Tavaszi Tárlat 87% 135 csillagozás

Minden év októberében tudjuk, hogy a média el fog minket árasztani a maga 56-os történeteivel. Eláraszt és csak néha lelsz valami régi történelmi gyöngyszemre, aminél még nem érzed a „ezt már annyiszor hallottam” – érzést. Ezt a könyvet én pontosan ezzel az érzéssel kezdtem. Eddig sikerült elkerülnöm, de most egy értékelés miatt, a mégis érzés lett urrá rajtam. Bele is merültem ebbe a fojtogató örvénybe. Végig szorongtam és bár „fel voltam készülve” a könyvből, tudtam, hogy „hősöm” mit csinált és mit nem csinált, a mégis hatása alá kerültem. A kétségbeeséstől egészen a köpni kell phűű… mélységéig jutottam. De akkor szembe találtam magam a „vicsor országa” – mondattal és próbáltam fékezni az egyébként végig megmaradt indulatomat. És még ebben az őrületig menthetetlen helyzetben is kerestem a menthetőt, a kiutat. Jó helyen gondoltam a megoldást. Spiró amilyen hosszan fokozza és fenntartja a feszültséget, olyan rövid, néhány mondattal simítja el, teszi szinte meg nem történtté Fátray Gyula kálváriáját. De csak szinte meg nem történtté. Mert a céltalan, fájó sóvárgás még sokáig tart(ott), a „Tárlatból” néhány szereplőt még ma is látunk, hallunk. Mikor zár be?

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Helyreigazítás:
Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.
a Szerkesztőség”

Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:
„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.
A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!
Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!
A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben.
Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam.
De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből…”

Nincs olyan, hogy ne legyél bűnös, ha úgy akarják a hatalomstáb PR-osai . Történet Az 56 és az az utáni (a majdani szoftkomonista időszak) rendszernévadójának a hatalomba való fixálásáig tartó kőkemyény őrületet kiszolgáló, statisztáló, belenyugvó, kisstílű, gyáva, megalkuvó, buta, felkapaszkodott egyedekből mintavételezett zavaros katyvaszából.
A végén egy alapos rendszerelemzés után odatesz Spiró (mint a könyv narrátora)egy jó nagy apokaliptikus játékos fricskát, amikor a negyvenévnyi rendszerbe való berendezkedést és annak megkomponált kronológ felpuhulását vizuálja előre, utólag.
Kíméletlenül olvasásra ítélt törénet.

Amikor azt hiszed, hibátlanul szürke vagy, semleges, unalmasan támadhatatlan , neveled a gyereket, eszed a mákostésztát, gyártod a statisztikát, építed a hazát, de azt sem túl hangosan, akkor kiderül, hogy dehogynem. Bárkit, bárhol, bármikor. Csak úgy, véletlenül is. Néhány nap, és a halálodtól félsz.. Azt hittem, a diktatúrákat is túl lehet élni, ha az ember szót fogad.

ha az az utolsó oldal nem lenne… már írnám is, hogy hepiend, de így? így nem írhatom. tudták már a szereplők is, hogy ez negyven év lesz, meg hogy olvadás lesz tíz év múlva, csak hát az az utolsó végkövetkeztetés…
az első pár oldalon furcsa volt olvasni az időben előre ugró félmondatos utalásokat, a közepén már mindegy volt, a végére jöttem rá, hogy ez amolyan spirós elterelés, kicsit kilép a stílusából és megbillent, mint olvasót, hogy azért ne higgyek el mindent. és akkor a végén jól megfenyeget, hogy nem múlt el semmi.
és végül tényleg gondolkodnom kellett, hogy mennyire érzem igaznak. ez egy ilyen jó kis könyv, hogy nem lehet fellélegezve behajtani a hátsó borítót és nyúlni egy vidám lektűrért utána. zötyögő villamos, ablakonbámulás, szürke ősz, tanácstalanság. az van.
meg igaza Spirónak. az is van.

lassan indul be, de aztán durván felpörög, magával ragad az abszurd rémálom örvénye. a már jól ismert kafkai szorongás egyre erősödik, nagyjából kiszámíthatók „hősünk” kálváriájának következő lépései, mégis folyamatosan megmarad a feszültség, én legalábbis teljesen beleéltem magam, vele együtt hitetlenkedtem.
külön tetszett, figyelmes részletességgel írja le a helyszíneket, valóban ott érezhetjük magunkat az 56 utáni Pesten, és a párbeszédekből, a nyelvből is átjön a korszak hangulata (persze én csak az akkori filmekből ismert érzésekhez tudtam hasonlítani, de azokkal összecsengett).
várható volt, hogy a katarzis ellmarad, a tanulság meg annyi, hogy az emberek elképesztően abszurd és aljas rendszert képesek életre hívni. a címke változik csak, az emberi gyarlóság és aljasság ugyanaz.

Első olvasmányom Spirótól. Követni fogja a többi is. Van egy reklámtábla az M7-es mellett, úgy Kápolnásnyék környékén, ODABAN felirattal. Na, nekem ilyen volt, csak sz-szel.
A többit a blogon: http://amigalszanak.blogspot.com/2011/09/spiro-gyorgy-tavaszi-tarlat.html

Az Ikszek meg a Fogság letaglózó erejű remekművek; a Tavaszi Táralt „csak” egy remek mű. Nem ő a korszakalkotó, hanem őt alkotta a korszak (hogy melyik? azt hiszem, az egész máig tartó, hosszú XX. század), Spiró meg mesteri módon formát adott neki. Az „igazolóbizottsági tárgyalás” az egyik csúcspont, elképesztő példa arra, amikor a valóság aránytalan csúfsággal csap át szürrealizmusba. Ridegül zord, fémes ízű a nyelve, szinte minden negatív benne (külön tanulmányt érdemelne, miért ilyen ellenszenvesek a Spiró-regényekben a feleségek, vagy talán hogy mért olyan ellenszenves velük a férjük), a legnegatívabb meg a hepiend. Afféle hepiend magyar módra… Ha csak mindenki ennyit tenne a szembenézésért, mint Spiró ezzel a regénnyel, máshol tartanánk…

Mindig elborzadok, hogy mennyire undorító volt a rendszer 56 előtt is meg utána is. Ebben csak még jobban megerősített a könyv. Nem hiszem, hogy korszakalkotó könyvként kellene bírálni, egyszerűen érdekes és jó könyv néhány üresjárattal. De jó olvasni, még ha az ember legszívesebben elhányná magát, hogy milyen jellemek is rendszerek léteztek, léteznek.

Ügyesen, minden részletében felépített kis regényke ez.
Az elején a forradalmi események leírását meglepően könnyen, szinte dramatikai súly nélkül kezeli, aztán apró darabkákból szépen lassan, már-már krimiszerűen teremt nehéz, néma feszültséget, ami attól igazán félelmetes és borzasztó, hogy tulajdonképpen a kor valós viszonyaival szembesít (azzal a korral, amibe a szüleim beleszülettek, amiben a nagyszüleim szültek!).
Szóval, amitől először tartottam, hogy ez mégis csak egy kisregény, hogy a történetnek nem lesz elég nagy íve, elég súlya a témához; annak a cáfolata később mintegy arcul csapott, hogy aztán a végén meg néhány oldalon, kissé hanyagul rendeződjön minden.
Spiró fontos és (sajnos) nagyon is időtálló félelmek köré aprólékosan építette fel a történetet, csak aztán a happy endjét vette kicsit félvállról.