Ez egy változó színvonalú, de alapvetően nagyon ügyes novellaválogatás Kingtől. A novella műfaj egyébként is olyan, amelyben King legalább annyira ki tud teljesedni, mint a regényeiben. Nagyon jók a témaválasztásai, és tényleg kevés olyan akad ebben a válogatásban, amelyet a feledhető jelzővel illethetnénk. Értékesek és érdekesek az írónak az egyes novellák születésével kapcsolatos elő- vagy utószavai is.
A négyes boncterem a végletekig csigázza a feszültséget azzal, hogy egy halottnak hitt, mozogni és jelezni képtelen, ám teljesen magánál lévő ember bonctermi kínlódását mutatja be. Remekül felépített, aljasul idegtépő, de a humort sem nélkülöző mű.
A fekete öltönyös férfi egy kifejezetten nyomasztó, az embernek az ördögivel szembeni ősi félelmeire játszó, gyermeki nézőpontú novella. Bizarr és szürreális, mint az igazán hatásos horrorötletek.
Minden mulandó: kevésbé tetszett. Fura, és nem különösebben lenyűgöző. Az alapötlet (az autópálya pihenőhelyek vécéiben látott graffitik gyűjtése), amiről King a novella születése kapcsán beszámol, érdekes, de egy önálló novellát nem biztos, hogy megérne.
Jack Hamilton halála: bizonyos értelemben ez egyáltalán nem egy tipikus King-mű. A Dilinger-banda témáját feldolgozó novella az önálló életre kelő Dilinger-mítosz egy lényeges (és valódi) epizódját helyezi reflektorfénybe, nagyon jól visszaadva a korhangulatot és a gengszterkorszak stílusjegyeit. Nyuszkó, Homer, Dilinger és „Red” Hamilton alakja és a légyfogás motívuma remek kivitelezéssel megrajzolt elemek.
A halálszoba az író saját besorolása szerint kafkás. Ez annyiban igazolható maximum, hogy a főszereplőnek a magatehetetlen és kiszolgáltatott, abszurd és reménytelen helyzetét alaposan körbejárja, de a mű hangulata számomra egyáltalán nem idézi Kafkát. Egy regényben egy hosszabb epizód lehetne, de önálló novellaként kevésbé érzem kereknek.
Eluria nővérkéi: Ahogy azt az író megjegyzi, ez egy, az ügynöke felkérésére írt előzménytörténet a Setét Torony sorozathoz. Ha ezt nem tudnánk, és a főszereplőt is máshogy hívnánk, akkor is a Setét Torony világa jutna elsőként eszünkbe, annyira jellegzetes az egész miliő. Érdekes (és hátborzongató) az ápolónők szerepének hosszú lebegtetése, a csengettyűk és a gyógyító bogarak mint különleges jelentőségű elemek szerepeltetése.
A Minden haláli engem sok szempontból Kingnek egy regényére, A tűzgyújtóra emlékeztet. De még némi lovecraftos beütése is van. Sajátos elegy. Elgondolkodtat arról, hogy mi a tehetség, és mit kezdhetünk az életünkkel.
Az L. T. elmélete a házikedvencekről egy házasság tönkremenetelének, és a házikedvencek ebben játszott szerepének maróan gúnyos látlelete. King bebizonyítja, hogy nem csak az emberi élek pszichológiájának, hanem a háziállatok jellemzőinek is nagy ismerője, még akkor is, ha – szándékosan – karikíroz.
Az országút vírusa északnak tart egy viszonylag gyakori King-motívum újrafeldolgozása: egy épület vagy egy tárgy (jelen esetben egy ördögi kép), amely birtokosa/használója életére tör. Ez a „Leitmotiv” a Napkutyában, a Christine-ben, A ragyogásban és megannyi más Stephen King műben. Ez a novella most valahogy nem annyira átütő.
Ebéd a Gotham Caféban: egy őrült pincér ámokfutása egy lehetetlen helyzetben: válófélben lévő házaspár kínos búcsúebédje közben egy idegesítő ügyvéd jelenlétében. Az egész kicsit szürreális, de inkább tragikomikus, mint letaglózó.
Az érzés, amelynek csak francia neve van című mű volt az egyetlen novella, ami kifejezetten nem tetszett. Bár szándékosan kusza és (látszólag) összefüggéstelen, de a végén történő feloldás sem javít a helyzeten. Ez nem sikerült. A deja vu köré rendezett cselekmény egyszerűen idegesítő. Egy dologban viszont baromira igaza van Kingnek: az ismétlődés maga a pokol.
1408: egy méltán híres darab, amely filmes adaptációt is kapott (John Cusack-kel a főszerepben). Nekem kicsit A ragyogás parafrázisa, de ez persze nem feltétlenül von le az értékéből. Aligha véletlen, hogy nincsen 13. emelet a szállodákban…
A golyó című novella helyenként kifejezetten megrendítő, még a hatásvadász elemek ellenére is. King ügyesen tart minket bizonytalanságban, miközben az emberi esendőséget szemérmetlenül az arcunkba vágva egyszerre ébreszt rá önnön gyarlóságunkra és közben empatikusan bólogat.
A szerencsepénz a reménytvesztettek dala az örök reményről. Olyan, mintha nem is a konkrét sztori lenne a lényeges, hanem az együttérzés, amit kiváltanak belőlünk a kemény munka ellenére megélt kilátástalansággal és a lecsúszás acsarkodó ordasával szembesülő törékeny emberi sorsok. Szomorú és felemelő.