Az üvegbura 86% 333 vélemény

Vannak az életben olyan helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy aki nem élte át, az nem érti / érzi igazán, hogy miről is van szó.
Ez a könyv ennek az érzésnek a tipikus példája. Elolvastam a véleményeket, amelyek a könyvről születtek és rájöttem, hogy valóban, nem értheti meg, nem élheti át a könyv élményét az, aki nem élt /él át depressziót. Ez a fogalom ma nálunk mint egy metafora szerepel a köznapi szótárban, de az emberek nagy részének nincs valós képük erről a betegségről. (És hogy következetes maradjak, azt kívánom, hogy ne is legyen, inkább ne jelentsen ez a könyv akkora élményt számukra!).
A beteg emberek megértéséhez, az empátia erősödéséhez viszont segítséget nyújthat, ha elolvasod. Tedd ezt, csak vegyél fel egy másik „szemüveget”!

Szinte minden embernek van legalább egy olyan korszaka, amikor ott van az alatt az átkozott üvegbura alatt.
Tíz évvel ezelőtt, mikor először találkoztam Estherrel, adott valamit, kicsit átéreztem helyzetét, még akkor is, ha én nem féltem reggelente attól, hogy élnem kell.
Most, ennyi idő után is adott.
Láttam magam előtt a fiatal lányt, aki 19 éves, ösztöndíjat kap, lehetőségek egész tárháza áll előtte, ő pedig csak nyavalyog, hogy semmi nem jó neki.
Tudod, hányan lettek volna a helyedben, kicsilány?
De nem mindenki hős, tudja tenni azt, amit a társadalom elvár tőlük. Magadba fordulsz, és a fű már nem zöld, az ég kékje kifakult.
Életutad ismerete nélkül azt mondanám, végülis szerencsés voltál Sylvia, nem voltál egyedül.
Tudva azonban, mi történt, csak még jobban ledöbbent írásod, és magadhoz húzol az üvegburád alá.
Legalább nem leszel egyedül.

haha, imádom, amikor remekműveket fikáznak egyesek.
avagy milyen igaza van még holtában is:
„nincs semmi, ami szorosabbra köthet egy barátságot, mint egy közös hányás” :D
———–
jaj az a gázsütő…

„… mindig ugyanaz az üvegbura borul rám…”

A fügefa ágai számtalan lehetőséget kecsegtetnek, de ha az egyik kapja a több voksot, a másik (a többi) lehetőségre nincs mód.
Az agytekervények labirintusdit játszanak. Bárhogy kanyarodsz, oda lyukadsz ki végül, ahonnan elindultál: önmagadhoz.
Hiába az ösztöndíj, az (irodalmi) elismerések, az űr, ami legbelül van, emészt, és hát „a baj az (is), hogy egyetlen egyház, még a katolikus se tudja teljesen kitölteni az ember életét. Tökéletesen mindegy, mennyit térdepelünk és imádkozunk napjában, a háromszori étkezés továbbra is elkerülhetetlen, csakúgy, mint az, hogy valami állásunk legyen, és a világban éljünk.”
A düh, a tehetetlenség is, persze, körbefon. Mintha csak arra lennél kíváncsi „ki ásta föl a játszóteret?!”. Ki (mi) az, aki (ami) leradírozta a sima, fiatal bőrről a fényt?
És mégis, melyik ága lenne jobb a fügefának?

A képzelőerő dolgozik. A test azonban élni akar. A lélek költözne már, de az izmok elernyednek, valahányszor tettre kerülne sor.
És végül? Hát, végül „mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert kérkedő lüktetését. Vagyok, vagyok, vagyok.”

Rmekművet tartasz kezedbe, olvasó, de légy éber! Esther világa nem a te világod.

Vannak könyvek, melyek túl közel kerülnek az emberhez. Ha egy ilyen könyv történetesen a depresszióról, a kilátástalanságról szól, az olvasó is a főhőssel fuldoklik. Abba kellett hagynom néhányszor, hogy eszmélhessek: „Hahó, ő nem te vagy, ez nem a te kereszted.” Sylvia Plath annyira fantasztikus a jellemábrázolásban, a szituációteremtésben, a hasonlatokban, képei annyira tiszták, őszinték, hogy többször is flow érzésem volt olvasás közben, ami nálam a legjobb fokmérője az azonosulásnak. A legnagyobb ajándék egy mű befogadójának a „jelenlét” megélése, borzongató érzés. Zseniális könyv, mindenkinek azért mégsem ajánlanám, mert nagyon gyorsan a hatása alá lehet kerülni. Valakinek befelé vezető ösvény, valakinek teher; valaki tud távolságot tartani, valaki nem. Nálam a távolság helyére az alámerülés lépett az első harmad után, talán ezért volt néha menekülhetnékem Plath világából, abból a világból, melyben képtelen volt önmagát elviselni, önmagával együttélni.
.

Először nem tetszett, pedig mindenki azt mondta, hogy a világ egyik legjobb könyve. Azt hittem valami baj van velem, hogy nem tudom megfelelően értékelni, aztán már azon kaptam magam, hogy azt hajtogatom: tedd már le, tedd már le, mert mindjárt elbőgöd magad, aztán hullámos lett a papír a könnycseppektől. Szinte minden pillanatban úgy éreztem, hogy félre kell tennem, mert nagyon rossz hatással van rám, hiszen néha olyan gondolatai voltak, amik a saját rossz időszakomra emlékeztettek és nagyon tudtam vele azonosulni. Igaz az állítás, hogy csak az tudja átérezni, aki járt hasonló cipőben, de aki már volt ilyen helyzetben, annak nem jó olvasmány, legalábbis a hangulatát nagyon át lehet venni.

Először nem volt szimpatikus Esther, és sokszor megrökönyödtem rajta, hogy miket csinál és közben nem történik semmi az égvilágon, de egyszer csak volt egy pont, amikor magával rántott és megértettem, hogy, ami a könyv elején semminek tűnt, igenis volt valami. A könyv másik fele annyira magával sodorja az embert, hogy az hihetetlen és végül ürességet hagy maga után, mert olvasná tovább is az olvasó, de végül is ez nem számít, mert mindenki tudja, hogy mi történt vele ezután.

Tárgyilagosan ír a betegségéről, mégis van benne keserű humor, vagy lehet én vagyok a furcsa, hogy humort is érzékeltem benne, száraz, keserű és halálos humort. Annyira magába tud rántani, abba a világba, ahol ő van, hogy szinte vele együtt éreztem az üvegbura fojtogató és üres világát, mintha egy takaró lenne a fejem felett, ahol csak én vagyok a könyvvel és Estherrel. Zseniálisan depresszív volt a könyv hangulata, amit csak olyan írók képesek létrehozni, akik tényleg benne járnak és élnek, erre mások nem képesek. Nincs benne agyalás és gondolkodás, hogy a főszereplő mitől lett depressziós, nem mutatja meg az író, hogy milyen láncolatok vezettek el eddig az állapotig, egyszerűen csak valahol a közepén belecsöppenünk, olvassuk és figyeljük Esthert, majd mikor elkap minket az örvény, ki is dob magából a könyv.

Gyönyörűen ír, olyan hasonlatokat és képeket használ, hogy szinte a fele könyvet ki lehetne másolni, hogy mindig gyönyörködni lehessen a szófordulatokban, ez is azt mutatta meg, hogy míg benne volt a depresszióban és az elkeseredettségben, addig egy gyönyörű lelkivilága volt, amit csak a könyvén át tudott megmutatni.

Borzasztóan sajnálom, hogy írónő sikeresen öngyilkos lett és nem írt még több zseniális könyvet, hogy nem tudott az üvegburából kiszabadulni és boldog életet élni, amit megérdemelt volna.

Olyan, mint egy öndiagnózis. Vajon az, hogy mit gondolunk Plathról összefügg azzal, hogy mennyire tudunk azonosulni vele? Minél jobban, annál neurotikusabbak vagyunk? Hogy nincs is velünk semmi baj? Amit ebbe a mezőbe írunk értékelés gyanánt az nem képmutatás és önálltatás? Ha a kegyetlen őszintesége nem megrendítő, akkor jó okunk van azt feltételezni, hogy valami nincs rendben velünk?!

no ezt is befejeztem végre.

az eleje néha egészen szórakoztató volt, már-már vicces, néha pedig unalmas, az amerikai női divatlapnál dolgozó lányok élete. Esther öniróniája, cinizmusa, humora tetszett. bár már a legelején is voltak számomra taszító dolgai, ahogy ott hagyta puszta irigységből Doreent a hányástócsa közepén, (aki a későbbiekben olyan anyáskodóan gondoskodott róla amikor ő beteg lett). a férfiakhoz, párkapcsolathoz való hozzáállása a könyv kezdetétől a végéig zavart, nem tudom, hogy nevezhetem-e éretlenségnek, tapasztalatlanságnak, vagy egy érzelmi sivárság ami a családi háttér meg a betegség miatt van… de számomra egészen riasztóan és taszítóan állt hozzá ezekhez a dolgokhoz. minden egyéb mellett főleg ezért vontam le a csillagokat.
arról, ahogy a világról gondolkodott más területeken, általában ahogy önmagát szemlélte, abban viszont sok közös vonást fedeztem fel bennem meg őbenne. ez riasztó volt. főleg, amikor láttam, hogy hogy csúszik lefelé a lejtőn. talán nincs egészséges ember a világon, és mindenkinek van hajlama kis mértékben erre vagy arra, ahogy fizikai, úgy mentális betegségekre is. hétköznapi emberekkel is előfordul, hogy nincs kedvük semmihez, hagyják elfutni maguk mellett a lehetőségeket, más okból értéktelennek érzik magukat… és eljutnak az ötletig, hogy jó lenne ha vége lenne. mert lehet, hogy nincs utána jó, de rossz sem, megszabadul az ember a kockázatoktól, a félelemtől… mint amikor nem kell levizsgázni valamiből: lehet, hogy megkapnám a kettest, de ha el is maradhat az egész mindenestül…
Esther példáján látva a dolgot úgy gondolom, hogy az öngyilkosság olyan mint egy szörnyeteg: aki nem én vagyok, csak elhiteti vele, hogy megoldás, hogy ezzel minden rendben lesz, és igazából nem megoldani akarja az én problémáimat, csak azt akarja, hogy megtörténjen. úgy csinál, mintha érdekelné a sorsom, de igazából csak ő maga érdekli. Esther el akart menekülni az állami kórház szörnyűsége elől, sose tudta volna meg, hogy a jó sorsa Nolan doktornőhöz vezetheti, hogy túlléphet az egészen, hogy akár valóban férjhez is mehet és gyerekeket szülhet (mintha az elején lenne egy jelentéktelen rész a szemüvegtokról, amit oda ad játszani egy gyereknek).
(Ez mondjuk érdekelt volna, hogy egy ilyen… furcsa érzelmi világú ember hogy jut el mégis odáig).
(Mindamellett el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor az öngyilkosság valóban bátorság, és életben maradni gyávaság).
Összességében a regény nekem három részre tagolódik: az elejére, ami hol megnevettetett, hol untatott, a közepére, amin elszörnyedtem, és arcul csapás volt, hogy én soha nem akarok ide jutni, és a végére, ami kellemes meglepetés volt, mert valahonnan úgy rémlett, hogy nincs pozitív vége.
Mindenképpen érdekes olvasmány volt, rendkívül nyomasztó, de érdekes. Mindemellett Esther furcsa hidegsége annyira taszított, legyen az akár a betegségének az oka, akár a társadalom meg az anyja hibája, hogy képtelen voltam szeretni. Sőt kifejezetten dühített, például, hogy még a „nőgyűlölő” elmebetegnek is odaadná magát. Olyan irritálóan vadnaiv módon tudott viselkedni, mint az Anna Karenina Kittyje. Egyfajta negatív Kitty.
Ez is felkerül a „még egyszer el nem olvasnám, de azért érdekes volt” című listára. Érdekes, hatásos, megrázó, de egyáltalán nem szerethető, és sokszor egészen taszító.

kiegészítés: @Jeffi értékelését olvasva beugrott, mit hagytam ki. hogy a nyomasztó hangulat mellett ennek az Esther/Sylviának milyen gazdag önkifejezési módja volt, micsoda humora és hasonlatai. hol vicces, hol csodaszép. és ismerve az írónő életét, számomra ez a legszívbemarkolóbb, hogy egy ilyen ember végezte úgy, ahogy.

Ennél a témánál az ember akarva-akaratlanul saját magára, a saját életére, környezetére vetíti ki a problémát.
Az elején valamiért nem kedveltem Esthert. Sokáig azt hittem, hogy végig unszimpatikus lesz és nem fog érdekelni mi történik vele. Aztán később azt hittem, hogy értem, sőt érzem ezt az állapotot,vagy hogy már éreztem,és hogy én tudom. A könyv végén rájöttem,hogy valójában fogalmam sincs mit érez. Ha valaha is éreztem hasonlót, akkor az ennek a depressziós, érzelemmentes világ megélésének, amiről Plath ír, a közelében sem járt. Tárgyilagosan írta le Plath a történetet, azt éreztem, hogy a könyv önéletrajzi ihletésű,ám az írónő mégsem akarja, hogy minden részletét, eseményét, minden miértjét ismerjük történetének. Attól függetlenül,hogy egy hullámvölgy volt a kapcsolatom ezzel a könyvvel, így a végére a szívemhez nőtt, ha nem is maga a karakter, vagy nem is maga a történet miatt, de az üvegbura-érzés, ez a nem tartozom sehova és senkihez, nem is tudom ki vagyok, ki akarok lenni érzés miatt annál inkább.
Plusz érdekes, hogy amikor elkezdtem a könyvet én is 19 éves voltam és 20 éves lettem,mire a könyv véget ért,csak úgy,mint Esther.
Ó,Sylvia Plath,pedig írhattál volna még vagy egy tucat könyvet!

Nagyon tetszett. A leírás nagyon szép, és olvasatja magát. Meg kéne állnom egy percre, és elgondolkodni a leírtakon, mert nagyon jó gondolatok vannak benne, de képtelen vagyok letenni. Esther karaktere iszonyúan tetszett, abszolút azonosulni tudtam vele, és a legtöbb dologban hasonlóan gondolkodunk. Nemcsak gyönyörű ez a könyv, de nagyon igaz is.