Hogy azta…
Na erre mondom azt, hogy bár nem horror, de annak is simán elmenne.
Nem tudom másnak mennyire tetszene, de nekem az egyik legnagyobb félelmemet, a csak soha ne történjen ilyen velem dolgomat találta el a történet ezekkel a férgekkel, amik az emberekben nőnek, mozognak, élnek, esznek, isznak, alszanak. Fujj, bele gondolni is rossz… És a történet elég szépen kifejtette ezt a dolgot, Perry szála mindent vitt, a pasi aki eleinte ugyanolyan hülye mint legtöbbünk és nem megy el dokihoz, mert ez csak egy kis semmiség, majd elmúlik… aztán amikor rájön, hogy nem az, akkor már az egész kicsúszik a kezéből, és átváltozik egy hatalmi játéká, amiben Perry akar győzni, és a gyözelemért még az öncsonkítás eszközeit is beveti. Amit Stigler nagyon részletesen le is ír minden egyes alkalommal.
Kíváncsi voltam mire fut ki, mi fog kiderülni ezekről a háromszögekről, és nem lepett meg ami kiderült, kicsit elcsépelt, de annyira a történet vége csak az egész, annyira másról szólt nekem a könyv, hogy nem érdekel.
Egy dolog zavart csak, az utolsó másfél oldal… Az előtte lévő szakasz nagyon szép, nagyon baljóslatú nagyon váá, vége lett volna, még az utolsó mondata is tökéletes, de valamiért ezután még bekerült másfél oldal, ami nem szólt semmiről (56 erre emlékszem belőle, mert ez vagy 5-ször elhangzott abban a pár sorban…), és teljesen lerombolja azt a borus, még nincs vége érzést, amit előtte kiváltott… Ez nagyon nem tetszett, és ezzel együtt rájöttem arra is, hogy mennyire fontos egy könyvnél, hogy mi az utolsó jelenet, mik az utolsó szavak, mert nagyon fel lehet húzni az olvasót, és bármennyire is imádta az adott könyvet, ha az utolsó sorok nem jók, akkor nem tudja jó érzéssel lerakni a könyvet.
De ezt a csillagokban nem fogom értékelni, úgy döntöttem, hogy adott nekem egy Perry-t, egy pszichológiai harcot magával, és a háromszögekkel, ami rohadt jól volt megírva, úgyhogy szerettem, és örülök, hogy elolvastam, szerintem egy-két jelenetet még újra fogok olvasni belőle :)