élni, élni és tanulni: mindezt mindig friss beleérzéssel, friss ésszel, friss szeretettel.

Öröm: mutass örömöt, és élvezd a hatást: mások is örülni fognak. A keserűség az egyik bűn. A másik az örökkön uralkodó tunyaság.

Megélni, érezni akarok minden árnyalatot, tónust, minden változatát az életemben lehetséges szellemi és fizikai tapasztalásnak.

41. oldal

Szeretem az embereket. Mindenkit. Úgy szeretem őket, mint a bélyeggyűjtő a gyűjteményének darabjait. Számomra minden történet, minden esemény, minden beszélgetésfoszlány: nyersanyag. A szeretetem nem személytelen, mégsem egészen szubjektív. Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam. De nem vagyok mindentudó. A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét meg nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember…

9. oldal

Az agyamból mennyi az enyém? Mennyi válik el annak a gumilenyomatától, amit valaha olvastam, hallottam vagy átéltem? Biztos, hogy én próbálom összhangba hozni mindazt, ami elém kerül, de ez minden, ami megkülönböztet egy másik emberi lénytől? Hogy véletlenül belebotlottam bizonyos dolgokba, és magamba szívtam őket? Hogy a környezetemnek és egy véletlen génkombinációnak köszönhetően, hogy vagyok, aki vagyok?

44. oldal