Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat 4.08 / 1117

Ehehehe. Na ez aztán igazi, hamisítatlan, vegytiszta női irodalom, Romana füzetek 450 oldal terjedelemben. Meg van benne 50 oldalnyi akció, amikor megjelennek a konkurrens vámpírok, amit még akár izgalmasnak is lehetne nevezni, csak az a kár hogy mindez a könyv háromnegyedénél van, amikorra az ember nagyjából már az életét is megunta. A folytatások elolvasására őszintén szólva kevesebb esélyt látok, mint hogy Edward elfogyassza Bellát vacsorára zöldkörettel.

És igeeeeeeeen, tudtam, hogy még ebben az évben kiolvasom végre XD (február óta szenvedek vele… én valamiért nem tolerálom a picsogást 10-20 oldalon keresztül sem… nemhogy 500 oldalon át, te jó ég, el se hiszem, hogy végre vége :D)

óó, edward, mennyi fölösleges szó!
hihetetlen, hogy óvja minden konfliktustól a szereplőit, gyakorlatilag csak egy van az egész könyvben, és az sem az elején, előtte legalább százszor le kell írnia edward nevét, és mellé az elmaradhatatlan jelzőt, tehát edward gyönyörű. edward gyönyörű. edward gyönyörű. szóval vámpíros sztori helyett ez a borzaszó amatőr módon megírt romantikusnak nevezett akármi, amire érzéketlen vagyok.
viszont azt a marketingzsenit irigylem, aki bármit így tud menedzselni.

Unalmas, tipikus tiniszerelem…
Én végigrágtam magam az első két köteten, és letudtam tenni, nagyon is könnyen.
Az egész csöpögös lovestory lett, és sajnos a mű vegaedward miatt, elfelejtették az igazán jó, és élvezhető vámpíros könyveket, filmeket.
A megfogalmazás is gyenge,és a történet is…
a szereplők pedig nem karakteresek.

Annyira üde! Ha nincs is nagy mondanivalója, a könyvnek, mint szórakoztató individiumnak, azt a tulajdonságát tökéletesen magában hordozza, h egyszerűen szórakoztat. Jól érzed magad, miközben olvasod. Nem Kundera, aki megmondja a frankót, v Hesse, akinek öröm olvasni az irodalmilag és nyelvtanilag szemet és elmét gyönyörködtető sorait. Csak egy könyv, ami jó.
Nem tudom, van-e irodalmi értéke, szerintem igen kevés, de lekötött, méghozzá napi 24 órában :P. Izgultam, lobbantam, örültem, hüppögtem, szerelmes lettem, haragudtam, megmosolyogtam a közhelyeket és a várt mondatokat, h néha olyan a könyv stílusa, mintha egy kamasz lány írta volna. Mégis tetszett. Baromi találóan írja le az érzelmeket. Elolvastam a második részt is. Az is lekötött, sőt, kimondottan lassan olvastam, h ne érjen véget. Ha csak úgy olvasnál vmit, ami egyszerűen szórakoztat, olvasd el. Ráadásul nem egy 150 oldalas nyafka kis kötet.

A minap (na jó, kb. három hete) beszélgettünk ismerősömmel a vonaton erről a könyvről. Akkor és ott meg tudtam fogalmazni, mi is tulajdonképpen a bajom ezekkel a vámpírokkal. Elolvastam én már több vámpíros sztorit is: Anne Rice-t, Darren Shan-t és még másokat is, amelyek nem tetszettek, így a címüket se jegyeztem meg, de egyvalami mégis közös volt bennük. Azokon a vámpírokon mind látszott, érződött a koruk. Tök mindegy, hogy 100 évesek voltak-e, vagy 500, vagy 1000… Mindnek volt a jellemében valami, volt valami stiklijük, ami igenis kialakul egy emberben X év alatt. Nem is kell évszázadok távlatában beszélni. Emberi mércével mérve mindenkinek más a gondolkodása 20 évesen, mint 30 évesen és pláne más 50 évesen stb. Edward éppenséggel olyannak látszik, mint aki tényleg leragadt egy 17 éves kamasz szintjén, csak néhány olyan megnyilvánulása volt, amiből tényleg kiérzett, hogy vámpírvér nélkül mostanra aggastyán lenne. Carlisle nagyon aranyos és megértő, de könnyen el tudom képzelni, hogy több száz éve is ugyanilyen volt, és fikarcnyit sem változott azóta. És ez nem annyira teszi hitelessé a vámpíros szálat, az valahogy elsikkad a háttérben és teljesen szükségtelennek érzem. Ha konfliktus kellett, amiért a két szerelmes nem lehet egykönnyen egymásé, mást is ki lehetett volna találni. Ezt leszámítva nagyon jó szerelmi történet, és nem mondhatom, hogy unatkoztam rajta, sőt! Azóta a következő két kötetet is elolvastam. Így, hogy tudtam mire számítsak, nem értek meglepetések és kimondottan élveztem a történetet.

Tudom, hogy ma már szinte sikk utálni, én mégsem teszem.
Még azelőtt olvastam, hogy kitört volna az őrület, amikor még szinte senki nem tudta, mi is az az Alkonyat, ki is az a Stephenie Meyer. Megtetszett a fülszöveg alapján, elolvastam, szívembe zártam.
Nem vagyok elvakult rajongó, nem sikongatok, nem tépem le a bugyim, ha a kimondják azt, hogy Twilight, Edward vagy Jacob. :P Egyszerűen csak megfogott a lehetetlen szerelem története, amely mégis lehetséges.

Nekem kb a kétszázadik oldalig csak az tűnt fel, hogy nem történt (még) semmi, mégis csak olvasom és olvasom…
Fölösleges azon túrázni, kinek tetszik vagy kinek uncsi, ugyanúgy mint bármely más könyv, ez is sokféle reakciót vált ki az emberekből (nem tudom, ez miért baj)
Egyik fórumon olvastam:
"Nem értem, hogyan lehet egy örök szerelemnek az alapja az, hogy a srác jól néz ki, a csajnak meg jó szaga van."

Az első kétszázvalahány oldalt untam. Egészen addig, amíg Edward meg nem nyílik, és elkezd beszélgetni Bellával, magáról, a családjáról, és ki nem bontakozik a vámpírhistória. Valószínűleg azért is untatott az eleje, mert úgy ugrottam neki a könyvnek, hogy na, most egy jó kis vámpírsztori jön… hát nem. Ez nem a klasszikus értelemben vett vámpírtörténet. Tulajdonképpen, az, hogy Edwardék vámpírok, lényeges eleme a történetnek, de nem ez a fő szál: hanem a kibontakozó szerelem Edward és Bella között. Ezért nem sorolom – így utólag – a regényt a vámpírtörténetek közé, mert sokkal inkább sorolható a romantikus regények közé.

A második fele már izgalmas, és tényleg nehezen letehető. A végén én azt kívántam, amikor Edward megmenti Bellát, bárcsak átváltoztatná, hogy egymáséi lehessenek az idők végezetéig… És sajnáltam, hogy nem tette meg…

Ezek után kíváncsi vagyok a filmes adaptációra. Na és a folytatásra.

http://enigmapanda.blogspot.com/2010/07/meyer-alkonyat.html