A hármak elhívatása (A Setét Torony 2.) 89% 118 csillagozás

Nem a kezemmel célzok;
aki a kezével céloz megfeledkezik atyja arcáról.
A szememmel célzok.

Nem a kezemmel lövök;
aki a kezével lő megfeledkezik atyja arcáról.
Az elmémmel lövök.

Nem a fegyveremmel ölök;
aki a fegyverével öl megfeledkezik atyja arcáról.
A szívemmel ölök.

(…) akármit mondjanak rá, az öklendezésnek megvan legalább az az egy előnye, hogy míg az ember vele foglalkozik, nem tud másra gondolni.

52. oldal

Ne kövesd el azt a hibát, hogy a keze ügyében hagyod a szívedet!

Figyeljetek rám, kukacok! Figyeljetek, mert egy napon az életeteket jelentheti! Sohasem láttok mindent, amit láttok. Az egyik dolog, ami miatt hozzám küldtek benneteket, az, hogy megmutassam nektek, amit nem láttok abban, amit láttok – amit nem láttok, amikor beijedtek, vagy harcoltok, futtok, vagy keféltek. Egyetlen ember sem lát meg mindent, amit lát, de mire harcosok lesztek – úgy értem, azok, akik nem mennek nyugatra –, többet láttok meg egyetlen pillantással, mint némelyik ember egész életében. És amit nem láttok meg azonnal, azt meglátjátok utólag, emlékezetetek szemével, amennyiben elég sokáig éltek ahhoz, hogy emlékezni tudjatok. Mert a látni és a nem látni közötti különbség jelentheti az élni és a meghalni közötti különbséget is.

43. oldal

Az a Katz, aki 1927-ben megnyitotta a Negyvenkilencedik utcában a Katz gyógyszertár és ivócsarnokot (Ezer Apró Cikk Hölgyeknek és Uraknak), rég a sírjában pihent, és egyetlen fia is úgy festett, mint aki oda készül. Alig töltötte be a negyvenhatot, de húsz évvel öregebbnek látszott. Kopaszodó, sárga bőrű, törékeny ember volt. Tudta, hogy az emberek állítása szerint úgy néz ki, mint a Halál a fakó lovon, de azt már senki sem értette meg, hogy miért. Most is itt van ez a snapper a vonalban. Mrs. Rathbun. Rikácsol, hogy be fogja perelni, ha nem váltja be a rohadt Valium-receptjét, mégpedig most rögtön, MOST, EBBEN A PILLANATBAN! Mit képzel, nagysám, talán telefonon átküldjem magának a kék bombákat? Ha erre képes lenne, a nő legalább megtenné neki azt a szívességet, hogy befogja a pofáját. Megdöntené a fölemelt kagylót és szélesre tátaná a száját. A gondolat kísérteties vigyort csalt az arcára, feltárva sárgás műfogsorát. – Nem érti, Mrs. Rathbun – szakította félbe, miután egy percig hallgatta – egy teljes percig, mérte az óráján – a rikácsot. Nagyon szerette volna, ha legalább egyszer azt mondhatja: Ne velem üvölts, hülye snapper! Az ORVOSODDAL üvöltözzél! Ő az, aki rászoktatott erre a szarra! Így van. Azok a nyavalyásak úgy adják, mintha rágógumi lenne, és amikor úgy döntenek, hogy beszüntetik, akkor kire zúdul a szar? Talán a dokikra? Dehogy! Őrá! – Hogy érti, hogy nem értem? – Pont olyan hangja volt, mintha egy dühös darázs dongana egy korsóban. – Azt értem, hogy sok üzletet hozok a maga silány drogériájának, azt értem, hogy hűséges vevő vagyok évek óta, azt értem… – Beszélnie kéne… – félszemüvegén át megint rápillantott a snapper Rolodex-kártyájára –…dr. Brumhallal, Mrs. Rathbun. A receptje lejárt. A szövetségi törvények szerint recept nélkül Valiumot kiadni bűncselekménynek minősül. – Felírni, azt kellene bűncselekménynek minősíteni… hacsak meg nem adod a betegnek a saját titkos telefonszámodat is mellé, gondolta. – Az csak elírás lehet! – sivította a nő. Most már a pánik szele süvöltött a hangjában. Eddie azonnal fölismerte volna benne a Vad Narkómadár kiáltását. – Akkor hívja föl és kérje meg, hogy érvényesítse – felelte Katz. – Neki megvan a számom. – Igen. Mindenkinek megvan. Pontosan ez volt a baj. Haldoklónak néz ki negyvenhat éves korában, a ferschlugginer orvosok miatt. És csak annyit érek el, hogy az utolsó kevés nyereség, amit valahogy kiizzadok, az is szétolvad, ha ezeknek a drogos kurváknak azt mondom, hogy húzzanak a francba. Pász. – NEM TUDOM FÖLHÍVNI! – sikoltotta a nő. Hangja srófként hatolt a gyógyszerész fülébe. – VALAHOL NYARAL A BUZI FIÚJÁVAL, ÉS SENKI SEM AKARJA MEGMONDANI, HOGY HOL!
Katz érezte, hogy a sav bugyborékol a gyomrában. Két fekélye volt, az egyik begyógyult, a másik állandóan vérzett, és ennek az olyan nők voltak az okai, mint ez a kurva. Lehunyta a szemét. Így nem látta, hogy a segédje rámered a kék öltönyös, aranykeretes szemüveget viselő férfira, aki éppen a pult felé közeledett, sem azt, hogy Ralph, a kövér, öreg biztonsági őr (Katz éhbért fizetett neki, de még azt a kiadást is keservesen sajnálta; az apjának sohasem volt szüksége biztonsági őrre, de az apja, az Isten rohassza meg, akkor élt, amikor New York még város volt, nem pedig vécécsésze) hirtelen felrezzen szokásos ködös merengéséből, és az oldalán lógó pisztolyért nyúl. Hallotta, hogy egy nő felsikolt, de úgy vélte, csupán mert észrevette, hogy minden Revlon termék le van árazva, de csak azért volt muszáj leáraznia, mivel az a putz Dollentz az utcából aláígért. Miközben a harcos éjszárnyú végzetként közeledett, Katz semmi másra nem bírt gondolni, mint Dollentzre és erre a kurvára a telefonban; elképzelte, milyen csodálatosan festenének pucéron, mézzel jól bekenve, kikötözve egy hangyabolyhoz az égető sivatagi nap sugaraiban. Két csodálatos hangyaboly, egy kék és egy rózsaszín. Ez a legrosszabb, ami létezhet, abszolút a legrosszabb. Az apja olyannyira azt akarta, hogy egyetlen fia a nyomdokaiba lépjen, hogy semmi másra nem volt hajlandó pénzt adni, mint gyógyszerészi diplomára, így az apja nyomdokaiba lépett, és az Isten rohassza meg az apját, ez biztosan a legrohadtabb pillanat volt az életében, amely tele volt rohadt pillanatokkal, ez az élet vénítette meg idő előtt. Ez volt az abszolút mélypont.
Legalábbis lehunyt szemmel azt képzelte. – Ha bejön, Mrs. Rathbun, tudok adni magának egy tucat öt milligrammos Valiumot. Ez megfelel? – Ezzel az emberrel lehet beszélni! Istennek hála, ezzel az emberrel lehet beszélni! – és már le is csapta a kagylót. Csak így. Egy szó köszönet nélkül. De amikor ismét találkozik azzal a járkáló végbéllel, aki doktornak hívatja magát, az előtt bezzeg térdre borul, az orrával fényesíti ki a Gucci cipője orrát, lecidázza, mindent…
– Mr. Katz – szólalt meg a segédje furcsán lelappadt hangon. – Azt hiszem, van egy kis prob…
Újabb sikoly. Ezt követte, egy fegyver dörrenése, ami annyira megijesztette Katzot, hogy egy pillanatig azt hitte, a szíve döndül egy hatalmasat, azután mindörökre leáll a mellében. Kinyitotta a szemét, s belenézett a harcos szemébe. Lejjebb eresztette a tekintetét, és meglátta a pisztolyt a férfi öklében. Balra nézett és látta, hogy Ralph, az őr egyik kezét babusgatja, és akkora szemeket mereszt a betolakodóra, hogy a szemgolyói csaknem kiesnek az arcára. Ralph saját fegyvere, a 38-as, amelyet rendőrként tizennyolc éven keresztül viselt kötelességtudóan (de csupán a 23-as körzet lövészpincéjében használta lőlapok ellen; ő azt mondta, hogy kétszer előrántotta szolgálat közben is… de ki tudhatja?), romokban hevert a sarokban. – Keflexre van szükségem – mondta kifejezéstelenül az átható tekintetű férfi. – Sokra. Most rögtön. A REXETTEL ne törődjön. Katz egy pillanatig csak bámult rá, a szája tátva maradt, a szíve küzdött a mellében, gyomra beteg bográcsában rotyogott a sav.
Azt gondolta, hogy elérte a mélypontot? Tényleg azt hitte?

417 - 420. oldal, Európa, 2004.

Az ember dolga, hogy mindenfélét felépítsen, földi. Az Isten dolga, hogy szétfújja.

A kép az ajtón túl most olyan gyorsan fordult, amit a harcos mindig szédítőnek érzett, Eddie viszont különös módon megnyugtatónak találta a hirtelen váltást. Roland egy filmet sem látott, Eddie sok ezret, és a látószögnek ehhez a hirtelen változásához fogható képsorokat már látott a Halloween-ben vagy A ragyogás-ban. Még azt is tudta, hogy hívják a szerkentyűt, amivel ilyeneket csinálnak. SteadiCam. Ez az.
– Meg a Csillagok háborúja – motyogta. – A Halálcsillag.

…és sikoltva ébredt, úgy rémlett, valaki veri a falat, de addigra már berohant a fürdőszobába, alig volt érkezése bűnbánó testtartásba térdre rogyni a porcelánoltár előtt, a vacsora máris érkezett vissza expresszliften.

241 .o. (E-book)

A harcos már akkor meglátta és meg is csodálta a bolt bal felső sarkába szerelt domború tükröt, amikor még csak útban volt a pult felé, ahol a valóban hatalmas patikaszereket tartják. Az ő világában mainapság nem tudtak ilyen domború tükröket készíteni a kézművesek, noha volt idő, amikor ilyesmire – meg számos másra is, amivel Eddie és Odetta világában találkozott – még képesek voltak. Látta néhánynak a maradványait a hegység alatti alagútban és másutt is… ősi és titokzatos ereklyék voltak, mint a Druitok kövei, amelyek néha ott álltak, ahová a démonok járnak.
A tükör célját is megértette. Kicsit későn vette észre, hogy az őr megmozdul – már fölfedezte, hogy a lencsék, amelyeket Mort visel, milyen katasztrofálisan korlátozzák a periferikus látását –, de még időben fordult meg és lőtte ki a pisztolyt a kezéből. Roland ezt nem tartotta többnek rutinlövésnél, bár kicsit kapkodnia kellett. Ralph Lennox élete végéig esküdözik majd, hogy ilyen lövés nincs is… ilyenre legfeljebb azok a mutatványosok képesek, akik az olyan régi westerncirkuszokban szerepeltek, mint az Annie Oakley. Hála a tükörnek, amelyet nyilvánvalóan azért helyeztek el, hogy leleplezzék a tolvajokat, Roland gyorsabban bánhatott el a másikkal. Látta, hogy az alkimista pillája megrebben, egy pillanatra elnéz a válla mellett, mire a szeme azonnal a tükörre villant. Abban meglátta a bőrzubbonyos férfit, aki a középső polcközben sompolygott az ő háta felé, kezében hosszú késsel, fejében, semmi kétség, a dicsfény látomásával.
A harcos megfordult és egyet lőtt a csípője mellé ejtett kézzel, ámbár tisztában volt vele, hogy elvétheti az első lövést, mivel nem ismeri a pisztolyt, de nem akarta megsebesíteni a jövőbeli hős mögött sóbálvánnyá meredt vevőket. Jobb kétszer lőni csípőből, amikor a fölfelé tartó lövedékek megkímélik az ácsorgókat, mint esetleg megölni egy hölgyet, akinek az az egyetlen bűne, hogy rossz napot választott parfümvásárlásra. A fegyvert jó karban tartották. Talált vele. Emlékezett rá, milyen testes, gyakorlatlan külsejű volt az a két harcos, akiktől ezt a két pisztolyt elvette. Úgy látszik, jobban törődtek a fegyvereik karbantartásával, mint a magukéval. Különös viselkedés, bár persze ez egy különös világ, Roland nem ítélkezhetett fölötte; nem volt ideje ítélkezni. Jó lövés volt, a penge tövénél haladt át a férfi késén, nem maradt más a kezében, mint a markolat.
Roland nyugodtan nézett a bőrzubbonyosra, de valami lehetett a pillantásában, mivel a hősjelöltnek eszébe jutott egy elmaradt találka, megpördült, eldobta késének maradványát, és csatlakozott az általános kivonuláshoz. Roland megfordult és kiadta parancsait az alkimistának. Még egy marháskodás, és vér fog folyni. Amikor az alkimista elfordult, Roland megkocogtatta csontos lapockáját a pisztoly csövével. A férfi fojtott „Jíííí” hangot hallatott, és azonnal visszafordult. – Nem maga. Maradjon. Küldje a famulusát. – K-kit? – Őt. – A harcos türelmetlenül intett a segéd felé. – Mit csináljak, Mr. Katz? – A segéd fehér arcán lángolt a kamaszkori pattanások utódvéd serege. – Csináld, amit mondott, te putz! Teljesítsd a parancsot! Keflex! A segéd odament az egyik pult mögötti polchoz, és kivett egy ballont. – Fordítsd meg, hogy el tudjam olvasni a ráírt szavakat – mondta a harcos.A segéd engedelmeskedett. Roland nem tudta elolvasni; túl sok olyan betű volt benne, ami hiányzott az ő ábécéjükből. Tanácskozott a Mortcipédiával. Az megerősítette, miszerint ez Keflex, és Roland rájött, hogy az ellenőrzés fölös időpocsékolás volt. Ő tudta, hogy nem képes mindent elolvasni ebben a világban, de ezek az emberek nem. – Mennyi pirula van abban az üvegben? – Hát tulajdonképpen kapszulák – felelte a segéd idegesen. – Ha tablettás formában érdekli a 'cillin… – Ne is törődj vele. Hány adag? – Ó. Ööö – A kivörösödött képű segéd az üvegre nézett, és majdnem elejtette. – Kétszáz.
Roland nagyon úgy érezte magát, mint mikor fölfedezte, milyen sok lőszert vásárolhat ebben a világban potom pénzért. Kilenc levél Keflex volt Enrico Balazar gyógyszerszekrényének titkos rekeszében, összesen harminchat adag, és attól ismét jól érezte magát. Ha kétszázzal nem tudja elfojtani a fertőzést, akkor semennyivel sem. – Add ide – mondta a kék öltönyös. A segéd engedelmeskedett. A harcos felhúzta a zakó ujját, előbukkant Jack Mort Rolexe. – Nincs pénzem, de talán ez megfelelő ellenszolgáltatás. Legalábbis remélem. Megfordult, az őr felé biccentett, aki még mindig a padlón csücsült felborult széke mellett, elkerekedett szemmel bámulta őt, azután kiment. Csak így. Öt másodpercig egy hang sem hallatszott a gyógyszertárban, csupán a riasztó jajongása, amely olyan hangos volt; hogy még az utcán karattyoló emberek zajongását is elfojtotta.
– Szentséges ég, Mr. Katz, mit csinálunk most? – suttogta a segéd. Katz fölvette az órát és megvizsgálta. Arany. Tömör arany. El sem tudta hinni. Muszáj volt elhinnie. Valami őrült besétált az utcáról, kilőtte a pisztolyt az őr kezéből, meg egy kést egy másik emberéből, és a létező legvalószínűtlenebb gyógyszert követelte, amit csak el lehet képzelni. Keflexet. Talán hatvan dollár értékűt. Amiért itt hagyott egy hatezer-ötszáz dollár értékű Rolex órát. – Csinálunk? – kérdezte Katz. – Csinálunk? Először is ezt a karórát a pult alá rakod. Sohasem láttad. – Ralphra nézett. – Maga sem. – Persze hogy nem, uram – helyeselt Ralph azonnal. – Amennyiben megkapom a részemet, amikor eladja, akkor egyáltalán semmilyen órát nem láttam.
– Le fogják lőni az utcán, mint egy kutyát – mondta Katz félreismerhetetlen elégedettséggel. – Keflex! És a pasas még csak náthás sem volt – csodálkozott a segéd.

422 - 424. oldal, Európa, 2004.

A hiba mindig ugyanannál van, arany csibéim: aki olyan gyenge, hogy mást hibáztasson.

42%