A ​holtsáv 87% 784 csillagozás

„– Én azt tapasztaltam Johnny, hogy a földön élő emberek kilencvenöt százaléka egyszerűen tehetetlen. Egy százaléka szent, egy százaléka hülye. A többi három százalékot azok teszik ki, akik megteszik, amiről úgy vélik, hogy megtehetik. Én ebbe a három százalékba tartozom, és maga is.”

Gondolom, avval nem okozok meglepetést senkinek sem, ha azt írom, hogy King számomra megtestesíti az egyik legjobban szeretett és a legjobban utált író fogalmát.

Az előbbit azért, mert mer lenyúlni a mélybe, és olyan borzalmakat is megírni, melyeket csak az igazán elvetemült alkotóknak valók, és a köré kerített „mese” beleissza magát a bőröm alá, és nem ereszt.
Az utóbbit, pedig azért, mert rákényszerít, hogy körbenézzek hol élek, van e az életemben hasonlóság, vagy a környezetemben. Elém tárja mindazt, amit a legszívesebben elfelejtenék, vagy nem akarnék meglátni. És a valóság horrorát, nem csak a könyvei oldalán, de az életben is felfedi.

Mégis nagyon ragaszkodok hozzá, mert táplálja a horror iránti imádatomat, és mert ráébreszt, hogy semmi nem tiszta és semmi nem koszos. Az élet mindennel együtt élhető és vagy azzá kell tenni.

Tehát, mikor kézbe veszek egy – egy újabb könyvét, felkészülök a következő borzalomra, ugyanakkor nyitott szemlélettel fogok neki az olvasásnak, mert a Mester művei mindig csalafinták, be kell fogadni, meg kell emészteni, hisz sokáig maradandó hatással lesznek.

Ez könyve, egy tanárról szól, aki egy baleset hatására különös látnoki képességekre tesz szert.
Ugye, ez már egy csavar, de még ettől nem fogok izgalomba jönni.
De ez a karakter nem elég, hogy túl él, és megél, de megmentővé válik.
Hogy miképpen, ha érdekel olvasd el a könyvet, ha nem akkor meg úgy is lényegtelen.

A politikai része rendkívüli hatással volt rám, a meglátásai, a hite és a végső döntése.

Különleges, mert emberségről tanúskodik és arról, hogy amink van, azt használhatjuk a társadalom jobbá tételére, vagy legalább is egy részük tisztítására, felemelésére.

Hiszem, hogy attól is különleges Johnny Smith karaktere, hogy nem az önösségét vette előre, és harácsolta fel a „vagyonát”. Hanem másokon próbált segíteni.
Számomra ez egy hatalmas érték.

Az egész történet természetesen, egy nagy társadalom kritika, mint azt már Mesterünktől megszokhattuk. Mégis a tálalási formája itt is egyedi és egyéni.

Úgy gondolom, egyszer megfogom nézni a könyvből készült filmet is, de egy ideig szeretném ha ennek a hatása kísérné utamat és döntéseimet.
Mert engem meghatároz, formáz és okít.

Ki miért olvassa oly mindegy, legalább annyira tanító, mint szórakoztató.

Nincs mit tenni King számomra egy zseni és alig várom, hogy újabb kötetét olvashassam!

Kedvenc!♥

Olyan nehezen hangolódtam rá erre a könyvre… Tudhatnám már, hogy King hosszas bevezetőket ír, nagy kerülőket kanyarít, mire rátalál az emberre a történet lényege. És mint a legtöbb könyvében, itt is a jó, a rossz, a kettő köztti határvonal, önös érdek vagy az önfeláldozás az üdvözítő, mi tesz valakit jóvá vagy gonosszá, a jó csak jó-e vagy van benne rossz is kérdéseket boncolgatja a maga sajátos módján tálalva. És az ember már nem is vár igazán boldog befejezést ahhoz, hogy a történet egy katarzis után lecsengjen. Nem csalódtam ebben a történetben sem.

„Mind azt tesszük, amit tehetünk, be kell érni vele… és ha nem érjük be, akkor is azt kell tenni. Semmi soha nem vész el. Semmi, amit meg ne lehetne találni.”

Nagyon jó kis thriller, izgalmas volt, bár a végén a politikai rész annyira nem kötött le, jobban örültem volna, ha a végső nagy csatában az „ellenfél” nem politikus lett volna. A legizgalmasabb kétségkívül a gyilkosságokban való segédkezése volt (meglehetősen gyorsan rövidre zárta ugye), no meg az apró történetek, hohó és a Cathy! (főleg, mikor azt hányják a főhős szemére, hogy ő Carrie :-D). A cselekmény végig gördülékeny, átélhetjük azt is, milyen megpróbáltatást jelent, ha ennyire kitudódik egy ilyen adottság és szerintem Johnny voltaképpen jól döntött az elején, hogy próbált elhatárolódni mindentől (bár a kötött sálas nőt sajnáltam, hogy nem tudta meg az igazat)… Összességében én most nagyon örültem, hogy nem egy horrort, hanem egy igazi, érdekfeszítő thrillert olvastam a mestertől.

Hmm, nem is tudom… Talán egy kicsit hiba volt szinte rögtön a Tortúra befejezését követően nekiállni ennek a King-klasszikusnak is, de hát nagyon csípem a történeteit és különösen ezek a régiek állnak közelebb hozzám – alapvetően megvolt hát a szimpátia és a bizalom is, végül az első Castle Rock-regénye mégsem úgy sült el számomra, ahogy vártam. Johnny Smith egy végtelenül szerethető figura, remek alany a főszereplő pozíciójára, de maga az egész könyv – legalábbis számomra – iszonyúan túlírt. Nem is tudom, mikor volt az első olyan pont, amikor azt mondtam, hogy na igen, most aztán megindult, ugyanis egy idő után megint leült és csak az utolsó nagyjából 150-200 oldalra tért vissza az a fajta hangulat- és atmoszférateremtés, amire vártam és amit annyira bírok az írásaiban. Pedig az érthetőségével, történetvezetésével nem volt különösebb problémám, mind a paranormális, mind pedig a politikai szál egyaránt jól volt adagolva, viszont a helyenként túlszaladt ceruza/töltőtoll/minden betűt tartalmazó írógép miatt nagyon hullámzó volt nekem ez az egész. Szerintem egyébként a túlságosan hosszúúú felvezetés az, ami végül ennyire rossz irányba vitte nálam, ugyanis a fordítás teljesen helytálló, illik és méltó is a Mester általam eddig olvasott munkáihoz, de ezúttal a pergő filmszerűség helyett sokszor feleslegesen nyújtogatott rétestésztát kaptam, éppen ezért is fordulhatott elő, hogy ritkábban és kevésbé szívesen vettem kezembe a kötetet. Az a fajta húsvéti tojás mondjuk, amiben megemlíti a Carrie-t, az elég jópofa volt, ahogy kiemelhetném még az amerikai politikai színtér bizonyos szeletének alapos, körültekintő, nem utolsó sorban pedig érdekes bemutatását. Viszont még emiatt sem emeltem meg egy féllel a végeredményt – hiába terveztem –, s könnyen meglehet, a későbbiekben még bánni fogom, nekem ez itt és most ennyire volt elég. Akármi is lesz a következő tőle, azzal remélhetőleg kompenzálhatjuk majd ezt a kis csorbát.

Ősrégi könyvtári könyvként landolt nálam ez a regény és hullámzó volt az olvasási kedvem, de végül eléggé lepacsiztam Stephen Kinggel megint.
Tavaly a 11/22/63 által ismerkedtem meg az íróval, most pedig ezt kezdtem el – azt hiszem ez így is volt elrendelve. Tetszettek a 2 könyv közti hasonlóságok és párhuzamok, a filozofálgatás, ami most is hátborzongatóan aktuális lehet spoiler. A történet több szálon futásához néha nem volt türelmem, alig vártam, hogy összetalálkozzanak és minden értelmet nyerjen. Legjobban a klasszikus krimiszál tetszett, Johnny-t viszont végig veszettül sajnáltam. Nemrég fejeztem be a könyvet, de egyre csak a történet és a fordulatok járnak a fejemben és folyton arra jutok, hogy mennyire bitang zseniális az egész.
És a végén jöhet a kérdés: melyik legyen a következő? még mindig nem bírom a horrort

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/02/stephen-ki…

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.
Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.

Kb. 15 éve olvastam el életem első King könyvét, A ragyogás-t. És ekkor döntöttem el, hogy sajna ez nem az én világom, a horror, mint műfaj nekem könyvben nem befogadható, éppen azért mert túlságosan is átélem, kiver a frász tőle. Persze King már ekkor is jól írt, de nem az én íróm volt. Aztán valahogy ez a könyv újra és újra az utamba került, jó értékeléseket olvastam róla olyan emberektől, akiknek adok a véleményére és ráadásul még itthon is megvolt egy olyan példány formájában, ami már attól is elkezd lapjaira hullani, hogy ránéz az ember. Fantasztikusan pozitívan csalódtam ebben a könyvben, minden működött. Ha a fülszöveget nem olvastam volna el, és az nem lőtte volna le gyakorlatilag a teljes cselekményt, akkor azt mondhatnám, hogy egy olyan könyv, ahol kb. a 80%-ig azt éreztem, nem tudom mi fog történni benne. És a hab a tortán, hogy a végét majdnem megkönnyeztem. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szintén nem bírja a nagyon tébolyító horror regényeket, de szeretne Kingtől olvasni.

Ez a könyv is egy igazi King könyv.
Vannak benne sorozatgyilkosok és leendő sorozatgyilkosok, valamint Johnny, aki képes érintés által a másik illetőből kiolvasni / meglátni dolgokat. Johnny élete igazságtalan. Amit kapott az inkább átok, mint áldás.
Próbálok hosszabb értékelest írni de nehezen megy, lehet hogy nem is írok most többet.
Nem megy, kicsit fel kell dolgoznom ezt a könyvet… Aztán jöhet a következő King könyv :)

Először egy szigorlatra készülve vettem elő egy este pihenésképpen. Hajnalig olvastam, amíg a végére nem értem, Kicsit felborult miatta az időbeosztásom, de nem bántam meg.
Nagyon tragikus, szomorú regény, máig az egyik kedvencem Kingtől.

Újraolvasás, 2010: még mindig nagyon jónak tartom. És le a kalappal King előtt, amiért ilyen következetesen, egy csomó mellékszálon keresztül végigviszi az önfeláldozásra kényszerített ember bibliai történetét, érzelmesen, de nem nyálasan.

–

Újra, 2019.

Életem átgondolatlanabb fajta döntései közé tartozik, hogy valamiért mindig este kezdek bele ebbe a könyvbe, gondolván, hogy majd éjfél körül azért lefekszek, pedig pár újraolvasás után tudhatnám már, hogy úgyse fogok. Ezt addig olvasom, amíg a végére nem érek. Most épp hajnal négyig. De simán megéri – egyrészt mert tényleg marha jó, másrészt meg mert annyira ritkák már az egészéjjel-olvasós élményeim, hogy mindig meglep és feldob, hogy még mindig tud valami ilyen lenni. (Nem mintha cinikus és kiábrándult volnék, csak most már szeretek aludni is.)

A továbbiakban kb. blog-önplágium 2010-ből, mert akkoriban még írtam néha tényleg a könyvekről is, nemcsak random-asszociáltam róluk.

–

A történetbe persze nem megyek bele, a lényeg annyi, hogy Johnny Smith, a fiatal tanár egy karambol következtében kómába esik, majd csaknem öt évvel később ébred fel. A világ közben megváltozott körülötte, a szerelme férjhez ment, ő pedig gazdagabb lett egy különleges képességgel: embereket vagy tárgyakat megérintve időnként rejtélyes felvillanásokat él át az adott személy vagy tárgy múltjával vagy éppen jövőjével kapcsolatban. Az emberek ettől kezdve vérmérséklettől függően vagy csalót vagy megváltót látnak benne, s bár Johnny szíve szerint kiegyezne azzal, hogy csalónak hiszik, végül kénytelen-kelletlen magára vállalja a megváltó szerepét. Ennyi a sztori váza, s ebből a viszonylag egyszerű történetből Kingnek sikerült remekművet alkotnia.

Először is szuper, ahogy King a bibliai utalásokkal játszik s ahogy a megváltótörténetet felépíti. Bár Johnnynak soha életében nem voltak az emberiség megmentésére irányuló tervei, a lelke mélyén mintha mégis tisztában lenne vele, hogy a sorsa már eldőlt, és nem az ő döntései vagy vágyai alapján: pl. rögtön a regény elején, az autóbaleset estéjén, amikor kihívja a végzetes taxit, azzal a szóval teszi le a telefont, hogy „elvégeztetett.” A későbbiekben aztán szó van még arról, hogy Johnny kiissza a keserű poharat, illetve hogy a kómából ébredezve úgy emlékszik homályosan, hogy az előző életében mintha tanár vagy prédikátor lett volna, továbbá az sem elhanyagolható részlet, hogy Johnny az anyja, Vera egyszülött fia, ez az anya pedig véletlenül éppen vallási mániában szenved.

Johnny és Vera közt egyébként igencsak figyelemreméltó ellentét feszül: Vera mániákusan hisz az istenében s vehemensen tagadja a szabad akarat létezését: szerinte ha isten úgy látja jónak, hogy magas vérnyomással sújtsa őt, akkor neki nem szabad ez ellen semmit tennie, s ily módon végletesen passzív állapotba süllyed, mert szerinte az istenben való hite felmenti őt mindenféle cselekvés alól. Bár ő maga passzívvá válik, azt nagyon is határozottan állítja, hogy Johnny képessége égi adomány, amelyet nem szabad veszni hagynia, s ki is kényszeríti az ígéretet Johnnyból, hogy élni fog a hatalmával, ha szükség lesz rá.

Ezzel szemben Johnny legszívesebben elfelejtené a képességét s próbálna szembeszállni az isteni akarattal, amely az anyja szerint megnyilvánul ebben a kéretlen ajándékban. Ám amikor végül belátja, hogy kénytelen lesz az emberiség javára fordítani a tudását (még úgy is, hogy tudja: tettét soha senki nem fogja helyesen értelmezni), döntését a szellemi képességei teljes birtokában, s nem holmi vallásos ködben lebegve hozza meg. Nincs más választása, persze, és inkább lenne ő egyszerű Johnny Smith, mint a hálátlan emberiség megmentője, de ha már megváltónak kell lennie, akkor a megváltás pillanatát legalább igyekszik megtervezni, s nem vakon rohanni a pusztulásba.

Érdekes egyébként King megváltóképe. Johnny Smith, mint a neve is mutatja, a legátlagosabb átlagember (még csak középső neve sincs, ami kiemelné a tömegből), az everyman, nem pedig holmi isten fia. Bárki más is lehetne a helyében, s az csak iszonyú véletlen, hogy éppen neki jutott ez a szerep. Érthető hát, hogy miért is tiltakozik annyira a sorsa ellen: valószínűleg a legősibb emberi kérdések egyike a „miért éppen én?”, s Johnny is folyamatosan ezzel a kérdéssel viaskodik, ám a válasz mindössze annyi: „mert csak”. És végül is miért is ne pont ő lenne a kiszemelt? spoiler Így megy ez.

Ami egyébként a könyv befogadhatóságát illeti, említettem már, hogy a Holtsáv remekül olvastatja magát, de nem azért, mert túl egyszerű, vagy ilyesmi. Sőt, szerintem néhol kifejezetten költőien ír King, ráadásként pedig ezt a regényét is telerakta egy csomó ironikus és komoly irodalmi utalással. Egy alkalommal például, amikor Johnny megjósol egy tűzesetet, valaki azzal vádolja meg, hogy ő okozta a tüzet, mint az a lány „abban a Carrie című könyvben”. Máskor pedig, amikor Johnny épp egy sorozatgyilkos nyomait keresi a hóban, zárójelben, csak mintegy mellékesen halljuk a gondolatát: („Hó. Néma hó, titkos hó -”), és igazából ez egy teljesen jelentéktelen sor és enélkül is tökéletesen értelmezhető marad a regény, de ha feltűnik, hogy ez a sor egy Conrad Aiken novella címe*, amely arról szól, hogy egy fiú szép csendesen magába fordul és végül teljesen kirekeszti magát a világból, akkor az hozzátesz némi plusz jelentést a Holtsáv adott részéhez is. És valószínűleg van még rengeteg hasonló a regényben, amiket nem vettem észre, mindenesetre nekem mindig sokat hozzátesz egy olvasmányélményhez, ha egy regényben vannak irodalmi utalások, amiket lehet fejtegetni.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Jó könyv. Akár katartikusnak is nevezhető, és bőven megér egy nap kialvatlanságot.

–

* amiről írtam itt egyszer: https://e-konyv.blog.hu/2013/08/14/conrad_aiken_silent_…

Első Stephen King-olvasmányom :D
Nemrég tartottam egy King-film-maratont, és hát óhatatlanul jönnek a könyvek is szépen sorban. Előbb láttam a filmet tehát, mint ahogy olvastam a könyvet. De hála az agyamnak, ritka az a film, amit első látásra megjegyzek, így a cselekményből csak hellyel-közzel emlékeztem dolgokra.
A könyv három nagy egységre oszlik számomra: az első rész a balesetig tart, a kórházi szakasz átmenet a második egységbe, amely a Castle Rock-i nyomozás lezárásáig tart, van egy hosszabb közjáték Sarah-val meg a házitanítóskodással, és onnan a politikai vonal zárja a cselekményt. Az utolsó részt szerintem már csak azért találta ki King, hogy a sztori ne érjen véget olyan hirtelen és kurtán-furcsán, mint a farkatlan elefántok. Legalábbis nekem már kissé izzadságszaga volt a végjátéknak. Persze jó kérdés, vérbeli Stephen King-hős lenne-e Johnny Smith a végső csavar nélkül?