A ​Hollókirály 79% 283 csillagozás

A kortárs fantasy abszolút csúcsa!

Végtelenül elegáns munka, olyan finom mozzanatokkal, stílussal, amiket nem sok író tud produkálni. Rendkívül jó ábrázolja a szereplőket, lelkivilágukat. Hihetetlen lassúsággal felvezetett történet. Így annak ajánlom, aki bírja a hosszú, de nagyon hosszú, eseménytelennek tűnő (de valójában lényeges) történéseket a regényekben. Nincsenek pörgős, akció dús részek. De annak ami valójában ez a regény, nagyon is kiváló.
Olyan érzésem volt hogy távolról nézem az egész cselekményt. Nem egy szereplő vagyok akinek helyzetébe bele élhetném magam. Tehát aki önmagát keresné bármilyen formában annak nem ajánlott, messze kerülendő. Nagyon nehezen fogja behúzni a világ, már a fogalmazás miatt is. Kell a végtelen türelem képessége.
Nem könnyű olvasmány. És nem csak mert, 768 oldal, ami ilyen sűrű tördeléssel, kis betűkkel, és még annál is picibb margóval, valójában sokkal több.
Tetszett, ahogy teljes természetességgel fel-fel bukkantak humoros sorok is, (a báránycombos álom, a front élményei) a sok komoly rész között. Legalábbis én nagyon viccesnek találtam. Nem nagy számban voltak, de nagyon jól esett.
Viszont a könyv címkéi közt szerintem elférne a thriller is, mivel az atmoszféra amit teremt, és egyes sejtelmes jelenetek, nagyon jól beleillenek ebbe a műfajba.

Nos, megpróbálok egy értelmes értékelést összehozni erről a könyvről, bár nem lesz egyszerű. Mindenesetre néhány tény, amit fontosnak tartok az elején leszögezni:
– ez volt az első könyv (felnőtt) életem során, amibe konkrétan beleharaptam, mert volt egy pont körülbelül a 200. és a 300. oldal között, amikor nem tudtam máshogy levezetni a frusztrációmat.
– Mivel a könyvet a tesóm, @jehuka idei könyves kihívásához kellett olvasnom, a 300. és a 400. oldal között arról fantáziáltam, hogy 2017-re olyan kihívást állítok össze neki, melyben el kell olvasnia legalább 15 kisállatos könyvet (nem a happy end-es fajtából).
– Aztán, bármilyen meglepő, valahol az 500. és a 600. oldal között megvilágosodtam, és érteni kezdtem, miért is kellett annyit szenvednem, ugyanis az utolsó pár száz oldal kárpótolt mindenért (igen, még azért is, hogy fognyomos lett a könyvem).

Szóval tényleg nehéz, mert egyrészt borzasztóan méltányolom a regényt (zseniális világfelépítés, alternatív történelem, és a mágia számomra leginkább reális ábrázolása), ugyanakkor el kell ismerni, hogy legénymoly legyen a talpán, aki képes kivárni, mire szép lassan beérik a történet. Én úgy gondolom, megérte, de nem fogok senkit kicsúfolni azért, mert félúton úgy döntött, elcseréli egy szál házikolbászra.

Uh, hol is kezdjem?
Először is elnézést mindenkitől, akik szeretik az összeszedett értékeléseket, mert valószínűleg csak összefüggéstelenül fogok ömlengeni arról, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Próbálok objektíven hozzáállni, de nem ígérek semmit. Megfordult a fejemben, hogy mégsem írok róla, mert az sokkal kényelmesebb megoldás, de annyira szeretném, ha mindenki elolvasná, meg azt is szeretném, ha mindenkinek annyira tetszene, mint ahogy nekem tetszett. Ez utóbbi nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni, hiszen csak rá kell nézni arra a 77%-ra. Vicces, hogy nekem pont azok a dolgok (is) tetszettek benne a legjobban, amit sokan idegesítőnek találtak, mint pl. a történet lassúságát, a fogalmazásmódot, a lábjegyzeteket, a szereplőket. Na, és az a finom humor! Bevallom (aki akarja mazochizmusnak is bélyegezheti), hogy én ezt a könyvet még legalább plusz 768 oldalon keresztül tudtam volna olvasni. Egyszerűen nem tudok negatív dolgot felhozni, pedig higgyétek el, próbáltam keresni valami olyat, ami nem tetszett benne, de az igazság az, hogy nekem ebben minden tetszett, tényleg minden. Nem is tudom, hogy utoljára mikor imádtam ennyire egy könyvet. Kérlek olvassátok el minél többen, mert abszolút megéri!

Mi van veletek Molyok, hogy ez a könyv csak 76%-on van? (Hű, feltoltam 77 %-ra…)
Ha lehetne 6 csillagot adnom, gondolkodás nélkül adnék.

Ha valaki elsiklott volna felette, a kötet majdnem 800 oldal, és nem azért mert nagy betűmérettel nyomtatták, hanem mert valóban ilyen hosszú a szöveg. Ez elég riasztó lehet elsőre, ám minden várakozást felülmúl a történet; én az utolsó lap után azonnal jöttem csekkolni, hogy nincs-e második rész. Olvasnám még.

Nem titok, hogy nagyon érdekel minden mágiával foglalkozó könyv, így csak természetes volt, hogy ezt is feltettem az olvasnivalók közé. A mágia itt tudomány, ugyanolyan része a világnak akár a fizika vagy a kémia; csak éppen a gyakorlati tudás elveszett az évszázadok során. Lenyűgöző volt egy olyan történetnek a része lenni, ahol az addigi pusztán elméleti kutatások után végre újra felfedezik az alkalmazott mágiát, mint tudományt. Mintha csak belecsöppentem volna a tizenhatodik-tizenhetedik század felfedező világszemléletébe.

A szereplők annyira életszerűek, hogy semmilyen módon nem tudtam idealizálni őket. A történelmi vonatkozásokba nem lehet belekötni (bár én nem vagyok ott a szeren töriből és tényekből). Az üzenet sokrétű lehet, ha van szemünk és fülünk, hogy észleljük, mert semmi nincs a szánkba rágva.

A panaszt, miszerint a könyv túlírt, nem értem. Számomra a Gyűrűk ura sokkal rosszabb, hiszen abban soha nem jutottam tovább 100 oldalnál, mert nem volt érdekes. A hollókirály érdekes. Ki is olvastam :)

Még most sem tudom megfogalmazni, milyen olvasmányélmányt nyujtott. Valami mást.
Ha olyat akarsz olvasni amilyet még nem, vagy egész éjjel táncolni akarsz, hivd a bogáncspihehajú tündért, vagy olvasd a Hollókirályt. Ha nincs meg, Mr. Norrel, vagy Mr. Strange elvarázsol a maguk kifogástalan angol úriemberhez méltó eleganciájával.
(Először lehuztam. Tévedtem. Jó.)

Annyira akartam szeretni ezt a könyvet!
Olyan elszántan, rendíthetetlenül hittem neki, hogy le fog nyűgözni, csak egy kicsit kell még várnom… aztán a 300-ik oldal körül elkezdtem kételkedni.
Majd szép fokozatosan bejártam a kétségbeesés, a düh, a közöny és az apátia lépcsőfokait. Unatkoztam olvasás közben. Nem tudott lekötni sem a cselekmény – amit folyamatosan megakasztott mindenféle aprólékos, de teljesen lényegtelen, érdektelen információ morzsa – sem az írásmód – amit száraznak, körülményeskedőnek és nehézkesnek éreztem.
Pedig az ötlet tetszett: teljesen új oldalról közelített a 19. századi Angliához, a mágiához, a tündérvilághoz.
De sajnos itt is érvényesül a régi szabály: a kevesebb több lett volna. 350-400 oldal bőven elég lett volna és egy erős kezű szerkesztő is ráfért volna, hogy kigyomlálja a történet menetét teljesen felborító – ezáltal a könyvet élvezhetetlenné tévő – mindenféle roppant fontos apró-cseprő kiegészítő információ rengetegét.
A végén kicsit felrázott apatikus szendergésemből az a furcsa, álomvilágot idéző valóság, amibe átcsúsztak szereplőink, megragadva az Angliát és a tündérvilágot elválasztó hatávonal mezsdjéjén, de sajnos ezt nem követte egy kiemelkedő csúcspontpont, nem volt katarzis, nem volt semmi… és mikor hirtelen vége lett a könyvnek bár éreztem valami megkönnyebbülés félét, ez csupán annak a ténynek szól, hogy végre becsukhatom a könyvet.
Nagyon sajnálom, mert lehetett volna ez egy 5 csillagos könyv: az ötlet remek volt, a kivitelezés kevésbé.

Mielőtt belevágtam a könyvbe, sok kritikában olvastam, hogy vontatott, alig történik valami érdekes. Végül a tévésorozat első része meghozta a kedvemet, hogy én ezt szeretném elolvasni. Való igaz, lassan hömpölyög a cselekmény, akciódúsnak nem lehet nevezni. Viszont nagyon élvezetesen ír a szerző, amikor csak apróságok történnek, azt is olyan hangulatosan tudja előadni, hogy olvastatja magát. Kiválóan tud hangulatot teremteni, vagy éppen a legapróbb mellékszereplőket megrajzolni. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt az egy bekezdés erejéig feltűnő, krónikus levertségben szenvedő szakácsot, akinek számára egész London olyan, mint a „hideg borsófőzelék”.
A regény eredeti címe tulajdonképpen jobban összefoglalja a tartalmát, hiszen a könyv Norrell és Strange karaktereiről szól, megspékelve a mágia, a tündérek és a Hollókirály köré szövődő rejtélyekkel. Kettejük közül Strange a rokonszenvesebb és akit jobban megismerünk, de éppen titokzatossága és magába forduló természete miatt Norrell-t érdekesebbnek találtam. Róla még olvastam volna többet, hogy derüljön ki akár visszaemlékezések akár párbeszédek formájában, mitől lett az az ember, aki. A két főszereplő mellé ott van egy igazán parádés antagonista, aki egyszerre kaotikus és narcisztikus. Amit tesz, jóformán mind őrültség, ámde van benne rendszer.
Alternatív történelmi-fantasy regény lévén valós szereplőkkel is találkozhatunk, mint pl Wellington és Byron, ami különös ízt adott a történetnek, és az ábrázolásuk is emlékezetesre sikeredett. Az egész regényt végig kíséri az érzés, hogy az írónő szereti a hazáját, ugyanakkor némi csipkelődést, gúnyt sem sajnál, ha bemutatja a tizenkilencedik század embereit és viszonyait.
A lezárás jó lett, nem hagyott bennem hiányérzetet.

Két értékelés jelenik meg a molyon.
Az első pandémiás, a második egyszerűen őrült.

1.
A könyvet nem tudtam lerakni, na jó felvenni sem, mivel az otthoni munka mellett a család is folyamatos hátráltató tényező volt. https://moly.hu/karcok/1417174
Majd egy hónapig tartott elolvasni, de már az elején tudtam, hogy szeretni és utálni is fogom egyben.
A kettőség adott, a szeretet, mert egy jól megírt történet.
Az utálat mivel a szerző 10 évig írta a könyvet mire kiadáshoz kész állapottá lehetett nyilvánítani, ám sajnos azóta eltelt 16 év és van egy olyan sejtésem, hogy az előzmény kötet vagy éppen a folytatás nincs a szerző tervei között.
Amelyben például a tanuló Varjúrégens leukplaszttal félszem leragasztva szemüvegkombinációval ismerjük meg a címben szereplőt vagy éppen a folytatásban Anglia tovább terjeszkedését ismerjük meg a mágia által átitatva.
Ezt nem vesszük ide Hollókirály könnyitett.

2.
Őrültség, de egy szemkifolyásos egy éjszaka alatt is (el)végezhető lehetett volna a könyv.
Zseniális maga a kettő karakter Jonathan Strange ; Mr Norrell és természetesen maga a Hollókirály is, ahogyan még 400 év feledést sem enged senkinek.
Igaz a karakterek ábrázolás a 100 oldalak ide vagy oda, a nagyon lassan építkező történet mellett is élvezetes még maga az újra értelmezett korrajz is.

Engem megvett kilóra Susanna Clarke. Már a Piranesi is az egyik kedvencem lett, de ez az első, terjedelmét tekintve jóval tekintélyesebb regénye még inkább elkápráztatott.
Olyan aprólékosan kidolgozott minden részletében, annyira finom és elegáns humor van jelen végig, hogy nem volt unalmas része a könyvnek. A mágia tudományként való ábrázolása hiteles történelmi események és személyek felvonultatása mellett teljesen egyedivé „varázsolta” a művet.
Látszik, hogy sokat dolgozott rajta az írónő (12 év alatt írta meg), de mindenképp megérte.
Szívből ajánlom mindenkinek.