Tisztogatás 91% 67 vélemény

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.

Az az óriási légy nagyon bökte a csőröm a címlapon. Még ránézni is rossz volt. Szinte vigyáztam, hogy a könyvet tartva ne is érjek hozzá…
Aztán mikor kiolvastam a könyvet, becsuktam, és vagy tíz percig bámultam a legyet. A Legyet. Szegény Légy. Egyszerre undorító és szánalmas. Kiirtanám és futni (szállni) hagynám. Borzongató és érdekes bámulni, ahogy leszállt, lábait dörgölve, szimatolva. De csak óvatosan, mert ha biztonságban érzi magát, nyüveket hagy maga után… És a nyüvek – vagy akárcsak a nyüvektől való félelem – rágnak, nem hagynak nyugton egy pillanatra sem. Túlélni hagynak, élni nem.
A légy az olvasás során egyszerű gusztustalan légyből egyre inkább átment a lelkiismeretfurdalás jelképébe. Mihelyt az öregasszony gondolatai kínos, undorító, szégyenletes emlékei körül csapongtak, megjelent a légy. És vészt jóslóan figyelt.
Aztán a könyv végére a légyből váratlanul Légy lett… Hogyan lesz valakiből Légy? Mennyi félelem, irigység, beteges túlélési ösztön, testvérféltékenység, bűnös szerelem, önigazolás, megalázottság, áldozatság, árulás, megerőszakoltság kell hozzá, hogy valaki egy örök túlélő, egy gusztustalan, de látszólag gondtalan Léggyé váljon?
És ez csak egy a sok-sok szálból, jelképből, ami a regényt át- meg átszövi. Kemény és kegyetlen írás. A durva, perverz jelenetek leírása rendesen összekuszálta a széplelkemet. Szinte hálás vagyok, hogy olykor egy-egy dolgot csak körbeír, és a többit képzeletemre hagyja – bár nem tudom, nem szörnyűbb-e így. Néha mintha borzasztóbb lenne az, amit elhallgat, annál, amit leír.
A regény több idősíkon játszódik egyszerre. A több idősík mellett változnak a helyszínek, politikai rendszerek, a nyelvek is. Észtország (ha másképp is hívták közben…) és az elsodródott vagy földhözragadt észtek szövevényes ötven éve. Elemezhető benne a Kelet-Nyugat, az észt-német, az orosz-német, az észt-szovjet, észt-orosz viszonylat. Nagyon el tudunk merülni abban, milyen nehéz sors is jutott nekünk, magyaroknak (mert az jutott!) itt, Közép-Európa átjáróházában – de belegondoltunk valaha is abba, mi lett volna a sorsunk 16. szovjet köztársaságként??!! Volt ám úgy, hogy nem álltunk túl messze a lehetőségtől. Csak azt tudom mondani: szegény, szegény Észtország… Szegény, szegény észtek.
És a könyv nem akar megörvendeztetni azzal, hogy végülis minden jóra fordul, mert idővel elmúlik a rossz. Csak nehogy megkönnyebbülj, hogy neked könnyebb, mert te már egy másik világba születtél!
”Megint ugyanaz a nóta. Hiába változott koronává a rubel, hiába repül egyre kevesebb katonai gép a feje felett, hiába halkult el a tisztfeleségek hangja, hiába szól a Hosszú Hermann-torony hangszóróiból nap mint nap a himnusz, mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép. A lövészárkok beomlottak, az erdőben megfeketedtek a töltényhüvelyek, a fedezékek összedőltek, a holttestek elporladtak, de bizonyos dolgok folyton ismétlődnek.”
Az erőszak itt van továbbra is, legfeljebb csak a formák változtak. Hiszen változatlanul hihetetlen találékony az emberi képzelet, ha mások megalázása, erőszak alá hajtása, kínzása, eszközként használása a cél. És a nők, a gyerekek mindig kiszolgáltatottabbak.
Nem egykönnyen hagy majd nyugodni ez a könyv, az biztos.

Majd nem 4 * lett (úgy látszik képes vagyok szemrebbenés nélkül is brutális könyvet olvasni – jutott eszembe lapozás közben), de a végén mégis 5* . Az ok: Kétszeresen is megtanultam,hogy ne ítéljek elsőre. Sem a könyv írónője, sem a könyv kivitelezése nem tetszett első látásra. Kizárólag egy itteni értékelés miatt olvastam el. Aztán szépen megbékéltem mindkettővel. Csak levegőt nem kaptam…

Hát szóval, elolvastam. Nagyon könnyen olvasható, mert fordulatos és izgalmas. Másrészről nehéz olvasni, mert szörnyű. És az a baj, hogy ez nem kitaláció, hanem tényleg megtörtént és megtörténik.
Aliide érdekes. Egyfelől természetesen áldozat, másfelől rettenetes az a személyiségtorzulás, amin keresztülmegy. Törvényszerű volt, vagy vissza lehetett volna valamelyik ponton fordulni? Szerintem igen.

Miután befejeztem, én is csak ajánlani tudom.
De minden érdeme mellett ki kell emelni azt, hogy elég lektűrszerű(könnyen be is lehet fogadni), és azért valljuk be, hogy néhol kicsit egyoldalú.
Pl.:míg a németek a megszállás során kultúráltak, barátságosak voltak, nem bántottak, erőszakoltak meg senkit; addig minden orosz egy faragatlan barom, aki valamiért vodkázás közben az ingujját szaglássza. A németek hozzáállása a zsidókhoz is egyetlen félmondatban van elintézve.
Ha az ilyenek kimaradnak, vagy legalább más, árnyaltabb formában jelennek meg, meg lehetett volna akár az 5 pont is. Mert egyébként jól megírt, élvezetes könyv. Ráadásul a téma is fontos. De Oksanen még azért véleményem szerint nem tartozik a legnagyobbak közé.
u.i.: Illetve a kötet agyonreklámozása is idegesített.

Mindig egyes alkalommal, amikor ismeretlen szerző könyve kerül a kezembe, először fenntartásaim vannak, ami az esetek túlnyomó többségében pozitív élménnyel zárul. Így volt Sofi Oksanen könyvével, a Tisztogatással is. Rettenetesen vonzódom a háború, illetve a szocializmus alatti időkben játszódó könyvekhez. A Tisztogatásban mindezt megkaptam, sőt még többet is, hiszen a rendszerváltás utáni időkről is elém tárt egy képet.
A könyv sajátossága, hogy Sofi Oksanen zseniálisan ír. Hihetetlen részletességgel mutatja be a színhelyeket, amitől az olvasónak olyan érzése van, mintha ő maga is ott lenne az adott helyszínen. Mindemellett mérhetetlenül ügyesen csap le az olvasóra, egyszer csak olyat mond, amitől az embernek a hátán feláll a szőr, majd a következő mondatnál, mintha mi se történt volna, visszatér az eredeti „nyugodt” állapotába. Véleményem szerint a könyv élvezhetősége nagy részben ebben rejlik. Sofi Oksanen nem riad vissza a szimbólumok használatától sem, amiből a leggyakrabban a légy jelenik meg, ami minden egyes korszakban a különböző politikai hatalmak mögé elbújó élősködőket, zsarnokokat jelképezi – nem is véletlen, hogy a könyv borítóján is egy légy szerepel. A Tisztogatás nem a manapság divatos „össze-vissza beszélek” kategóriába tartozik, hanem hihetetlenül megszerkesztett. Szinte olyan, mintha nem is most írták volna.
Habár a Tisztogatásnak két központi alakja van, Zara és Aliide, mégis négy főszereplője van a könyvnek, ugyanis ahhoz, hogy Zaraval és Aliideval megismerkedhessünk szükséges Aliide testvére, Ingel – aki Zara nagyanyja – és Hans, Ingel férje is hozzá. A könyv elején még nem is sejtettem, hogy az első ránézésre össze nem függő események mennyire összetartoznak, voltaképpen minden mindennel összefügg.
Sofi Oksanentől nem egy aranyos kis történetet kapunk, ahol mindenki boldogan él, amíg meg nem hal, hanem teljesen komolyan tárja elénk a valóságot. Voltaképpen pont az ellenkezőjét állítja, nem él mindenki boldogon míg. Számomra a legfontosabb mondanivalója, hogy hiába hiszünk abban, hogy majd a gyerekeinknek jobb lesz. Sofi Oksanen szerint nem lesz jobb, csak más, hiszen mindig mindenhol ott vannak a zsarnokok, csak hol nácinak, hol szovjeteknek hívják őket.
Mindent összevetve túlzás nélkül állítom, hogy a Tisztogatás az év könyve – Franciaországban a Fnac az Év könyvének válaztotta. Pörgős, eseménydús, hátborzongató, egyszerűen letehetetlen.

Nagyon tetszett, lelkileg megrázó volt. Az egyik legjobb regény, amit életem során eddig olvastam. …

Az egészben a leghátborzongatóbb, a hasonlóság. Nagyszüleink szokásai, élettörténetük és még a 70-80-as években felnőtt fiatalok is kaptak még ebből „kóstolót”. Azt kell mondjam róla, hogy vérfagyasztó. Aki ezt olvassa, megtudja, hogy valójában mi nevezhető iszonyatnak. Ne gyors olvasmányra számítsanak, hanem hagyják, hogy a könyv az érzések átjárják magukat, szánjanak rá időt és ne akarják gyorsan olvasni. Kulturális különbségek, életszínvonalak, politikai nézetek, családi kapcsolatok, generációs különbségek és az azokon átívelő sérelmek és kegyetlenségek váltogatják egymást az egyes fejezetek között. Mindenkinek ajánlom.

azt olvastam, hogy a hölgy a nőket ért erőszakról írta ezt a könyvet, legalábbis annak szánta. ez nem nagyon jött össze, szerintem több benne az általános erőszak, amit az éppen fennálló rendszerre fognak, ennek persze legtöbb esetben a nők az elszenvedői. nekem nem tetszik ez a könyv, amiért mégis elolvastam, az az írásmódja miatt volt. hideg, távolságtartó, szenvtelen, de pontos és részletes, ahogy mindezt leírja, de érezhető, hogy ez csak a felszín, és a mélyben hatalmas indulatok és érzelmek áramlanak. nagyon jól ír, engem ezzel megvett. a téma meg hát… ez van. sokan megírták már ezt, sokféleképpen, más helyszínnel és más szereplőkkel. ez az észtek története.

Egyszerű stílus, brutális történet(ek). Azt az ellentétet szerettem benne a legjobban, hogy néhol egymást váltják az undorító (ld. légy) és a kellemes (befőzés, gyógynövények) részek.
http://amadea.freeblog.hu/archives/2011/02/18/Bun_es_bunhodes/