Szellemmajom 76% 30 csillagozás

Gyanús volt gyanús…de nem gondoltam erre, ilyenre, ajjaj.
Pavel a pszichiáter aki amúgy is obszesszív-kompulzív személyiségzavarral (kóros rendmánia szerű valami) éldegél és a Vén Róka vezette pszichiátrián kissé fásultan ugyan de kezeli betegeit, nagyon szerethető figura.
Öngyilkosjelölt veteránharcosok töltik ki mindennapjait, köztük Szivárványharcos aki két napig járkált a hegyekben, hogy farkasának jó sírhelyet találjon.
Az írónő jól „beetetett” , hiszen könnyedén, néhol fel-fel rötyögve – persze nem beteg embertársaimon – olvastam Pavel viszontagságait.
Aztán fordult a kocka, mert van egy nagy csavar a könyvben, de már akkor mindegy…akkor már benne vagy. Kopogtál a rendelőn és belül kerültél :) már nem vagy kívülálló, szemlélődő.
Megdöbbentő mai történet? Talán nem is jó rá ez a szó, hiszen tudunk, tudhatunk a háborúból maradt borzalmakról, testi lelki púpokról, de ez most itt van, volt a közelben. Ez nem Vietnam, azt már tudjuk, ismerjük.
Itt Vén Róka és Pavel kerül közel hozzánk…
A múlt szekrényeiből folyton csontvázak esnek ki.

Mindezek alapján úgy látom, a jó családból származó, fiatal, szép, okos és rámenős közép-európai nőknek nincsenek problémáik az élettel. Most már csak az emberiség többi részének a gondjait kéne megoldani – írtam korábban, kissé ironikusan, egy magyar celeb – különben egészen jó – könyvét olvasva*.
Egy évvel később kissé bizalmatlanul vettem kezembe egy másik celeb, a horvát TV műsorvezetőjének, Sladana Bukovacnak a regényét, de kellemesen csalódtam. Amit Winkler Nóra könyvéből hiányoltam, azt itt megtaláltam. Például ilyen mondatokat:
Vajon a pszichiáter szemszögéből nézve mennyire normális az, ha valaki egy háborúból teljesen normálisan jön ki?
Vannak olyan emberek, akiknek a tehetsége, személyisége értéktelen, egyedül a saját biológiai körforgásuk megszűnését tudják nyújtani a hazának.
A pszichológia nem képes megkülönböztetni a hőst a gonosztevőtől.
A kérdésem csupán az volna, milyen csatornának lehet a műsorvezetője? Ha ma, Magyarországon, a magyarokról írna valaki egy ilyen könyvet, az a közszolgálati adásokból biztosan repülne.
De hagyjuk ezt, Horvátország messze van, és volt ott egy-két háború is, ami egészen más tapasztalatok alapján tanít az emberi viselkedésről, mint amilyenek nálunk szerezhetők. Ott úgy gondolják – azért a többes szám, mert mostanában olvastam néhány kortárs délszláv író könyvét –, hogy a nacionalizmus megmérgezi az emberek lelkét, közösségi érzés helyett gátlástalan hatalmi manipulációknak ad teret, és a szegények és gazdagok, erősek és gyengék, hatalmasok és kiszolgáltatottak közötti ellentétek jobban leírják a világukat, mint a különböző nemzetkarakterológiákra és eredetmítoszokra alapozott propaganda szólamok.
Sladana Bukovac regényének főhőse egy pszichiáter, aki kissé cinikusan végzi a munkáját, amelyik leginkább a háborús traumák utóhatásaitól szenvedő veteránok rutinszerű, és meglehetősen hatástalan kezelése. Az esetek leírása felszínes és humoros, tehát érdekes és jól olvasható, nem terheli meg túlságosan az embert, és lehetőséget ad mindenféle bölcselkedésre az emberi természetről, hősökről és gonosztevőkről, pszichológiáról és pszichiáterekről, terápiákról és életstratégiákról. Aztán beüt a krach. Kívül és belül is. A cinikus maszk mögötti ember próbát tehet, saját magán is gyakorolhatja a terápiáját.
A regény karakterei vázlatosak, nem igazán élőek, a szituációk kissé ötletszerűek, a regény befejezése is kissé elkapkodott, de nagyon jól megírt részek is vannak benne, amelyek érzékelhetően személyes élményekből táplálkoznak, ezért hitelesek, érzelmileg felkavaróak. Szerethető és tanulságos könyv, érdemes elolvasni.

* http://moly.hu/ertekelesek/912001

A regényt – miután átfutottam a fülszöveget- nagy várakozással kezdtem el olvasni, témája egy pszichiáter hétköznapjai, a helyszín pedig napjaink Horvátországa, röviddel a délszláv háború után. Arra gondoltam, milyen hiteles egy pszichiáter mindennapjain keresztül irodalmilag feldolgozni a háború borzalmait. Bevallom, az első fejezetek után csalódást éreztem. A transzszexuálisok, és az indonéz-francia betelepült problémáinak mi köze a balkáni problematikához? Mindezt egy kiégett pszichiáter tolmácsolásában. Jobban már nem is nyúlhatott volna mellé a horvát írónő, természetesen a globalizáció jegyében.
Talán létezik egy íratlan szabály, miszerint egy nemzet tragédiájának tolmácsolását azok művészeitől várjuk. Kit érdekel ilyenkor az internetes társkeresés útvesztője, amikor a háborút megjárt hús-vér emberek sorsáról olvashatnánk?
Aztán összeálltak bennem a mozaik darabkák, és a regény folytatása kárpótolta a hiányt.
Pavel és páciensei életén keresztül egy sor morális kérdést jár körbe Bukovac. A veteránok mentális gondozása még az arra hivatott intézményekben is háttérbe szorul. Sokuk öngyilkossága remek újság téma. Persze nem mindegy, ki a halott, vagy áldozat az igazságszolgáltatás számára sem. Vannak értékes és kevésbé értékes életek. Aki az ellenséget írtja, felmagasztalódik, a rátermettebbek még a saját nemzetüket is meglophatják, vagy játszhatnak emberi életekkel a harctéren, mint kisgyermek a terepasztalon, ha megfelelő politikai ismeretséggel rendelkeznek, tetteik következmények nélkül maradhatnak. Akár kitüntetésben is részesülhetnek. Háborús bűnös tisztek, korrupt polgármesterek, báb rendőrök között próbál hű maradni önmagához Pavel.
Önmagához orvosként, nem nézheti, ki ellenség, ki nem, egy orvos embert gyógyít, háborúban is. Önmagához gyermekként, hűnek maradni a családból hozott értékekhez. És önmagához barátként, még akkor is, ha az a barát háborús bűnösnek számít, összeegyeztetve mindezt a fenti feltételekkel.
Nagyon összetett, sokrétű regény, igyekszik lefedni a mai horvát problémákat. Inkább társadalom kritika ez, mint a háború feldolgozása, de végül nem bántam. Korrupció, manipuláció, a felelősség vállalásának hiánya, a múlt feldolgozatlansága, ismerős ez a magyar olvasónak is. A legszebb szál a történetben egy visszaemlékezés, amikor Pavel áttekinti egy veterán öngyilkosságát annak lányával. Ezután már nem is tűnt olyan lényegesnek, hogy a könyv elején csalódnom kellett.

Pavel, a pszichiáter, esetei közben. Vélhetnénk eleinte, nincs is horvát szál a regényben, első betege mindjárt egy holland-indonéz fickó, kis perverz multikulti. De aztán következnek a délszláv háborús veteránok a lelki sérüléseikkel, s mind mögött Slađana Bukovac végtelen, néha már rémisztően cinikus, ugyanakkor mélyen emberbaráti hangja.

„Másságukkal küszködő páciensei annyira hasonlóak voltak egymáshoz, hogy alig tudta őket megkülönböztetni.”
p71.

Közben feltesszük a kérdést: de hol ebben a regény? Hát S.B. csak a hang, hogy az élet önmaga mesélje magát, hisz ki tudna regényesebb lenni őnála?

folyt.: http://pavelolvas.blog.hu/2011/10/04/bukovac_szellemmajom

Ebből az ötlet-arzenálból egy igazán remek novelláskötetet lehetett és kellett volna írni.
Könyörgöm, Kedves Kezdő Író, ha van tíz nagyon jó témád és mindegyiket nagyon jól meg tudod írni néhány oldalban, akkor ne egy 200 oldalas regényt írj, hanem tíz darab novellát! Mert ilyen egyrészt nincs, nem hiteles, és különben sem tudod az összes szálat hiba nélkül végigvinni!

Tud írni. De ezt a történetet nem tudta jól megírni mégsem.

Szórakoztató, tragikomikus korrajz és érdekes regény egy lelkibeteg pszichiáterről. Sokat nevettem rajta, de a vége meglepett, ott egyre kevésbé.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egyik osztálytársam jóvoltából múlthéten kaptam kölcsön ezt a könyvet, amelyet nem hogy nem kértem, de a létezéséről sem tudtam. Miután a fülszöveg ígért nekem háború utáni korrupciót, internetes társkeresést, bordélyházakat és transzszexuálisokat, s állítólag a kritikusok ezt a regényt a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként emlegetik, kedvem lett beleolvasni. Vajon hogyan kapcsolódnak ezek mind össze?A könyv háromnegyedéig az volt az érzésem, hogy ez a könyv nem szól semmilyen nagyobb volumenű dologról, mégis olvasmányos és letehetetlen. Pavel személyisége egy idő után szimpatikussá vált, bár néhol nem tudtam hová tenni. Az általa kitalált nevek szórakoztattak (Vén Róka, Morális Gyötrődés, Szivárványharcos..), tetszett az a kis pszichológiai háttér, a különféle emberek bemutatása, s az, ahogyan Pavel doktor lassan egy kezelendő pácienssé változott a történések áradatában. A könyv utolsó része meglepett a hosszú eseménytelenség után, s bár már 30 oldallal a vége előtt lehetett sejteni a záróakkordot, gyorsan faltam az oldalakat, hogy bizonyosságot nyerjek.

A könyv jó elmerengni és továbbgondolni a dolgokat, életünket, környezetünket, rájövünk, hogy nyugodt szívveé kérhetnénk mi is papírt egy helyi Paveltől poszttraumás-stressz miatt, s tetszett a doktor olykor előbukkanó szarkazmusa, amelyet a gyomorsav-túltengésre fogott. Először nem tetszett a címe, de miután elértem ahhoz a ponthoz, hogy megértsem miértjét, egyből pálfordulás következett, s örültem, amiért nem a kacsacsőrű emlőst vagy a foltos hiénát választotta az írónő.

Mint írtam volt, olvasmányos, a vége pörgős, megérte elolvasni, de soha nem lesz életem legjobb könyve. Kedvenc mondatom belőle pedig minden kétséget kizárólag a következő: „A pszichés zavarok diagnózisai közé sürgősen be kellene vezetni azt a szót, hogy „hülye”.”

Diagnózis: Bár poszttraumás stressz nem következett be a könyv olvasása után, a lelkiállapotomra megfigyelhető hatást gyakorolt.

Köszönöm az írónőnek, hogy egy időben és térben ilyen közeli dologról kaphattam képet. A jellemfejődés, és a történet íve is kicsit más lett, mint amire számítottam, és volt olyan szál amely felvételének nem láttam jeletőségét, ez legyen az én bajom(majom).
Azért az ijesztő, hogy sorozatban nyúlok olyan könyvekhez, amikben a szereplő „kényszeres izében szenved” (Alexandra és teremtés növendékei, a Galamb, Árulás..stb.) Mit akar ez jelenteni? Összeesküvést sejtek!

A csupasz láb a csupasz valóságot szimbolizálja számomra, a hangulat is teljesen passzol.