AZ 1-2. 91% 323 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem tudok spoilermentesen írni, tehát:
A gonosz bohócruhát öltött magára. Vagy mégsem? Ki mit lát benne. Az biztos, sokáig azt hittem csak, hogy szimplán emberi gonoszságból táplálkozik, de sokkal többről van szó… Nagyon hosszú történet, és aki bele tudja élni magát ezekbe, azt rendesen elragadja. Én a végén már Derry-vel keltem-feküdtem. Az író nagy mesélő, ha elkezd valamit, képes a legtávolabbról indulni, sőt egyenesen a forrástól. Jót mosolyogtam egy gyógyszerszekrény leírásán. Az összes polc végig volt sorolva atól cetig. Aztán mind emellett az apróságok közben, olyan szuggesztív leírást kapunk például egy idegen/piócaféle támadásról, hogy szinte a bőröm alatt érzem. Egy biztos, azt a jelenetet nem fogom elfelejteni. Meg a közeledő szemet, az óriás csápos véreres szemet, az maga a rettenet. A bohóc semmi hozzá képest. De ami sz*rt, mocskot, vért, szemetet kapnak ezek a kölykök a nyakukba, ember legyen a talpán, aki bírja..
A párhuzamos történetvezetés, illetve a visszautalások nagyon tetszettek, még izgalmassá tették az eseményeket. A jellemábrázolások kiválóak, és néha már szinte úgy éreztem dadogva beszélek magamban, és spré-ért kell nyúlnom, hogy a hűsítő permet csiklandozza a torkomat. Közben az amerikai életstílus – élet is alaposan ki van gúnyolva, de nekem olyan mellékinfók is érdekesek voltak, hogy náluk már 85-ben 28 féle fagyit lehetett venni egy helyen. Hol voltunk mi akkor tőle..
Viszont King a határtalan fantáziájú emberek közé tartozik, és áldoz a példaképei előtt, ezt becsülöm benne.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Stephen King a legnagyobb mesélők egyike, Tolkiennal és Martinnal játszik egy csapatban. Írom ezt úgy, hogy nem vagyok elvakult King fanatikus, és tisztában vagyok vele, hogy számtalan méreten aluli írást fogott már ki, melyeket jobb lett volna visszadobni (de hát az íráskényszer ugye!). Azonban a legjobb írásai Moby Dicknek számítanak, és nem feltétlenül csak terjedelemben. Hogy miért ez a kis bevezető? Megfigyeltem, hogy mostanában divatossá vált a sárga földig kritizálni a szerzőt (sokszor talán a műveinek kellő ismerete nélkül is), és bevallom őszintén, herótom van ettől – nem csak Kinget tekintve. Ha tíz felejthető írására jut egy Végítélet vagy egy Az, én szívesen megbocsájtok neki. A fanyalgóknak meg sok lufit kívánok és jó lebegést! :)
A regényről. Koránt sem tökéletes, de ez mit sem von le az értékéből. Figyelmesen olvasva feltűnhet (föl nem foghatom, hogy lehet három nap alatt kivégezni!), hogy az igazi mondanivaló nem az úgynevezett horrorról szól (az csupán díszlet), hanem a szerző legkedveltebb, vissza-visszatérő motívumáról: a gyermekkorról, a gyerekkori barátságokról és annak az alig körülírható valaminek az elvesztéséről, melyet a visszafordíthatatlan idő rabol el tőlünk. Amikor Bill Denbrough a regény végén visszanéz a Pusztába, az mélyen megérintett. Akárcsak a történetet végigkísérő, átható hangulat, mely újra és újra azt az érzést juttatta eszembe, ami akkor kerített hatalmába, amikor egyszer visszatértem gyermekkorom színterére, a házba és portára, melyet benőtt a gyom, az erdő, és ahol az egykor öröknek hitt falak megrepedeztek, néhol pedig leomlottak. Megfakult, összemosódott emlékek bukkantak fel, és ennek apropóján nekem semmi problémám a történet végi felejtéssel, úgy hiszem, King a saját, felejtés kiváltotta félelmeit vetette itt papírra. Az elmúlás, valami értékes dolognak az elvesztése, a felejtés szülte édeskés szomorúság követelte meg ezt a befejezést. Jó volt újra gyereknek lenni, jó volt a Vesztesek segítségével visszatérni olyan helyekre, ahol már évtizedek óta nem jártam.
Úgyhogy a regény apropóján ne tessék félni! Ne tessék félni olvasás közben (és utána) a különös hangoktól, a sötét zugoktól és minden olyasmitől, ami az emberi agyat borzongásra késztetheti, mert az „Az”, nem arról szól!
Ennek ellenére a regény három írói csúcspontja meglehetősen horrorisztikus: a Fekete Bugyor leégése, a Bradley banda kivégzése és az Ezüstdollár béli hentelés. Ezen események mindegyike maga az írói bravúr, melyek ellenpontozzák a leggyengébb részeket is (pl.: az ebéd). Éreztem a füstöt, hallottam a recsegést, a tűz ropogását, a sikoltozást; láttam a félelmet a Bradley banda szemében, éreztem a szívdobbanásokat a golyózápor közepette, hallottam a gellert kapott lövedékeket; éreztem a fejsze súlyát, a vér fröccsenését. És mindenek előtt éreztem a KÖZÖNYT, Derry közönyét és a valóságunk közönyét, mely elé tükröt tartott az író egy bohócos borítójú könyv formájában.
AZ mibenléte a végére szürreálisra sikerült (a Chüd mond valamit L.L.L olvasóinak?), de engem ez sem zavart igazán. Érezni, hogy Kingnek nem volt kiforrott koncepciója a „gonoszt” illetően, AZ folyamatosan változott az évek során (a regény 1981-85 között íródott). Akinek nem jött be a pókos befejezés, olvassa el újra a könyv végét, mert ugye szó sincs pókról!

Érdekesség gyanánt: akadt egy utalás a Jurassic Parkra (ráadásul az 1958-as idősíkon!!!). Azt hiszem ez a fordítók hibája, mert King ’85-ben tett pontot a regény végére, Michael Crichton könyvét 1990-ben adták ki először, az AZ magyar kiadása pedig ’95-ben látott napvilágot.

Mindent összevetve, az AZ nem horror. Vagyis, nem kifejezetten akasztható rá ez az egyedüli címke. Inkább horror köntösbe bújtatott szociológiai szépirodalomként tekintenék rá, mert ha valaki az emberi lélek és az emberi közösségben szeretne elmerülni, az is megteheti, de aki a körmét szeretné rágni az ugyanúgy megtalálja benne a számítását, viszont aki a gyermekkori emlékek erejéről, valamint a gyermekkor és a felnőtt kor elválaszthatatlan lelki változásairól szeretne elmélkedni, a könyv végén megteheti, erre még rá is segít az epilógus emelkedett hangulata is. Lehetne természetesen kukacoskodni is, hogy az eleje kicsit lassú, vagy az események túlságosan későn pörögnek fel a végjátékhoz képest, de nem teszem. Ez a könyv, túlságosan sok „pro-val” rendelkezik ahhoz, hogy bármilyen kontra elnyomhassa a 10-es pontot. Itt van például a mélyebb mondanivaló, a karakterek felépítése, a végjáték eszeveszett száguldása, nem beszélve azokról az írói bravúrokról amelyeket elkövetett az 1400 oldal alatt. Nincs mese, ezt a könyvet, minden valamire való molynak el kell olvasnia. Viszont, szerintem nagyban függ ki milyen nemű. Férfi és női olvasók szerintem teljesen más szemszögből vizsgálják majd meg a történetet, amiből akár egy újabb King műveiről szóló vita is kialakulhat.

Értékelés: 10/10
(Később blogban)

kedvenc kingem. azóta (és az állj ki mellettem óta) folyton 12 éves kölök akarok lenni, ilyen spanokkal.

Félelmetes. Én végig reszkettem és rettegtem. Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, hogy utálom mostantól a bohócokat és félek tőlük.
King brutálisan jól ír, átéltem az egészet, a karakterek helyébe tudtam lépni másodpercek alatt és rettegni úgy,a hogy ők félhettek. Miket éltek át ezek a kölykök, fuu, én lettem volna az első, az biztos aki beijed és hátatfordítva az egésznek elrohantam volna..

Félelmetes, brutális, tetszett, nagyon jóóóó!
A bohócokat mostantól utálom! :O Ja, és félek is tőlük!

Bővebben itt:
http://amasikvilag.blogspot.com/2011/10/stephen-king-az.html

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez ez… nagyon durva volt. Régóta szerettem volna elolvasni, csak könyv alakban. Hát, végül ebookban jött össze, fokozatosan (és sajnos tele volt hibákkal a dok, lusta voltam kijavítani).
Imádom, hogy King mindent olyan lassan fejt ki. Itt is fokozatosan derülnek ki a múltbeli események, már néha majdnem a hajam téptem, azt hittem, sosem jutunk el a csatornabeli összecsapásig. Meg ahogy ugrált múlt és jelen között… Hm. :) Egyszer-kétszer mondjuk belezavarodtam, hogy most hol is járunk, pedig a dátum direkt segített. A félbehagyott mondatok, egyik fejezet vége, másodiknak eleje is tovább vitt, volt, hogy késő éjszaka erőltetnem kellett, hogy lekapcsoljam a gépet, mert észrevétlenül átsiklottam a következő fejezetbe.
A szereplők többségét nagyon megkedveltem. A duci, könyvtárlátogató Bent, a folyton humorizáló Richie-t, a vékony Eddie-t. No és a vezetőjük, Bill… szerintem ennyi idősen én is totál bele lettem volna zúgva. :) Stan egyáltalán nem került közel hozzám, sajnos nála nagyon érződött, hogy felnőttként nem tért vissza, mivel a visszaemlékezéseknél is csak mások elbeszélései alapján tudunk róla. Az ő szemszögéből nem íródott rész. Mike volt még kicsit kívülálló nekem, hiába ő volt az őr, mégis ő szerepelt még szintén keveset. Itt kicsit furcsálltam is, hogy ő lett az őr, nem pedig Bill. Őt tudtam volna elképzelni erre a szerepre, elvégre ő volt a vezetőjük, ő mondta meg, mit tegyenek, bár szuper ötletei a többieknek is voltak. No meg Beverly. Hol szimpatikus volt, hol kifejezetten irritált a jelenléte. De azért örülök neki, hogy egy lány is bekerült a csapatba, és hogy neki is fontos szerepe volt (csúzli!).
A bohócoktól sosem féltem, lehet azért, mert nekem egy cirkuszi élményem sem volt életemben. Kicsiként lehet, tartottam volna a nagy színes, őrült alaktól. Felnőtt fejjel viszont semmi bajom vele. De azért Az…. rémisztő tud lenni. Az alakváltozásai néha zavartak, a leprástól undorodtam, meg szerintem megmaradhatott volna végig az elején kedves, hízelgő, utána meg gonoszba váltó bohócnak. A második részben tetszett, hogy az ő szemszögéből is olvashattunk, a nagy gonosz, aki azt hiszi, rajta senki sem fog. És megismeri a félelmet… hát, így jártál, mókuskám. =P Amúgy a pók is valami undorító volt, én biztos nem tudtam volna a belei közt turkálni a szíve után.
Fájt, hogy Eddie-nek meg kellett halnia. Hasonlóan, mint George-nak. De talán direkt volt elrendezve ez is, elvégre Eddie felnőttként is gyámoltalan, kisfiús volt.
Mellékszereplők közül Audra bekerülése a képbe nagyon nem tetszett. Teljesen feleslegesnek éreztem. Meg Bill küszködését a végén azzal, hogy kirántsa az állapotából. Viszont Henry helyettesítése Tommal nagyon találó volt. Plusz pont! Ezért sem vonok le az öt csillagból, meg szerencsére Audra nem sokat szerepelt.
A kisgyerekkori résznél mikor kimenekültek a csatornából… hát. Mivel King, nem lepődtem meg, de az nem tetszett. Tény, összehozza az embereket, csak ne 12 évesen.
A felnőttkori részeknél a vége tetszett nagyon, hogy Derry is fokozatosan összeomlik, mivel megölték a város gonosz szörnyét, magát a szívét. (bár ezeknél a részeknél fájt a legjobban a szemem a monitortól, mert hosszú bekezdések voltak) És a múltbeli, életben maradt szereplők is sorban meghalnak, csak néhány szerencsés túlélő maradt.
Meg a lezárással kapcsolatban. Szerintem abbahagyhatta volna ott is, hogy megkötötték a vérszerződést, megesküdtek, hogy visszatérnek. Kész, vége.
A kevéske negatívum tényleg annyira eltörpül az egész mellett, hogy nem lehet nem öt csillagot adni rá. Marad kívánságlistán (pedig olvasatlanul került rá, női megérzés vagymi :)), és megy a kedvencek közé. Gyerekként én is imádtam elhagyatottabb, természettel körülvett helyeken játszani, bár nem volt földalatti klubunk. Nem találkoztam olyan gyerek-zsenivel, mint Ben. :) No meg a hatása is megvolt. Tegnap éjjel fejeztem be, és utána alig bírtam elaludni. Minden apró neszre felébredtem, és vártam, mikor esik nekem Az, amiért megkönnyebbültem halálakor. Hátha életben maradt egy utódja, aki csak arra vár, hogy bosszút álljon a könyv olvasóin…

Tökéletes mű.Mindent magában hord,amit ez a műfaj megkíván.Az emberi jellemvonások ,félelmek hibátlan bemutatása.Úgy gondolom az a jó könyv,ami után elgondolkodunk,ami hatással van ránk,s még sokáig emlékszünk rá.Ez a könyv épp ilyen.

Hét gyerek, kik összefogtak, és megsebesítették AZ-t, majd fogadalmat tettek, hogy ha szükséges, ismét felveszik vele a harcot.
Bev, kit saját apja vert rendszeresen, pusztán „aggodalomból”; Ben, ki nagyon okos, de túlsúlya miatt az örökös gúnyolódás célpontja; Bill szörnyen dadog, majd a szülei is elfordulnak tőle, miután öccse meghal; Eddiet a buldogtermészetű anyja zsarolja érzelmileg és folyamatosan táplálja belé a gondolatot, hogy beteg; Richiet a megzabolázhatatlan szája keveri örökké bajba; Miket a bőrszíne, Stant a vallása (zsidó) miatt gúnyolják. Tetszett, hogy nem 7 hú de okos, meg ügyes, meg elit gyereket nézett ki magának King a főszerepekre, hanem teljesen átlagosak, az ’50-es évek végi amerikai családok gyermekei. Néhányukat a saját családjuk, másikat pedig a társadalmi előítéletek nyomnak el. Jó volt olvasni a hetük között szövődött erős barátságról.

Itt nem csak AZ volt gonosz, ott volt még a gyerekek életét megkeserítő Henry Bowers, valamint a testvérgyilkos Patrick a beteges „hobbijával”, ami megtörte egy kis időre a könyvolvasási lendületemet. Néha sokkal rémisztőbb volt az emberi gonoszságról olvasni, főként egy gyerektől, mint mondjuk a leprásról vagy a farkasemberről olvasni (az kedves öregasszonyból visítozó banyává változó valami rendesen rám hozta a frászt).

Ami külön elborzasztó volt a történetben AZ alakváltásain kívül, hogy az emberek mennyire érdektelenek voltak, még a rendőrök is mindenféle elképesztő hülyeséggel ámították magukat és az embereket, és nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy igen is szörnyen nagy baj van.
Tetszett viszont a második kötetben, mikor ugráltak a jelenetek a jelenlegi és a 27 évvel azelőtti események között. Derry pusztulása elég brutális volt (felrobbanó wc, repülő csatornafedő). AZ igazi alakja volt még olyan…. nem is tudom, de erősen kellett figyelnem, mert elvesztem volna. Nem értettem, a végén miért felejtették el egymást (most már Mike se emlékezett).
Összességében fantasztikusan jó volt a könyv, lehet, hogy máskor is elolvasom majd.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Most csak "előszó"… Hajnal negyed négy van, nem írom le a véleményemet. Alvás után viszont… És juppi! Határidőn belül maradtam! :D

Update:

Na kérem… Visszatértem értékelést írni. Nem erősségem az ilyesmi, ezért előre is elnézést kérek! Tehát….
Többetek véleményét elolvastam már, s úgy gondolom minden szépet és jót leírtatok már amit én is szerettem volna, így nagyrészt ismételni fogom amit már mások elmondtak.
Először is: Ez az a King történet, ahol nem tudom eldönteni, hogy a könyvet vagy a filmet szeretem jobban. A filmet már többször is láttam, a regénnyel most „randevúztam” először. A film nagy kedvencem, s most már a regény is. Ugyanakkor ez az egyetlen olyan könyv, (minden olvasmányaim közül!) ahol jobban tetszett a filmes verzió vége. Egyszerűen ki nem állhatom, hogy el fogják felejteni egymást! És nem értem, hogy ha mindent elfelejtenek, ami Derryhez köti őket, akkor Ben és Bev mit fog hinni-honnan ismerik egymást? Vagy egy reggel majd néznek egymásra, mint az 50 első randiban?!
Olvastam, hogy haragudtatok páran Billre, mert megcsalta a nejét. Számomra annyira egyértelmű volt, hogy meg fog történni, hogy inkább hiányzott volna, ha nem íródik le.
Kicsit összezavart (bár imádtam!) az idősíkok között járkálás. Ha jól emlékszem, Victort és Böfit már a csatorna elején elkapja Az, és Henry onnan menekül el. Akkor a visszaemlékezéseknél miért hallják Billék Henryt kiabálni végig a nyomukban? „Elkapunk titeket! Én és Böfi!” Ez nekem magas volt… (Vagy hibás az ebookom fordítása- ami könnyen elképzelhető, hisz tele volt helyesírási hibával is…)
Nagyot néztem akkor is, amikor eljutottam a csatornából való első kijutásig. Hátő… Ehhez azért kicsit fiatalok voltak, nemde?! (OK, végülis mindenhez túl fiatalok voltak… de akkoris!)

Mindent összevetve… Bár leginkább csak panaszkodtam itt, ennek csak az az oka, hogy a sok-sok jót már megírtátok előttem. Mindössze fél csillagot vettem el a könyvtől, mert nem szeretem a végét. Ugyanakkor szeretném a polcomon tudni!
(És az sem érdekel, hogy hetek óta nyugtalanul alszom; mert voltam olyan idióta, hogy este tízkor kezdtem olvasni nap mint nap… Éljen a mazochizmus! :D )