Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Azt hiszem nekem most pontosan erre volt szükségem!!!!
Félreértés ne essék, nagyon is kedvelem én a paranormális romantikus könyveket is de végre most a kezembe foghattam egy olyan könyvet is, ami normális, hétköznapi szereplőkről szól, mindenféle szuper erő és képesség nélkül.
Khm, mintha Alexet lehetne hétköznapinak neveznixD
Nagyon tetszett, hogy meghagyták az eredeti borítót, bár ez már megszokott a Vörös Pöttyös Kiadónál, úgyhogy ezért külön puszit küldök nekik:DDD
Hol is kezdjem… Valamilyen szinten újra egy Rómeó és Júlia történetet kaptunk, csak sokkal jobban feldobva néhány nem megszokott dologgal. Természetesen itt nem arról van szó, hogy a két főhősünk első látásra egymásba szeretett, valószínűleg körberöhögtem volna a könyvet, ha így lett volna, hiszen az a tipikusság felsőfokát döngetné, de nyugodt volt a lelkem, hogy nem így történt.
Brittany tipikusan az a lány, akiből első látásra én magam se néznék ki túl sokat, azon kívül, hogy tudja rázni a pomponjait, csak azért él, hogy vásárolgathasson és a fiúkon lógjon. Esze se túl sok de minek, hiszen apuci majd elintéz neki egy jól fizető állást, vagy ha azt sem, van annyi lóvéja, hogy élete végéig vígan költekezhessen. Az írónő viszont az első pillanattól kezdve darabokra töri ezt az illúziót és kapunk egy olyan képet, ahol szinte mellbe vág a tény: semmi sem tökéletes. Brit harca ennek a fenntartásáért néha hülyeségnek tűnt számomra, bár az okai annál érthetőbbek voltak, én is ismerek olyanokat, akik csak azért élnek, hogy a szüleiknek megfeleljenek, de ebbe most nem is akarok belemenni. Mindenkiben benne van a megfelelési kényszer, Brittany viszont az egész életét ennek szentelte. Mindaddig természetesen, amíg macsó kis hősünk fel nem nyitja a szemét.
Alex… *sóhaj, Dios mío* az első pillanattól kezdve megvett kilóra és imádtam minden egyes megszólalását! Mindig is a fanyar humor volt a kedvencem, ő belőle pedig dőlt rendesen. Tetszett a viaskodása, ahogy az utolsó pillanatig próbálta meggyőzni magát arról, hogy szó sincs másról Brittany és őközte, csakis a fogadás miatt érez úgy, ahogy. Mondhatjuk úgy is, hogy ő esett a saját csapdájába ezzel, de senki nem mondhatja, hogy rosszul járt ezzel :DD
Az öccseit imádom, alig várom, hogy az ő történetüket is olvashassam. Az anyja egyáltalán nem lett szimpatikus, a helyében már akkor elhúztam volna a csíkot a fiúkkal együtt, mikor megtörtént a tragédia, és Alex apja meghalt. De persze akkor mi is lenne a két főhőssel?:D
Külön pont Shelley-ért. Az, hogy jelen volt a történetben olyan szinten valósághűvé tette az egészet, hogy az hihetetlen. Nem csak hogy megható jeleneteknek lehetünk tanúi miatta, de a karaktere is szeretni való, és ez tette igazán emberivé Brittany-t is, hogy hiába a nővére betegsége, úgy ragaszkodik hozzá, mint a saját életéhez.
A Hectoros rész nekem egy kicsit túlságosan is gyors lett, bár sejtettem, hogy ő lesz a hunyó, többet vártam. Pacót rettenetesen sajnálom, így viszont megkapta a történet azt az egyensúlyt, ami kellett a befejezéshez.
Ó és igen, a befejezés:D Amikor csak néztem és néztem, hogy ennyi meg ennyi idő telik el, már rendesen tartottam tőle, hogy a francba, fognak ezek még találkozni egyáltalán?? És az a legviccesebb, hogy így elolvasva, úgy érzem ez is nagyon kellett bele! Úgy értem az, hogy az idő előrébb szaladjon. Meg kellett oldaniuk pár dolgot a saját életükben ahhoz, hogy végül újra egymásra találhassanak. És Alex a végén…
*nagy nagy sóhaj* jó oké, szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy nálam az év egyik legsikeresebb könyve volt, érdemes volt rá várni, és akik még nem olvasták, nagyon gyorsan szedjék össze magukat!! :DD
Ó és valaki, aki nagyon szeret, hozzon nekem is egy Fuentest! Vagy csak a családból egyet!
Még egyszer gracias Vörös Pöttyös, egy élmény volt!!! :DDDDDD
Adios!
