Vörös és fekete 77% 778 csillagozás

Kezdjük ezzel: tanács íróknak: NE írjatok bele a regényetekbe hosszú és unalmas politikai értekezéseket, mert egy kevésbé állhatatos olvasó ott hagyja abba a könyvet…

Egyébként jó volt. Ahhoz képest, hogy 1830, hogy Balzac kortársa… mégis kicsit modernebbnek tűnt a korabeli regényeknél. Hosszú volt, 50-100 oldallal kevesebb is lehetett volna, főleg a politikát kellett volna kihagyni… De tetszettek a zárójeles írói közbeszúrások, tetszett Stendhal finom iróniája, amin azért néha fel-felnyihogtam.

Julien Sorelt sokan (szinte mindenki) utálja. Bevallom, nem értem, miért. Én szerettem, a magam módján. Julien egy nagy gyerek, még nálam is gyerekesebb, és az már nagy szó. Bekerül a felnőttek visszataszító világába (az akkori világ legalábbis az volt, ma már szerencsére nincs ilyen nemesi-paraszt ellentét), és nem tudja, mihez kezdjen. Vagyis azt hiszi, hogy tudja, de persze nem tudja. Szegény a minden gyerekre jellemző nagyravágyásban szenved. Ki ne szeretett volna kicsi korában Napóleon vagy Julius Caesar lenni? Vagy legalábbis fölfedezni az Északi-sarkot (lásd: Karinthy). Plusz még vegyük hozzá ennek a kornak a prűdségét, esztelen szabályait, amikhez képest a mai világ teljesen ésszerű (jobban hasonlít az anarchiához, mint a „rendhez”, de a természet alapvetően anarchikus). És kész is: egy tönkretett gyerek.

Külön tanulmányt érdemel(ne) Mathilde. Bevallom, őt én nagyon-nagyon nem szerettem. Nem szeretem, mert játszadozott Juliennel, akaratán kívül persze, de mégis… egyik nap szereti őt, másik nap gyűlöli. Néha felkiáltottam, hogy DÖNTSD MÁR EL, TE…, de rá kellett jönnöm, hogy az lenne a legjobb, ha Julien otthagyná őt a francba. Sajnos túlságosan is ismerős volt ez a nő… Mathilde volt a legtaszítóbb lény számomra ebben a könyvben. De Renalnét lehetett szeretni, őt nem.

Az utolsó bekezdésért megérte az az 560 oldal.

Oh, Julien Sorel, hogy mily utálnivaló, és mégis, mily szánandó vagy! Történeted csak lassan, adagokban bírtam elolvasni, mégis imádtam. Hozzád idő és befogadó szív kell. Ha ez megvan, emlékedtől nem szabadul többé az ember…

Vörös és fekete, papság vagy katonaság, mit válaszon egy szegény fiú akinek nincs semmije csak a becsvágya ?
Szegény Julien rendesen félregaloppoztad az életed, sehol nem voltál elég jó, elég okos vagy bölcs csak egy reményteli ifjú aki elsősorban a magának támasztott elvárásoknak nem tudott megfelelni.
Ittam a könyvet, valahogy megfogott tudtam sajnálni a főhőst annak ellenére hogy eléggé negatív személyiségre sikerült, de határozottan volt benne valami.
A szerelmi részek kicsit eltúlzottak és számomra nem is jelentettek nagy izgalmat, de a történet és főleg a körítés a Napóleon utáni francia nemesség bemutatása határozottan tetszett.
Jó volt na, kicsit megint drámai de már megszoktam mindennek könyvnek nem lehet happyend a vége, de hogy sosem :)

Foggyökérkezelés időszakában kínomban olvastam, hogy terelődjön a figyelmem. Nem volt jó terápia: kínjaim csak fokozódtak…
A Julien-féle alakok meg ne legyenek papok!

Második olvasás volt. Annak idején, mikor kötelező volt, kihagytam belőle vagy 200 oldalt. Most becsülettel végigolvastam, de Julien Sorel nem kap több esélyt tőlem, nem fogom megszeretni. Inkább idegesített a regény. A 3 csillagot a Julienmentes részekre kapta.

Fiatalság, bolondság, szenvedély, határozatlanság, büszkeség (és balítélet :))…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Bevallom, elég szkeptikus voltam az elején, de aztán ahogy elolvastam az első pár fejezetet, rájöttem, hogy nem lesz itt semmi gond.:) Az osztályfőnöknőm adta kölcsön, egy infó órán nagyon áradozott róla, úgyhogy gondoltam: tegyünk egy próbát:) És igen, tetszett! Voltak benne unalmas részek, idegesítő részek, de mindezek mellett voltak kifejezetten jó, izgalmas, tanulságos részek is.
Legeslegjobban a cím metaforikussága tetszett, a színszimbolika, amit már a fülszöveg is megmagyaráz, s amikre tulajdonképpen az egész történet épül. A vörös, a fekete, és a kék szín három különböző lehetőséget jelent Juliennek. Én személy szerint úgy értelmezem, hogy a vörös de Renalné, a fekete a papi hivatás, a kék a Mathilde által adott lehetőségeket, életet jelképezi.
A regénynek az eleje nagyon tetszett, a könyv első felét ki is olvastam két nap alatt. Élveztem Julien és a férjes de Renalné szenvedélyes szerelmét, de miután Juliennek el kellett mennie, már nem olvastam olyan hűségesen. Nem hittem, hogy ott tudja hagyni de Renalnét, hogy meg tud róla feledkezni, azt meg végképp nem, hogy egy másik lányba is bele tud szeretni.
Hát…a Mathilde és Julien szerelme már nem volt ennyire izgalmas, sőt engem kifejezetten idegesített, hogy a lány folyton szeret-nemszeretet játszott szegény Juliennel, akinek amúgy sem volt könnyű élete. Viszont a végén már az én szívem is kezdett meglágyulni Mathilde iránt, mikor bebizonyította, hogy tényleg szereti Julient.
Nagyon tetszettek az idézetek a fejezetek előtt, amelyek utólag olvasva nagyon jól összefoglalták az adott fejezet történéseit, tartalmát.
Úgy gondolom, hogy a regény vége az, ami nagyon-nagyon sikeres lett (vonatkozik az utolsó fejezetre). Nagyon tetszett, hogy nem az volt, amire számítottam…na jó, picit reménykedtem a happy endben, de most már örülök, hogy végül nem az lett, mert így elgondolkoztatóbb, szerintem így értékesebb és színvonalasabb lett:D

Szegény, szegény Julien. Nagyon igyekeztem, hogy megszeressem, vagy csak egy ici-picit is megkedveljem, de nem sikerült. Végig lekötött a könyv, fordulatos volt, kalandos, de a főszereplőtől a hideg futkosott a hátamon. Emlékszem kamaszként – mikor először olvastam – lenyűgözött az ármányság, szerelem kusza szövevénye, most viszont azt gondolom, hogy az egész nem szólt másról, mint sok-sok lapon át tartó, hosszadalmas és férfiatlan nyöszörgésről. Azt hiszem túlságosan is a 21. században élek.

Bár mondhatnám,hogy teljes mértékben elnyerte a tetszésem!
Az igazság azonban az,hogy az utolsó kb. 100 oldal már nehezen ment.
A történet maga elnyerte a tetszésem és ezt Julien gyermekies szerelmeinek köszönhető.
A politikai kifejtések azonban már nem jöttek be. Nem láttam értelmét,miért kell folyton egy alapjában véve tökéletes történetbe folyton bele-beleszőni ezt.
Julien jellemét tekintve az jutott eszembe,hogy nála szinte minden tiszavirág életű. Az elhatározásai, a szerelem érzése. Bár azt hiszem az őt körülvevő légkör formálta a kezdeti lelkes és okos fiúból egy büszke,képmutató és végül szánalmas férfivá.
A de Rénalné és közte lévő románc még mindkét fél részéről azt igazolta,hogy szeretik egymást. Az asszony a nagy szerelem tisztaságával szerette,csak közben irtó sokat aggódott a lelke pokolra jutása miatt.
Mathilde egész egyszerűen az idegeimre ment! Szeretem,nem szeretem,szeretem,nem szeretem….. Erre az volt az első gondolatom,hogy jobban tenné a Sorel srác ha keresne egy olyan lányt aki szereti őt és nem bizonytalankodik.
A végén sajnáltam főhősünket,pedig a történet során párszor a pokolra kívántam!
Sajnos mindazonáltal a politikai fejtegetés és a mértéktelen történelmi jegyzet miatt csak ennyire értékelhetem.

Végre vége! Régen tudtam ilyen nehezen ledugni valamit a torkomon…
Az eleje, míg Julien meg nem jelent, untatott. Aztán egyszerre megszerettem ezt a szegény szerencsétlent, és egészen a könyv feléig szerettem, még olvasni is. De aztán Mathilde színre lépésével elszabadult a pokol, és nem bírtam elviselni az állandó hisztit azt az érzelmi túlfűtöttséget, ami egészen a regény végéig jelen volt. Engem nem zavart a politikai vonal, a Napóleon-kultusz, ami máshol is előkerül, de egyszerűen alig bírtam elolvasni.
Persze, nem vitatom a regény fontosságát a világirodalomban, az óra, ami erről szólt nagyon tetszett, de olvasni nekem pokol volt.