Acél 83% 34 csillagozás

Amikor a szíved a torkodban dobog és remeg a tüdőd, akkor azt hiszem lehetetlen bármit is mondani. Péppé zúzott ez a regény.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sötét és sokkoló, persze. Kiáltó az ellentét, amit képzelünk az olasz kisvárosokról, a tengerpartról, a motoron száguldozó dögös kis macsófikról – meg ami van. Tényleg elképzelhetők Ózd vagy Dunaújváros halódó gyártelepei az azúrkék tengerparton?!
Siralmas a környezet, amit elénk fest. Szemét, romok, koszos tenger, összepisilt-összefirkált lépcsőház, szétlopott környezet, lepusztult-leépített óriásüzem, siralmas „szórakozóhelyek”. Sztálingrád utca és környéke. Tájkép, csata közben és után…
És a környezet méltó szereplői: az életüket alkohollal, droggal, szexszel, semmittevéssel, bűnözéssel színesítő emberek. Gyerekek, akik azt játszák, hogy felnőttek. Felnőttek, akik annyira tehetetlenek, szerencsétlenek, mintha gyerekek volnának. Az egész könyvben sehol egy „felnőtt” felnőtt. Férfiak és nők, akik sablonszerepeket játszva játszmázzák el az életüket, jóformán gyerekfejjel fejest ugorva. Karnyújtásra lévő álmokat bámulnak évtizedekig, közben az ujjukat se nyújtják ki érte.
Eddig minden rendben, ettől akár jó is lehetne, sőt. De olyan az egész, mint egy hullámvasút. Hol jó, hol rossz. Hol hiteles, hol hiteltelen. Már egészen beleéled magad, de akkor jön egy selejtes mondat, amitől úgy érzed, tévedés az egész. Miért kell egy ilyen könyvbe időnként idegen elemeket csempészni? Nyálas mondatokat, amik nem illenek a szereplők szájába, filozófikus töredékeket, művészmondatokat, amik megakasztanak az olvasásban. Szájbarágós, ismételgetős részeket, pedig értem én, elsőre is értettem, másodikra is!
Aztán a hiteltelenségek. A főorvos lánya meg a melósfiú diákszerelme – hogy is van ez? Még csak egy suliba se jár(hat)tak, mégis mi minden történt a tornaszertárban meg az iskolai vécében… Beszélgetni se tudnak miről, nem ismerik egymás barátait, környezetét, de évekig együtt járnak… A lány új felbukkanása meg, vicc. A fiú, aki az autósrádióját is részletre, a szülei pénzéből veszi meg, de éjjel-nappali kábítószerre mindig van pénze. Már a gyárban a darura is némi kokó után száll föl. Aztán a kislány, akit figyel, tilt, üt-ver az apja – de azért tűri, hogy miniszoknyában, bikiniben flangáljon. Az apa hol az orrát töri el, hol kékre-zöldre veri, hol a lány vágja át a csuklóját – de másnap a kislány már ott rohangál ismét csodaszépen, nyomok nélkül a strandon, egy szál bikiniben… A lakótelep, ahol persze mindenki tud mindent mindenkiről, mégse jut vissza a híre, hogy két kislány hónapokon át minden hétfőn meztelenül táncolva műsort ad a fürdőszobaablakból… Meg egy csomó bosszantó apróság, ami a komolytalanság érzetét kelti.
A borítóra többször rácsodálkoztam olvasás közben. Az a steril rajz, mintha egy svájci tengerpart lenne, legó gyárteleppel… Semmi hasonlóság nem volt a borító és a könyv között. A borítón a képzeletünk tengerpartja látszik.
Minden hibája ellenére érdemes volt ugyan elolvasni, voltak benne nagyon érdekes részek, de jó könyvnek azért nem mondanám.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez jól gyomorszájon vágott, ez a könyv. Az utolsó pillanatig teljesen gyanútlan voltam, és amikor azt olvastam, akkor épp a metrón ültem, és azt hittem, hogy ez nem lehet igaz, mindjárt elhányom magam. Bocs, de tényleg! Nagyon erős hatással volt rám, pedig nem mondhatnám, hogy olyan szimpatikus társaságot vonultatott fel, csupa 14 éves kis ribanc, a pasik meg drogoznak és lopnak, és mégis. Egyedül csak Enricót utáltam, úgyhogy Francescával együtt mantráztam: halj meg, halj meg.
————
Ezekre az olaszokra muszáj odafigyelni!

Valamikor négy-öt éve rákaptam a Modern Könyvtár sorozatra. Voltak azért csalódások, de azért többnyire igen jó könyvek és szerzők is beleakadtak a hálómba (Peixoto, Martines, Zsadan, Monzó) . Azt hiszem ezek közé tartozik Avallone is.
Sem a szerző fiatal kora, sem az első regény volta nem igazán látszik meg rajta, már-már szociológiai mélységgel és érzékenységgel mászik bele a mindennapi olasz fejekbe: legyen az becsületes melós, felelőtlen legényapa, nyiladozó tinilány, elnyomott és kiszolgáltatott anya vagy béna maffiózó. És meglátjuk azt, ami a Colosseum és a firenzei dóm árnyékában turistaként lihegve nem láthatunk meg. Ebben nagy segítséget nyújt a váltakozó narratíva, cserélgetik a mikrofont a szereplők és a mellékszereplők is elég serényen.
Mind a szereplőket, mind a történeteket nagyrészt a drogok, a nemiség és a pénz (vagy a család, nehezen elválasztható) hajtja, mindez a rekkenő olasz nyárban.
És hát a környezet maga a megtestesült ellentét: egy lepusztult, ipari városka és a kéklő olasz tengerpart. A kisvárossal szemben a pár kilométerre lévő turistaparadicsom, Elba szigete, ami a fizikailag közel van, de a szereplők számára annyira távoli, hogy inkább maradnak a saját algás és olajfoltos strandjukon, hiszen az mégiscsak hazai pálya. Lehet magyar betegség, de kicsit mégis úgy éreztem, hogy mégiscsak jobb lehet Piombinoban szívni, mint Diósgyőrben (vagy Diósgyőrött?:) vagy Komlón.
A zárójelenetet mind az elbeszélés módja, mind a történet lezárása szempontjából egészen jó, bár cseppet számítani lehet rá.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ha mondjuk tíz évvel ezelőtt olvasom, biztosan jobban megragad. Jobban bele tudom élni magam a két lány barátságába (nekem is volt „legjobb barátnőm”, bár sosem fordult meg a fejünkben, hogy sztriptízeljünk az ablakban, igaz, én a nyomi kategóriába tartozom, és az is igaz, hogy egyikünkből sem lett később kurva), jobban elborzaszt a piombinói kilátástalanság (mert akkor még csak vágyakoztam álmaim „Elbájára”, és hajlamos voltam azt hinni, hogy úgysem lesz belőle semmi), és közelebb érzem magamhoz a szereplőket.

Így, itt és most (pláne a földbedöngölő Agota Kristof után) ez csak egy történet volt, egy nem rossz szöveg, nem rossz történet, de nem is különösebben maradandó élmény.

Lusta vagyok utánanézni, vajon Silvia Avallone-e Lisa (vagy ha nem, akkor miért akarja azt, hogy esetleg pont Lisával azonosítsuk többé vagy kevésbé), s vannak-e önéletrajzi elemek a könyvben, de tetszik a környezet, az acélgyár, a kisváros, és a csodálatos Elba a messzeségben.

Ez egy hagyományosan elmesélt történet, jó megoldásokkal, tetszik, hogy vannak visszaköszönő motívumok, szinte sejthető, hogy az, hogy Alessio elgázol egy macskát a munkagépével, valamit előrevetít…

És pont ez a gond. Hogy érzem nagyon, hogy ez egy gondosan megkomponált szöveg. Nem sodor magával, hanem lehetőséget ad, hogy elgondolkozzak rajta, aha, igen, nem rossz író ez a csaj, ez is milyen frappáns megoldás. Csak hát ez valahogy most nekem kevés.

Annak mindenesetre örültem, hogy több macskát nem nyuvasztottak ki benne.

Mellbe vágott ez a könyv. Az egymáshoz ragaszkodás és a féltékenység története gyönyörű, amelyhez kegyetlen ellenpont az egész közeg gyomorforgató brutalitása. Avallone megtalálta a finom egyensúlyt a szépség és az ocsmányság között, így prózája sem giccses, sem túlzón naturális nem lett. Inkább olyan, mint a piombinói föveny: előttünk a gyönyörű tenger, de a lábak alatt rothadó algák és törött sörösüvegek vannak. Ilyen ez a regény is: amint felvillan a szépség, azonnal visszahúz a sok rémség.
Mazzucco és Avallone meggyőztek arról, hogy több, sokkal több fiatal olasz írót akarok olvasni.

Annyira tetszik a borítója! Órákig el tudnám nézegetni a szélfútta lányt, amint a tengerparton áll és Elbáról ábrándozik. (Ezek a színes modern könyvtáras borítók mind nagyon bejönnek nekem.)

Aztán az is tetszett, amilyen a könyv volt, egy darabig. Fojtogatott a forróság és összeszorult a szívem a szereplők életének kilátástalanságától, miközben olvastam. Aztán ez valahogy elmúlt. (Lehet, hogy akkor, amikor a könyvben is ősz lett és véget ért a strandon magukat kellető lánykák szezonja?) Nem kell nekem olyan sokszor elmondani, hogy az apa veri a lányát meg hogy a leszűrt tészta kihűl és megdermed a tésztaszűrőben, ami nyilván azt szimbolizálja, hogy az emberek azzal sem tisztelik meg a másikat, hogy megjelenjenek az asztalnál, amikor kész a vacsora, s ez rossz. Ha egyszer (jó, esetleg kétszer, hogy akkor is feltűnjön, ha először pont nem figyeltem) elmondják az ilyesmit, abból is érezni fogom, hogy mennyire rossz minden. Ha viszont sokszor elmondják, immúnis leszek az egészre.

Szóval nekem ez a könyv egy kicsit túl megmondós. Avallone valahogy túl okos akar lenni. És egy kicsit idegesít a stílusa – hogy időnként nem állja meg, és jól hangzó, marhára „irodalmias” bölcsességeket szúr a szövegbe. Az ilyesmik nélkül jobban tetszett volna.

Könnyedén indult, gyorsan faltam az oldalakat. Aztán ahogy kivettem magam a történetből, és kívülről néztem azt, illetve ahogy fogytak az oldalak, egyre inkább azt éreztem, hogy itt gond van. Végülis jól meg van írva, de azt hiszem, ezt akkor élveztem volna, ha kamasz koromban olvashattam volna, amikor még naiv voltam. Most a fordulatok nem tudtak lenyűgözni, sokat már régóta vártam. A vége pedig egyenesen rossz: az egyik fordulat teljesen önkényes történetmesélési szempontból, amelynek érzelmi háttere irreális; a másik pedig szintén irreális: ne hogy már ennyi idő alatt ezek nem jutottak volna eszükbe? Nem mintha már segítene rajtuk.
A regény leginkább a könnyed nyelvezet, a remekül elképzelhető életjelenetek, és a történetmesélés miatt szórakoztató, illetve a szereplők közti dinamikák miatt. A végefelé azonban a fejezetek között mintha megszakadna a kapcsolat, ahogy a szereplők között is, és hiába lehet azzal érvelni, hogy a környezetük miatt lesznek ilyenek, akkor is kiderül, hogy a legtöbbje üresfejű, szeszélyes, önző és ellenszenves alak.
Mindezek ellenére még egyszer mondom, nem rossz regény, de csak „naivabb” és kamasz olvasóknak ajánlanám, mert nekem a könyv nem hozta a „váratlan fordulatokat” meg a sötétséget. Azért örülnék, ha már elkészítenék a beígért filmet.

„Hosszú, bensőséges pillantást váltottak, amelyben benne volt a sok elvesztett dolog, amelyeket talán nem is veszítettek el igazán.”
Értitek.
Kőkemény ponyva, de legalább nem a legaljább fajtából. Kimódolt stílus, mindenáron való hatni akarás uralja az egész könyvet, a szerző kényszeresen hangsúlyozza hogy mennyire nyomorult is az ő szereplőinek élete – mintha ezt mi magunktól nem tudnánk felfogni. Van itt minden, ami szánalmat kelthet (még szeptember 11 is előkerül valamilyen érthetetlen okból), minden oldalra jut valami hangsúlyosan rémes dolog, hogy a nyájas olvasó biztosan értse, milyen szörnyű a piombinoi munkásosztály élete.
A fordítás idomul a könyv színvonalához – arra gondolni sem merek, hogy az eredeti írás döcög ennyire, nem pedig a magyar verzió.

Hát ez a történet tényleg rendesen beledöngöli az embert földbe.
Letettem és csak bámultam magam elé, aztán utánakerestem Piombinónak, az acélműveknek, hogy mégis milyen az a hely, ahol ott a tenger, de ott van az ipartelep, az acél, a hő, a szemét, a lepusztultság, a kilátástalanság is.
És lesz belőle film is, nagyon kíváncsi vagyok rá, annak ellenére, hogy már a vizionált képek is kegyetlen hatást keltettek…