The Perks of Being a Wallflower 91% 85 csillagozás ↑ 7%

Még mindig azon gondolkozom, hogy ez zseniális vagy túlértékelt könyv. Az a gond, hogy ezt nem szabad a film után olvasni, és nem azért mert más, mert a film azért elég könyvhű, de abban ott vannak a színészek, az érzelmek és a szép mondatok a könyvből.
Itt meg itt van Charlie, a kis együgyü leveleivel és néhány szép mondattal és nulla érzelemmel. (Ez saját meglátásom, kéretik a nem érted kommenteket visszafogni.)
Furán folyton az járt a fejemben, hogy Charlie annyira kívülálló (ez a könyv lényege), de tőlem is távol áll, hiába mesél nekem, nem nyílik meg, és véletlen sem éreztem magam könny közeli állapotban, pedig hány Különleges Ügyosztály részen sírtam? És Ellen Hopkins könyvön?
És igen, értem, felfogom, hogy ez az eltávolodottság a lényeg, de ezért nem tudott meghatni annyira.
Mindazonáltal felvet persze kérdéseket a felnövésről, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, bármilyen sérültek is vagyunk, és hogy tenni kell a társadalom elvárásaira. A tartalom ötös, a kivitelezés nekem rontott a helyzeten. Nem tudtam rajta sírni, sajnálom. A Pokolra kerülök ezért.

Időnként jókat szórakozom a YouTube-videók alatti – amúgy tök kiszámítható – kommentfolyamokon. Ahogy emberek mindent Justin Bieberhez hasonlítanak; ahogy elmondják, hogy „13 éves vagyok és mégis ezt a zenét hallgatom, nem azt a gagyit, amit a korosztályom általában”; meg amikor egy film/könyv/játék által híressé tett dal alatt oltják egymást, hogy vajon annak is van-e joga élvezni az adott zenét, aki a film/könyv/játék alapján talált oda, vagy csak annak, aki addig is ismerte, mintegy beavatott volt.

Múltkor egyszer ezt a dalt hallgattam a YouTube-on: http://www.youtube.com/watch?v=2mBfg60P6Io , és a kommentekben épp ez a harmadik fajta beszélgetés folyt, én meg csak néztem, hogy ki ez a Charlie, akiről mindenki beszél. Én szeretem ezt a dalt, és kíváncsi voltam a könyvre, amiben valaki ezt hallgatja, úgyhogy utánanéztem a dolognak, és elolvastam a könyvet.

Jó könyv. Kamaszregény, de hála az égnek semmi köze a young adult-műfajhoz (néha befürdök ezzel, hogy igazi kamaszregénynek kinéző könyvekről menet közben kiderül, hogy YA-könyvek). Azt írják a borítón idézett kritikarészletben, hogy: „in the tradition of The Catcher in the Rye…” – és tényleg hasonlít rá, hű hozzá – úgy értem, ebben is benne van az a kamaszkori szellem és hangulat és érzelemáradat, ami a Zabhegyező sajátja.

Csak ez egy egész kicsivel konkrétabb, gyakorlatiasabb, egyszerűbb, túlmagyarázottabb annál, és szerintem nem lesz olyan kortalan (de ez utóbbit majd újragondolom ötven év múlva, remélhetőleg).

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sok mindent el szeretnék mondani erről a könyvről, de egyszerűen lehetetlen. Hogy milyen élmény volt olvasni, mennyire volt hatással volt rám, mennyire volt a történet egyszer édes, máskor meg szívszorítóan keserű.
Azért kezdtem el, mert a filmet már korábban láttam, és amit eléggé megszerettem, annak ellenére, hogy nem rögtön értettem meg. De azért sikerült. Charlie a könyvben is hasonlóan különc, fura gyerek volt, de beleláthattunk a gondolataiba a levein keresztül, amik bár nem voltak a legmélyebbek, egyszerűen voltak leírva, de mégis pont ez adott valami pluszt, amitől az egész könyv hangulata olyan lett, amilyen. Leírva a valóságot, a tini kor nagyobb változásait és a korlátok feszegetéseit. A fő karakterek jól ki voltak dolgozva, Sam és Patrick a regény két másik alappillére Charlien kívül, és akikről úgy gondolom, úgy voltak jók, ahogy. Vannak, akik szerint Charliet csak a rosszra tanították, hogy cigizzen, alkoholizáljon és drogozzon. Szerintem nem így történt. A „tesók” csak megtanították Charliet élni, és ne csak úgy, hogy az embernek a válla legyen, aki csak hallgat, ha kell, hanem legyen a karja és keze is, aki cselekszik is. És szerintem, ha Charlie nem barátkozott volna Sammel és Patrickkal, akkor egy idő után ő maga nyúlt volna valami droghoz, hogy felejtsen, mert egyedül lenni nem jó.
A regény elején nem értettem, Charlie miért mesél el minden egyes apró részletet még a családjáról is, amit bevallom, egy kicsit untam. Aztán megvilágosodtam. Charlie azért mesélte el ezeket a dolgokat, mert akkor boldog volt és csak emlékezni akart rá, amikor majd boldogtalan lesz, mert a történet kezdetén még egyedül volt. Hiányzott neki valami… és az a valami a szeretet. És ez nagyon szomorú. Elvileg egy szerető családban élt, mégis meg tudta volna számolni egy kezén, hányszor kapott ölelést. Hányszor gondoltak rá a szülinapján és adtak dupla ajándékot neki szülinapjára és karácsonyra, hiszen volt olyan balszerencsés, hogy pont 24-én született. És itt is vagyunk Helen néninél. Aki a kedvenc embere volt Charlienak az egész világon, és mégis akinek azt „köszönheti”, hogy tudat alatt-, hiszen nem emlékezett- gyökeresen megváltozzon és beforduljon. Bár ezen a legjobb barátja halála is rásegített. De az igazság az, amit Charlie is észlelt, hogy Helen nénit sem lehet hibáztatni, mert inkább azt kellene, aki Helen nénit molesztálta, vagy… Mindenesetre egy ördögi kör.
A könyv végére érve volt a legmeghatóbb, legszívbemarkolóbb és legkeserűbb. Hiszen tudtuk, hamarosan elfogynak a lapok és kitudja mi lesz Charlieval ha Sam és a barátai egyetemre mennek. De én mégse sírtam. Egyrészt nem vagyok az a típus. Nagyon ritkán hatodok meg könyveken. Másrészt Charlie az utolsó levelében leírta, ha jó dolgok történnek vele ezek után, akkor nem fogja tovább folytatni a leveleket a képzeletbeli barátjának. Ez erőt adott, hogy reméljek és boldogan tudjam befejezni a könyvet… de azért most keresek valakit, akit jól megölelhetek.

Sok mindenre számítottam olvasás közben a könyv végét illetően, csak arra nem, ami végül történt. Hihetetlenül jó könyv, szinte minden oldalon van olyan mondat, amit idézni lehetne.

Nagy hiba volt megnézni a könyv előtt a filmet, mert bár azt jobbnak tartom és kicsit könnyebben emészthetőnek, a főbb eseményeket lelőtte. Persze, nem mindet, de Charlie stílusa és bizonyos „döntései” miatt sokszor kivetett magából a könyv, nem nekem szólt. Bezzeg a film! Szóval kivételesen könyv – 10/8, film – 10/10.

Ez a századik könyvem a molyon. És nem csak ebből a szempontból az egyik legkülönlegesebb könyv, amit valaha olvastam. Ez az első könyv, amit angol nyelven olvastam végig. És a sokadik könyv, ami miatt sírtam. És még most is sírok, azt hiszem. Csak halkan, valahol belül.
A film előzetese miatt kerestem fel a könyvet, de nem azért olvastam tovább, hogy a premier előtt kivégezzem. Egyszerűen azért folytattam az olvasást, mert muszáj voltam. Nem tudom miért, de muszáj volt. Nem hagyhattam abba!
Charlie az egyik kedvenc karakterem lett. Nem tudom elmagyarázni, hogy mely tulajdonsági miatt. Ha elolvassa az ember a könyvet, szerintem érteni fogja, mire gondolok. Az a fajta fiú, aki nem azért kelti fel az érdeklődésed, mert jól néz ki, vagy menő, hanem azért, amilyen. És szerintem kevés Charlie-fajta srác van.
Mivel nem tudom a teljes nevét, ezért én mindig „Wallflower-Charlie” néven emlegetem. Annyira szeretem!
Sam és Patrick olyan barátok, akik megismerése után azt érzi az ember, hogy egy kívánsága teljesült. És hogy hozzátegyem, nekem már van egy ilyen kívánság-barátom. És most legszívesebben szorosan megölelném, és sírnék a vállán. Nem tudom, ha tényleg megtenném, mikor hagynám abba a sírást…. Talán miután átmentünk egy alagúton? Nem tudom.
Talán egy kis időre van szükségem, és akkor továbbmegy ez a furcsa érzés.
Mert minden rossz dolog után visszajön a jó. De a rossz is, újból. Olyankor emlékeznünk kell a jó dolgokra.
Arra, hogy határtalanok vagyunk.

Számtalan könyvem van. Csak könyvespolcom nincs – azt senki nem ad kölcsön. Ez a mondás inkább csak erre a könyvemre vonatkozik. Azt hiszem, valamennyire jelzi, hogy mennyire szeretem, ha inkább örökre megtartottam magamnak. Akkoriban még nem úgy volt, hogy csak úgy rendelek magamnak egy könyvet külföldről. Lehet gonosz cselekedet volt, de azóta sem bántam meg.

Nagyon sokszor olvastam, és mindig mást nyújtott. De valahogy mindig ugyanazt – hogy rendben van. Hogy rendben vagyok. És ez jó. Ez az egyik kedvenc könyvem, és szerintem mindig az is marad. Mindig segít, mindig.

Sokat agyaltam, hogy hány csillagot is adjak ennek a könyvnek, mert először a filmet láttam, amit imádtam, és csak utána kezdtem el a regényt, ami meg csalódást váltott ki belőlem. Charlie a filmhez képest egy túlérzékeny, állandóan sírós srác, aki elég sokszor az agyamra ment az ostobaságával, ezért pihentettem is a könyvet kb. egy hétre. De aztán most, hogy kiolvastam, eszembe jutott, hogy miért zokogtam a filmen.

Azért, mert ismerem Charlie-t. Tudom, mit élt át, tudom, mennyire összezavarja az embert egy gyermekkori trauma. Ezért kap tőlem négy és fél csillagot, mert életemben először megkönnyeztem egy könyv végét. Sok mindenre emlékeztetett, amit szeretnék elfelejteni, de valahol igaza van Charlie-nak: „…it’s okay to feel things. And be who you are about them.” És ezt nekem is meg kéne fogadnom. Remélem, egyszer majd sikerül.

Nekem is ez volt az első angol nyelvű könyvem, de nem csak ezért volt számomra különleges élmény. Nagyon nehezen tudom szavakba önteni, hogy mi játszódott le bennem miközben olvastam, talán nem is szeretném ezt megosztani a nagy világgal. Elég mélyen érintett Charlie története, és olykor-olykor én is kicsit „végtelennek” éreztem magam. Csodálatos könyv volt, nem akartam, hogy vége legyen. A kedvencemmé vált és azt hiszem még elfogom olvasni párszor.

I'm so sorry that I wasted your time because…
Hát, legalább bocsánatot kért. Annyira akartam szeretni pedig ezt a történetet, annál is inkább, mivel a filmre nagyon kíváncsi vagyok. De legalább arra továbbra is.
Lehet, hogy velem van a baj, de nem tudom, hogy minek magasztalják ezt a könyvet az egekbe. Egyáltalán nem tudott megérinteni. Na jó, ez hazugság. Egy-két helyen azért sikerült neki. De összességében véve inkább untatott, mint érdekelt a történet. Csak azért olvastam végig, hogy hátha… na majd ott, az utolsó pár oldalnál… igen, ott meg lesz az áttörés… és majd azt tudom mondani: ez aztán a valami… és… és… hát nem jött össze.
Ahhoz képest, hogy Charlie végig bőgi az egész történetet, én egy darab könnycseppet sem ejtettem. Valahogy furcsa volt az egész. Egyszerűen nem tudtam átérezni a világfájdalmát. Időnként még fárasztott is. A karakterek érdekesek voltak és jól megformáltak, de velük is az a baj, hogy nem tudtak megérinteni a problémáikkal.
Hát remélem, a filmből többet hoztak ki!