Acél 115 csillagozás

Silvia Avallone: Acél

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​fiatal Silvia Avallone első regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a Toscanának azonban a Sole mió-s Itáliához nem sok köze van. A város iparnegyedében vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt nem történik semmi. Az itt élők hozzászürkültek az őket körülvevő acélgyárhoz, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. A felnőtt férfiak és fiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már elvizesedett lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő kamaszlány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: most kezdődik az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már nem is kell több, csak hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, először lefeküdhessenek valakivel, és eljuthassanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Vajon sikerül-e megúszniuk mindazt, ami vár rájuk?… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 2011
504 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630792028 · Fordította: Lukácsi Margit

Enciklopédia 1


Kedvencelte 16

Most olvassa 5

Várólistára tette 99

Kívánságlistára tette 71

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
Silvia Avallone: Acél

A lelkemet el tudnám adni egy jó brománcért, ellenben a „barátnős” történetek valahogy elég ritkán találnak el a szívemig. Az utóbbi időben egyre nyugtalanabbul gondolok arra, hogy ez talán valami mélyen megbúvó, freudi rettenet jele lehet, épp ezért, ha nem is buzgón, de próbálkozom nyitni a lányos vonal felé.

Azért próbálkozni is kevésbé mertem volna, ha nem egy olasz alkotásról van szó, de hát arról volt, így, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem emésztettek kétségek, az átlagosnál bátrabban vágtam neki az olvasásnak. Az olaszok ugyanis tudnak valamit. Tudnak valamit, amitől őrületig szerelmes tudok lenni a filmjeikbe és a regényeikbe. Azért rögtön hozzá is teszem: valamiért úgy hozta az élet, hogy az előbbieket illetően gazdagabb élményanyaggal rendelkezem, mint utóbbiak vonatkozásában, ugyanakkor az olyan irodalmi művek, mint Silvia Avallone Acélja, megerősítenek benne, hogy – a csekélyebb számú tapasztalat ellenére – az olasz könyvekre is nyugodt szívvel kiterjeszthetem kedvező véleményemet.

Bár bizonyos problémák léte és emberi cselekedetekre, illetve lélekre gyakorolt hatása, úgy gondolom, független attól, hogy a világ mely pontján kell velük szembenézni, tehát, végeredményben bármelyik ország bármelyik lakójának nyomorához képesek lehetünk kapcsolódni, nálam eddig csak az olaszok tudták elérni, hogy úgy érezzem, mintha a tükörben, amit maguk elé tartanak, magunkat látnám. Ugyanis az olaszok úgy szenvednek, mint mi. Vagy inkább ugyanattól, mint mi. Mert nem, az nem igaz, hogy úgy, mert míg mi a kardunkba dőlő típust hozzuk, addig ők azt, amelyik elröhögi magát, miközben fél kézzel letörli a könnyeit, vagy ha el nem is röhögi magát, de biztosra vehető, hogy visszagyűri a helyére az élet által szétcincált, kilógó beleit, és megy tovább, akkor is, ha az adott pillanatban hirtelen fogalma sincs, merre induljon pontosan, és vajon van-e még értelme tovább küzdeni. Mi ott maradunk, a kardunkon fityegve, átzuhanva a szociális háló kráternyi lyukain, újabb és újabb tizenkettő egy tucat, magát megváltónak ígérő hatalomvadásznak szavazva bizalmat, miközben elhisszük, hogy ezúttal másképp lesz. (Ami az utóbbit illeti, imádom az eddigi élményeimből kirajzolódó olasz szemléletet, miszerint a politikai vezetők közti különbség maximum annyi, hogy az egyik kevesebb gazemberséget követ el, és kevesebb hazugsággal tömi a fejed, mint a másik; szó sincs róla, hogy a rossz után majd a makulátlan érkezik, ó, dehogy, legjobb esetben is csak a kisebbik rossz lép színre.)

És akkor itt jutnak eszembe Melania Mazzucco sorai az Egy tökéletes nap című regényéből: „Ez aztán a furcsa ország. Mindenki gazdag. Majdnem szemtelenül gazdag. Mindenkinek új kocsija, új motorkerékpárja, új ruhája, új lakása, új telefonja, új szemüvege, új kütyüje, sőt új orra, szája, melle és feneke van. Bezzeg a bíróságok, a tárgyalótermek, a hivatalok, ahová elmenni kényszerült, öregek és szegények, az iskolák, ahová a lányát beíratta, öregek és szegények, a kórházak, ahol gyógyíttatta magát, öregek és szegények, és szó, ami szó, a csendőrök sem állnak valami fényesen.”

Hát nem ezek vagyunk mi is? Ha pedig az imént az idézet, akkor azt újraolvasva az Éljen Olaszország címet viselő film ugrik be, aminek ha csak a feliratát olvasná fel valaki, a sztoriban szereplő neveket pedig magyarra cserélné, gondolkodás nélkül elhinném, hogy nálunk játszódik.

Mivel itthon már nem nagyon látok magam körül gyárat, az Acél olvasása közben – no, itt jönnek az oroszaim – először az Olvadó lelkek című, az oroszországi Norilszkban rögzített dokumentumfilm jutott eszembe, a város zömének megélhetést nyújtó nikkelgyártó vállalat napi működését bemutató képkockák, és az érzés, ami még így, a távolból nézve is hatalmába kerített: hogy egy ilyen gyár bizony két pillanat alatt fel tud zabálni, egyrészt mert olyan felfoghatatlanul hatalmas hozzád képest, másrészt azért, mert itt bármihez rosszul nyúlsz, halálnak halálával halsz, harmadrészt pedig azért, mert hát hova is futhatnál tőle, ha ez az egyetlen megélhetési forrás közel s távol? Az Acél cselekményének helyszínéül szolgáló Piombinóból (a YouTube-on több felvételt is találni a városról, egyúttal az acélgyárról; aki kicsit fel akarja spécizni a belső filmjét olvasás közben, annak ajánlom megtekinteni valamelyiket) sincs nagyon hova megpattanni: ha fiú vagy, az iskola befejeztével mehetsz melózni a gyárba, ha meg lány, akkor valamelyik Intimissimi üzletbe, esetleg vállalhatod a túl korán érkező gyereket és a sokat tűrő háztartásbeli szerepét. Anna és Francesca, a két legjobb barátnő reméli, hogy az utóbbi három helyett valami sokkal klasszabb vár rájuk. A szemléletében nyitottabb családból származó Anna gimnáziumba készül, hogy így törjön ki a perspektívát nemigen kínáló város szorításából, míg a kevésbé ambiciózus és talán szerényebb képességű (vagy inkább lehetőségek és motiváció híján kibontakozni kevésbé képes) Francesca modellkarrierről álmodik, ezt látván az egyetlen reális esélynek önmaga számára, hogy minél messzebbre menekülhessen – elsősorban az apja elől. A két csajszi menő, szép, (látszólag) magabiztos és (látszólag) olyan könnyedén veszi az életet, ahogy azt csak a frissen cickót növesztett tinilányok tudják, akiknek a teste előbb érett meg, mint a lelke. Mivel jómagam egyértelműen a „nyomi” Lisa-féle bandába tartoztam, mikor annyi idős voltam, mint Anna és France, most is, ahogy annak idején, valami irdatlan távolságból szemléltem ezt az egész sminkelős, miniszoknyában vonaglós, fiúkkal flörtölős programsorozatot. És még most, nem látva, csak olvasva is nehezemre esett átcsorgatnom magamon. Ám ez mit sem von le a könyv értékéből. Hiszen az Acél nem óda valamihez, hanem látlelet valamiről. És mint ilyen, kiváló. Nemcsak a tinilányok világának, hanem a munkásnegyed (Sztálingrád utca, hej!) lakói és az acélgyári melósok (ó, Alessio, te, aki más akartál lenni, mint a többiek, aki tudott volna jobb sorsot írni magának, miért pont tőled tagadtatott meg…?) mindennapjainak ábrázolásában is. Ezekből a mindennapokból, melyek fájón ismerős társadalmi problémákról és egyéni sorsokról mesélnek, a szépség és a viháncolós bulizás sem segít elfutni – segít viszont pár pillanatra feledni. És ugyan ki kárhoztathatná azokat, akik feledni akarnak, hogy egy percre boldogok lehessenek, mielőtt visszatérnek abba az életbe, aminek folyásán nincs módjuk vagy erejük változtatni?

A regény végén, amikor Anna és France egy kis időre újra kislányok lehetnek (és, azt hiszem, ez a legnagyobb adomány számukra, egyúttal az egyetlen, átmeneti menedék, ami még megmaradt nekik), úgy éreztem, ide ugyanolyan tökéletesen passzolna Vasco Rossi Vivere című száma, mint az egyik – szerintem remek – olasz film, a Fortunata végére. „Élni, még ha meghaltál is belül…” Igen, valahogy így. (Tegnap, miközben ennek az értékelésnek az első gondolatait farigcsáltam magamban, hosszas kihagyás után megint meghallgattam a szóban forgó melódiát, és persze rögtön el is bőgtem magam rajta, na, szép.)

Avallone regényéből egyébként film is készült – felhajíthatnák, mondjuk, a Netflixre, szívesen megnézném.

>!
Európa, Budapest, 2011
504 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630792028 · Fordította: Lukácsi Margit
2 hozzászólás
Bélabá>!
Silvia Avallone: Acél

Az Acél olyan regény, amely végén nehéz szavakat találni. Komor környezet, lehangoló események és lélekfájdítók is egyben. Elég könnyű magunk elé képzelni két munkáscsaládot, ahol a szülők korán belebetegszenek a munkába, az életük hamar szürke, egyhangú lesz, és a lányaiknak nem sok sanszuk akad kiszakadni ebből a világból. Anna és Francesca vérbeli tini barátnők, a maguk szeszélyeivel, még gyerekes dolgaival, belecsöppennek a kamaszkor szerelem átjárta időszakába, amikor is a nagyobb fiúk már a „húsra” vadásznak. Ezt persze nem hagyhatja szó nélkül a két apa, aki az erkélyről sasolják lányaik minden mozdulatát, amit látnak persze… Van egy báty is, aki már szintén az acélmű dolgozója, ő már más „vizekre” is átevez. Haverok, drog, nőcsábászat, arcoskodás, szóval fiatalos természet a javából. A regényt drámák is tarkítják, ez még rátesz amúgy sem könnyed hangulatra.
Avallone regénye a festőinek nem nevezhető Piombinóban játszódik, a Lucchini acélgyárban és a munkástelep mindenapjairól olvashatunk. Nem nehéz eléképzelni, tulajdonképpen ilyen lehetne akár Dunaújváros vagy Miskolc, ha még megmaradt volna a komoly acéltermelésük.
Az olasz regény a 2000-es évek fordulóján játszódik, és már előbukkan benne a drog is, mint társadalmi probléma.
Nem tudom részletesen elmesélni, a hangulatát visszaadni meg pláne nem. Olvasni kell. A komor világ ellenére nagyon is olvastatja magát könyv. Roppant élethű minden karakter illetve történés. Sok munkáscsaládban megtörténhetne az eseményekből jó pár.
A fentiek ellenére vagy amiatt nagyon tetszett. Élveztem, és vártam az új fejezetek új forgatókönyveit, mi is fog történni. Nagyszerű írói kezdés regényformában a fiatal írónőtől.
Méltatom, mert arra érdemes, 5 csillag (4,7). El kell olvasni a könyvet, ha az olvasó kíváncsi egy amolyan Moravia-szerű realizmusba hajló regényre, amely talán a modern itáliai próza egyik legjobbja.

4 hozzászólás
bagie P>!
Silvia Avallone: Acél

Majdnem 5*, de sosem szeretném újra olvasni.
Olaszország – szépség nélkül. Poros, szürke, lepukkant, „szakadt dolce vita”.
Elkezdtem olvasni, és valahogy a 80-as évek Kelet-Európája ugrott a szemem elé, pedig igazándiból 2001-ben járunk, Olaszországban, Toscanában, Piombino településen.
[A google-n fellelhető képek alapján egy szép kis település, Elba szigete felé nyíló tengerparttal…még kedvem is lenne elmenni ide]
A könyvben két tizenhárom éves lány, Anna és Francesca, barátságán keresztül ismerkedhetünk meg Piombinoval, azon belül a Sztálingrád utcai lakótelep lakóival. A lányok, akiknek minden vágya a kitörés ebből a szürkeségből, más-más utat terveznek … spoiler
Kb egy év története az 500 oldal … benne mindennel, ami a szürkeséggel együtt jár… ld a könyvhöz csatolt címkéket… lehangoló… de olvastatta magát, és akartam tudni, hogy mi lesz a végkifejlet…

1 hozzászólás
szigiri>!
Silvia Avallone: Acél

Valamikor négy-öt éve rákaptam a Modern Könyvtár sorozatra. Voltak azért csalódások, de azért többnyire igen jó könyvek és szerzők is beleakadtak a hálómba (Peixoto, Martines, Zsadan, Monzó) . Azt hiszem ezek közé tartozik Avallone is.
Sem a szerző fiatal kora, sem az első regény volta nem igazán látszik meg rajta, már-már szociológiai mélységgel és érzékenységgel mászik bele a mindennapi olasz fejekbe: legyen az becsületes melós, felelőtlen legényapa, nyiladozó tinilány, elnyomott és kiszolgáltatott anya vagy béna maffiózó. És meglátjuk azt, ami a Colosseum és a firenzei dóm árnyékában turistaként lihegve nem láthatunk meg. Ebben nagy segítséget nyújt a váltakozó narratíva, cserélgetik a mikrofont a szereplők és a mellékszereplők is elég serényen.
Mind a szereplőket, mind a történeteket nagyrészt a drogok, a nemiség és a pénz (vagy a család, nehezen elválasztható) hajtja, mindez a rekkenő olasz nyárban.
És hát a környezet maga a megtestesült ellentét: egy lepusztult, ipari városka és a kéklő olasz tengerpart. A kisvárossal szemben a pár kilométerre lévő turistaparadicsom, Elba szigete, ami a fizikailag közel van, de a szereplők számára annyira távoli, hogy inkább maradnak a saját algás és olajfoltos strandjukon, hiszen az mégiscsak hazai pálya. Lehet magyar betegség, de kicsit mégis úgy éreztem, hogy mégiscsak jobb lehet Piombinoban szívni, mint Diósgyőrben (vagy Diósgyőrött?:) vagy Komlón.
A zárójelenetet mind az elbeszélés módja, mind a történet lezárása szempontjából egészen jó, bár cseppet számítani lehet rá.

borbolya3>!
Silvia Avallone: Acél

Avallone, Ferrante és Pietrantonio az elmúlt évek három kortárs olasz irodalmi favoritja. Mindegyikük a kilátástalan, nyomasztó itáliai hétköznapokat hozták be a látóterembe.
Avallone pedig az Acéllal még mindig tudott újat hozni, azaz újabb fajta gyomrosokat adni. Az alaptörténet ugyanúgy két lány életreszóló barátsága köré épül. Ebben a történetben kevésbé hangsúlyosan jelenik meg a tanulás jelentette kiszabadulási lehetőség, mintha azzal se lehetne kitörni, az acélgyár leuralja a várost, a nők sorsa pedig minden esetben egy elbaltázott házasságban prognosztizálható. Így két generáció nyomora végereményben ugyanaz, kitörni nem lehet, Elba szigete csak vágyálomként lebeghet a két lány, Anna és Francesca szeme előtt.

puporka_bianka>!
Silvia Avallone: Acél

Olaszországról mindenkinek a napsütés, a tengerpart, a piros vespák és az örök nyaralás jut eszébe. De a valóság gyakran teljesen más. Szürke, komor, férfiak által uralt világ melyben a nőknek csak egy fajta élet jut. Egy ilyen világban kell felnőnie Annának és Francescának is. 14 évesek, egy Piombino nevű városban élnek, ahol a helyi acélgyár ad megélhetést a családoknak. Ez az ipartelep köré összpontosul minden és mindenki. Ugyan kitörhetsz, de vagy kemény munka és tanulás árán, vagy választhatod a könnyebb utat. Főszereplőink álmodoznak, tervezgetik a jövőt és abban biztosak, hogy ha el is hagyják ezt a várost, ők mégis együtt maradnak, örökre.
Silvia Avallone első regénye nagyon feszes, olykor lehangoló de nagyon realista mű, mely bepillantást enged a 2000-es évek eleji olasz munkástársadalomba. A szereplők jellemábrázolásai hihetetlenül jól sikerültek, mindenkinek pontosan belelátsz a személyiségébe. Tavaly olvastam az Egy barátság történetét, és már az a könyve is nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy ezt jobban fogom szeretni. Nagyon megragadó és érdekfeszítő olvasmány volt és mivel olyan sok olasz kortárs regényt olvasunk, méltó lenne ha ez a kötet is nagyobb figyelmet kapna.

langimari>!
Silvia Avallone: Acél

Olaszok feljövőben! Fiatal olaszok feljövőben! Fiatal olasz írónők feljövőben! Silvia Avallone azt hiszem az egyik új kedvencem lesz… Az Acél egy olyan kortárs írónő könyve, amely napjaink Olaszországában játszódik, és félelmetesen jól ábrázolja egy társadalmi réteg, azon belül az éppen felnövő új nemzedék életét, kilátásait. Óriási. Ugyanennyire tetszett Melania Mazzucco Egy tökéletes nap című könyve. Hajrá olaszok! Tessék csak regényeket írni! Én majd elolvasom…

6 hozzászólás
tgorsy>!
Silvia Avallone: Acél

Egyetlen egy szereplővel nem tudtam azonosulni, senkit nem tudtam megszeretni. Végig ott volt köztük , s köztem valami viszolygás, kényszeredett távolságtartás.Szánom, de nem sajnálom őket. Visszanyomom magamban a kérdést: minek élnek az ilyenek. Nem szabad ilyet még gondolni sem.
Olyanok, mint a kóbor macskák. Élnek a sötétben,szaporodnak belterjesen. Ki-kitörnek a fényre, akkor látszik csak milyen nyomorultak, éhenkórászok, tetvesek, rühesek, csonkák-bonkák, nem szerethetők.
Szégyellem magam. Segítek ahogy tudok. De szeretni képtelen vagyok.

entropic P>!
Silvia Avallone: Acél

Annyira tetszik a borítója! Órákig el tudnám nézegetni a szélfútta lányt, amint a tengerparton áll és Elbáról ábrándozik. (Ezek a színes modern könyvtáras borítók mind nagyon bejönnek nekem.)

Aztán az is tetszett, amilyen a könyv volt, egy darabig. Fojtogatott a forróság és összeszorult a szívem a szereplők életének kilátástalanságától, miközben olvastam. Aztán ez valahogy elmúlt. (Lehet, hogy akkor, amikor a könyvben is ősz lett és véget ért a strandon magukat kellető lánykák szezonja?) Nem kell nekem olyan sokszor elmondani, hogy az apa veri a lányát meg hogy a leszűrt tészta kihűl és megdermed a tésztaszűrőben, ami nyilván azt szimbolizálja, hogy az emberek azzal sem tisztelik meg a másikat, hogy megjelenjenek az asztalnál, amikor kész a vacsora, s ez rossz. Ha egyszer (jó, esetleg kétszer, hogy akkor is feltűnjön, ha először pont nem figyeltem) elmondják az ilyesmit, abból is érezni fogom, hogy mennyire rossz minden. Ha viszont sokszor elmondják, immúnis leszek az egészre.

Szóval nekem ez a könyv egy kicsit túl megmondós. Avallone valahogy túl okos akar lenni. És egy kicsit idegesít a stílusa – hogy időnként nem állja meg, és jól hangzó, marhára „irodalmias” bölcsességeket szúr a szövegbe. Az ilyesmik nélkül jobban tetszett volna.

6 hozzászólás
spinakker>!
Silvia Avallone: Acél

Könnyedén indult, gyorsan faltam az oldalakat. Aztán ahogy kivettem magam a történetből, és kívülről néztem azt, illetve ahogy fogytak az oldalak, egyre inkább azt éreztem, hogy itt gond van. Végülis jól meg van írva, de azt hiszem, ezt akkor élveztem volna, ha kamasz koromban olvashattam volna, amikor még naiv voltam. Most a fordulatok nem tudtak lenyűgözni, sokat már régóta vártam. A vége pedig egyenesen rossz: az egyik fordulat teljesen önkényes történetmesélési szempontból, amelynek érzelmi háttere irreális; a másik pedig szintén irreális: ne hogy már ennyi idő alatt ezek nem jutottak volna eszükbe? Nem mintha már segítene rajtuk.
A regény leginkább a könnyed nyelvezet, a remekül elképzelhető életjelenetek, és a történetmesélés miatt szórakoztató, illetve a szereplők közti dinamikák miatt. A végefelé azonban a fejezetek között mintha megszakadna a kapcsolat, ahogy a szereplők között is, és hiába lehet azzal érvelni, hogy a környezetük miatt lesznek ilyenek, akkor is kiderül, hogy a legtöbbje üresfejű, szeszélyes, önző és ellenszenves alak.
Mindezek ellenére még egyszer mondom, nem rossz regény, de csak „naivabb” és kamasz olvasóknak ajánlanám, mert nekem a könyv nem hozta a „váratlan fordulatokat” meg a sötétséget. Azért örülnék, ha már elkészítenék a beígért filmet.


Népszerű idézetek

mandarina>!

A szavak nem szeretik egymást, és nem változtatják meg az embert. A szavak nem hozzák helyre a dolgokat.

362. oldal

mandarina>!

Nem lehetséges. A két világ nem átjárható. Nem elég kivágni a drótkerítést, és átbújni rajta, ahhoz, hogy más életünk legyen.

307. oldal

ppeva P>!

A víz alatt, ahol a világ zaja csak tompán hallatszik, mint az anyaméhben, a só csípi a kötőhártyát, és az egyetlen zaj, amit hallasz, a saját lélegzeted, amely már nem is a tiéd.

126. oldal

14 hozzászólás
Cicu>!

– A valóság, Artù – mondta az asztalra támaszkodva –, óriási különbség van a valóság és a baromság között.

113. oldal

Cicu>!

Mit jelent egy négy bérkaszárnya alkotta telepen felnőni, ahol omladoznak az erkélyek, és azbesztbetondarabok hullanak lefelé, egy olyan udvarban, ahol a kicsik drogot áruló nagyfiúk és áporodott szagú öregasszonyok mellett játszanak? Milyen kép alakul ki benned a világról egy olyan helyen, ahol az a normális, hogy nincs nyaralás, nem járnak moziba, nem olvasnak könyvet-újságot az emberek, és ez így van rendjén?
Ők ketten egy ilyen helyen találtak egymásra.

46. oldal

ppeva P>!

A lányok is ráhajtottak. Főként akkor, ha egy Alessio-féle alfa-hím tűnt fel a színen. A nyár volt az alkalom, a magamutogatás a „kifutón”, az öltözőkabinok közt, kibontott hajjal. Már annak, aki megengedhette magának, megvolt hozzá az életkora és a teste is. Szerelem a kabin homályában. Ész nélkül, óvszer nélkül, és aki teherbe esett, és a fiút meg tudta fogni, azé volt a diadal.
– Nem sokat kell már várnunk – duruzsolta egymásnak Francesca és Anna. Ha egy nagylány megjelent a strandon egy szuper motor nyergében, gondolatban lelökték az ülésről, és elfoglalták a helyét. – Nem sokat kell már várnunk – mondogatták, amikor szombat este a lányok csillámporos arccal, ajkukon szájfénnyel, tűsarkúban vonultak a szórakozóhelyekre, és ők otthon maradtak, ruhákat próbálgattak bömbölő zene mellett.
Még nem jött el az ő idejük. Majd ha tizennégy évesek lesznek.

25. oldal

>!

Folyton meg kellett bántania valakit ahhoz, hogy őt meg ne bántsák.

64. oldal

Cicu>!

Csak akkor élvezed, ha kimész az állomásra. Felszállsz az intercityre, nézel kifelé az ablakon, hallod az acél csikorgását, a súrlódást, a felpattanó szikra hangját, miközben utazol. Emlékezetedben végigvonul előtted az egész műveletsor: a kokszolótól a nagyolvasztóig, a nagyolvasztótól az acélműig, onnan a konverterekig, a hengerműig…
A vasúti kerék, mely alattad fut: te gyártottad.

465. oldal

spinakker>!

Sandra úgy gondolta, vannak dolgok, amikben nem magunk döntünk. Amiben helyettünk a Világkapitalizmus, a Nemzetek Történelme, az Olasz Köztársaság dönt.
És aztán vannak olyan dolgok, amikben magunk döntünk. Amik csak tőlünk függenek. Ez az, amit csinálsz, ami vagy, amit magadnak választottál. Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t.
Végül vannak olyan dolgok, amikben nem dönt senki. Miképpen most én is itt fekszem a takaró alatt ezzel a férfival, aki mindig csak bajt okozott nekem, magamhoz ölelem, és itthon érzem magam, talaj van a lábam alatt, de holnap, esküszöm, felhívom az ügyvédet, esküszöm, hogy megteszem. Más, ami vagyok, és más, ami lenni szeretnék.

114-115.

szigiri>!

Különben meg mit mondhatna neki? A szavak nem rendeznek el az égvilágon semmit.

28.


Hasonló könyvek címkék alapján

Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz
Leigh Bardugo: Six of Crows – Hat varjú
Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Soman Chainani: Jótett helyébe
Gáspár Virginia Olimpia: A dühös tűz fellángolása
Sherry Gammon: Elviselhetetlen
Lisa Heathfield: Papírpillangók
Jenny B. Jones: Tiéd leszek!
Licia Troisi: A végső csata
Madarász Éva: Hullámvasút