A ​jég emlékezete (A Malazai Bukottak Könyvének regéje 3.) 93% 81 csillagozás

Ezzel a könyvvel a kapcsolatom régre nyúl vissza. 2004-ben, még általános iskolás koromban láttam meg a papírbolt sarkában. És azonnal vallásos áhítattal fordultam felé. Vastag volt, betűkkel tömött, fantasy. A fülszövegéhez minimum egy értelmező kéziszótár kellett volna. Felütve egyből térképekbe és hosszú-hosszú függelékekbe és névsorokba fut az ember. Csak úgy sütött belőle az epikusság. Ez volt a nagy betűs fantasy. Persze csak évekkel és könyvhegyekkel később jutottam hozzá, de még akkor is mély tisztelettel fordultam a történetfolyam tömege felé.

Merthogy ennek és eleve a malaza világnak a tömege a legnagyobb erénye. Ritmustalan, önellentmondásos, hullámzó stílusú, néhol kifejezetten öncélú, egészben viszont mégis olyan hatást gyakorol az olvasóra ami miatt megéri.

Ennek a kötetnek egyéb előnyei is vannak amik kiemelik a sorozatból. A bicegő első kötet és az új kontinenst és történetszálat nyitó második után, ez egy önmagában is kerek történetet nyújt. Nem szükségesek az előzmények és nincsenek folytatásért kiáltó szálak. Nem csoda ha legközelebb csak a nyolcadik kötet tér majd csak ide vissza. Azt kell mondanom a sorozat második legjobb kötete, a dobogó csúcsát az Éjsötét áradat bitorolja.

Ezt nevezem.

Harmadjára is nagyjából csak ömlengeni tudok Erikson regényeiről. Most következik az egész értékelésem legfontosabb része, hogy aki igényes fantasy-t szeretne olvasni (de továbbmegyek : aki valami epikus, csodálatos történetre vágyik), az ne habozzon, és kezdjen bele minél hamarabb ebbe a regényfolyamba. Egyáltalán nem könnyű követni, sőt, sokszor meglehetősen összetett és embert próbáló kötetek ezek (egy-egy nehéz nap végén nekem rendesen meggyűlt vele a bajom), de minden egyes sora megéri a befektetett időt.

Bámulatos az, hogy Erikson milyen hatalmas léptékben gondolkodik, mennyire tudatosan építi ezt a több ezer oldalas regényfolyamot már a legelső kötettől kezdődően, mennyire olyan karaktereket alkot (minden egyes részben!!), akikért tényleg lehet szurkolni, akik nem feketék-fehérek, hanem akik egyszerre tele vannak pozitív és negatív tulajdonságokkal. Minden elismerésem, hogy ilyen pontosan szerkeszti meg a cselekményt, a motívumrendszert… szerintem hosszú dolgozatokat lehetne a rétegzettségéről írni (ízig-vérig epikus fantasy ez, amely viszont nagyon erős gondolatokat tartalmaz többek között az anyaságról, a megváltásról, a történelemről…).

Itt minden elejtett utalásnak súlya van, semmi sem véletlen, és igen, lehet, hogy bizonyos megjegyzések csak később nyernek értelmet, mégis hihetetlen jó élmény, amikor a kirakósnak az egyik darabja a helyére kerül — még ha ezzel az is az érzésed, hogy a kép csak még bonyolultabb lett. (Hiába értem a végére ennek a könyvnek, előbb-utóbb újra kell olvasnom, annyi szinten működik.)

Az egész Malaz-világban szárnyal a fantázia. Van itt minden: gyilkos dinoszauruszok, kardon és álmokon belül létező önálló univerzumok, lebegő városok. Ha ebből egyszer méltó tévésorozatot fognak csinálni, akkor az a minimum akkora hatással lesz, mint amekkorával anno a Trónok harca bírt.

A csatajelenetek megkomponáltak, átgondoltak, az ostromok brutálisak és végig feszültségekkel teliek. Bizony sokszor megterhelő is olvasni mindezt, sötét és megrázó jelenetek követik egymást — mindenképpen Erikson tehetségét dicséri, hogy hihetetlen érzékkel próbálja oldani ezt a hangvételt, csodás humorral dolgozik. Na meg persze tudja, hogy olvasóként rendkívül nagy kihívás végigküzdeni magunkat ezeken a könyveken és időnként nagylelkűen odavet egy csontot a szerencsétlen befogadónak :D. Legalábbis néha…

Mert azért nem vagyok elfogult sem: vannak pontok, szerencsére nem sok, de azért előfordul, hogy szerintem indokolatlan módon van túlbonyolítva a cselekmény, túlcsavarva a sztori, és öncélúvá válik ennek az egésznek a védjegye, tehát az, hogy a szerző nagyon kevés kapaszkodót ad az olvasónak, és arra játszik, hogy a legtisztább módon közvetítse a saját karaktereinek az elveszettségét (és akkor még nem beszéltem arról, hogy egyes romantikus szálak bizony elég otromba giccsbe képesek fordulni). De mondom, ezek elenyésző számban vannak jelen és nem határozzák meg a könyv egészét. Erről az olvasónaplóban írtam többet: https://moly.hu/karcok/2055099

Tehát a lényeg a 3. kötet után is ugyanaz: tegyetek vele egy próbát.

A harmadik köny az első majdnem közvetlen folytatása, de a másodikhoz is kapcsolódik néhány kisebb, azonban nem elhanyagolható szállal. Erikson itt igazán nagypályásra veszi a figurát: visszanyúl egészen a jaghuta jégkorszakig (300 ezer év!), méghozzá úgy, hogy a „flashback” szerves része lesz a tulajdonképpeni történetnek. Kezd letisztulni a „metaplot”, a világ történelme is: összeáll az ősfajok egymáshoz viszonyított helyzete, felbukkan a Nyomorék Isten, körvonalazódik a Sárkányok Asztalának jelentősége… kicsit talán már túl sok is a reveláció egy kötetre. Mindezt viszont remekül ellensúlyozzák a történetben megjelenő személyes tragédiák, amelyeket a szerző itt szebben rajzolt meg, mint az előző részekben. Végül a szarkasztikus humor is rendszeresen megcsillan, amitől a könyv csak még jobban fog hasonlítani a Fekete Seregre…

Erikson felülteljesítette magát, ami nagyon nagy szó, tekintettel arra, hogy a sorozat előző két könyve is kiválóra sikeredett. A hagyományos fantasy kereteit szétfeszítve építi fel világát és karaktereit, művéből elképesztő erő sugárzik, mindez mostmár egy sokkal emészthetőbb, könnyebb stílusban, mint az első két kötetben megszokhattuk.
Visszatérünk Genebackis kontinensére. A sztori fonalát nyolc héttel az első kötet végén történt események után vesszük fel újból. A Darujhisztánban történtek és a malaza fenyegetés megszűnése után Félkarú Dujek renegát serege szövetségre lép Caladan Brood-al, és a Tiste Andii-kal. Céljuk megfékezni a kontinensen járványként terjedő birodalom, a Pannioni Domínium további terjeszkedését, mivel az veszélyt jelent minden élőre nézve.
A sorozat mitológiájáról ebben a kötetben tudunk meg a legtöbbet. Sok korai eseményről fellebben a fátyol, és nagyon sok, az első kötetben útjára indított szálat most húz össze az író. Világos, hogy kapott kritikákat ezen a téren, ugyanis gyakorlatilag a regény végére egy lezárt történetet kapunk, ami akár a vég is lehetne. Persze a második kötet történései koránt sincsenek lezárva.
Erikson sokkal nagyobb figyelmet fordított a magyarázatokra. Ez egyrészt monológokban, másrészt pedig egyes szereplők gondolatainak megismerésén keresztül jut kifejeződésre, és a regény terjedelmére is hatással volt, mivel a nyolc könyv közül ez a leghosszabb.
Az író követhető mennyiségű karakterrel dolgozik, és továbbra sincsenek kifejezett főszereplők. Minden szereplőről több szó esik, persze vannak kiemelkedő alakok.
Erikson eddig nem mutatta meg humoros oldalát, ebben a kötetben azonban ezt is megismerhetjük. Kruppe monológjain, valamin Zsémbes és Jeges párbeszédein kifejezetten jól szórakoztam.
Nem szabad elmennünk szó nélkül amellett sem, hogy Erikson-nak kifejezetten nagy tehetsége van az emberi sorsok érzékeltetésére. Itkovián áldozata a legemberségesebb, önzetlenebb és szeretetteljesebb cselekedet volt, amit valaha fantasy könyvben olvastam. Rengeteg a nemes lélek a katonák között. A Szürkekardok és vezetőik amúgy is példát mutattak bátorságból, becsületességből és kitartásból, valamint abból, mire képes a hit ereje. Megjegyzem, ilyen nemes lelkű zsoldoscsapattal itt találkoztam először. Az elhivatottság szinte tapintható volt.
A síkságokon történő megütközések után itt már két ostromot is kapunk, mindkettő igen nagy áldozattal jár, közben a szereplők sorsa egymás körül forog, bonyolódik, hogy aztán az író a végén összehúzza a szálakat. A Korall ostroma utáni kegyeletnyilvánítások rendkívül megindítóak voltak.
A törékeny szövetség felveszi a harcot a kiszámíthatatlan Pannioni Látóval és hatalmas seregével. A lovak patái alatt dübörög a föld, robbanószerek pusztítanak, a varázslatok városokat pusztítanak, közben pedig az Üregek egyre kevésbé biztonságosak, mérgezettek. A háttérben a Bukott, a Nyomorék Isten rángatja láncait, és helyet követel magának a Sárkányok Asztalán.
Ha ez lett volna a sztori lezárása, akkor is fantasztikus lenne, de így hogy folytatódik, még jobb. Maximum pont.

Most már kezdem én is unni saját magam, de nem tudok mást tenni: egyszerűen muszáj további ódákat zengeni erről a kötetről is, úgyhogy bele is vágok:
Eddig is odáig voltam a sorozatért, de ez a kötet mindent visz, még az eddigieknél is jobban imádtam. Csak ugyanazokat tudnám elismételni, amit már eddig is, de most már olyan mélységeibe merülünk a világnak, hogy ajajj és csak úgy lubickoltam benne. Már nem vagyunk idegenek Erikson agyszüleményében, hanem már a részesei vagyunk annak, és még jobban el lehet játszadozni az oda- és visszautalásokkal. Ennek a kötetnek a szereplőit már az első részben is nagyon szerettem, de most még jobban a szívemhez nőttek, remélem fognak még szerepelni…
A párom megjegyezte, hogy nagyobb a könyv, mint én, de a hossza ellenére egy percig sem ül a történet, sőt ha tehettem volna, egy helyben olvasom végig (ennek azért többféle akadálya is volt…) De ma este megcsináltam a vacsit, és az utolsó 150 oldalt lélegzetvisszafojtva toltam le…

Továbbra is nagyszerű ez a sorozat. Érdekes, rejtélyes, jól megírt. Az első két könyv eseményeinek és szereplőinek ismeretében azért már sokkal könnyebb volt követni a történetet. Csak ajánlani tudom minden komolyabb fantasy rajongónak.

Eljutottam arra a pontra, hogy biztos vagyok benne: ez egy olyan sorozat, amit nem elég egyszer olvasni. Nem szeretek újraolvasni lényegében semmit, még a kedvenceimet sem, azonban biztos vagyok benne, hogy újraolvasva a sorozatot sokkal több mindent értenék, ráadásul jobban is tetszene.

Hovatovább dilemmába kerültem: vajon lepontoztam a Hold udvarát? (3,5*) Az a helyzet, hogy akkor nekem az a könyv ennyit adott, de a harmadik kötet után már teljesen másképp nézek a szereplőkre és az akkori eseményekre… (És be kell vallanom, hogy néha vissza kell olvasnom, hogy mi is történt pontosan az első részben? Hogy is volt ez…?)

A jég emlékezetéről nagyon sokat hallottam, a rajongók egyik kedvence a sorozatban. Tény, hogy kivételesen grandiózus és tömény ez a könyv. Ha eddig lettek is volna kétségeim (nem voltak), akkor ez a kötet végérvényesen meggyőzött volna arról, hogy ez egy igazi fantasy klasszikus. Megérdemli, hogy a mindenkori top tízes listákon örök helye legyen.

Lehetetlen mindenről írnom, ezért csak néhány emlékezetes mozzanatról emlékeznék meg itt:

Prológus: spoiler

Anaszter. spoiler

Teneszkovik. Na ez is egy olyan dolog, amit nem látunk kibontakozni, aztán hirtelen jól arcon üt a tény… spoiler Ez már önmagában is horrorisztikus, nyomasztó, de külön kiemelném Dzselarkán herceg sorsát. spoiler Egyszerűen ez annyira sokkoló jelenet, hogy kiráz a hideg, ha csak eszembe jut.

Zsémbes. Eleinte csak annyi volt számomra, amit a neve is sugall: egy zsémbes karakter. Kicsit kevéssé tűnt megalapozottnak ahogy spoiler Talán nem túlzás azt állítanom, hogy Zsémbes lett az egyik legnagyobb kedvencem a könyvben. spoiler

Capustan ostroma. Az egyik legjobb csata, amit valaha olvastam. Mindenféle szempontból nagyon jó volt, de itt is kiemelném Zsémbest és a csapatát. spoiler

Tok. spoiler

A Hold Szülötte. spoiler

Túl és Tok. spoiler

Számos pozitívumot ide tudnék még írni, de a hely kevés. Mi volt az tehát, ami nem igazán tetszett?

Lezárás. spoiler

Pálinkás. spoiler

Mhybe. spoiler

Összefoglalva azt mondhatom, hogy ez egy olyan sorozat, amit minden fantasy-rajongónak el KELL olvasnia. Természetesen voltak benne mozzanatok, amik érthetetlenek voltak, vagy éppen unalmasak számomra, esetleg nem tetszettek. De egy ilyen hosszú könyvnél ez természetes, és a pozitívumok messze túlszárnyalják a negatívumokat. Szóval: nagyon tetszett!

Szerintem mire végzek a sorozattal, azt fogom mondani hogy ez életem fantasy története! Bár már így is csak egy hajszál választ el tőle.

Talán a legjobb regény, amit eddig olvastam. Újra szárnyalt Erikson képzelete, és megint sikerült egy nagyszerű regényt írnia.
Az elején megint sikerült párszor teljesen összezavarnia. Az író nem magyaráz meg azonnal mindent, hanem fokozatosan fedi fel a homályos részleteket. Sőt ebben a regényben magyaráz meg pár részletet az előző könyvből. Szerintem az író zseniálisan csinálja.
Hihetetlen jók a csatajelenetek. Brutális és kegyetlen, rengeteg mágiával, ahogy annak egy fantasy regényben lennie kell.
Remélem a sorozat többi regénye is hasonló színvonalú olvasmány. :)

Az egyik legjobb fantasy könyv, amit eddig olvastam. Izgalmas karakterek, érdekes világ, feszültség, mágia, harc, fondorlat, humor… stb.