Politikailag ​inkorrekt 2 csillagozás

Esszék diktatúráról és demokráciáról
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt

Politikailag inkorrektül beszélni ma azt jelenti: megpróbálni leírni a valóságot. Bár a marxizmus legtöbb hittétele és próféciája nem vált valóra, Európában és Magyarországon még mindig sokan osztályharcban vagy az egyéni minőséget kilúgozó egalitárius szellemben gondolkodnak. A zsákutca, ahová ezek a hittételek vezettek, pompásan látható, vonzerejük mégis töretlen. Schmidt Mária történészként, a magyar és nemzetközi közéletre és a politikára fogékony, arra reflektáló gondolkodóként válaszokat keres. Értelmezési horizontja túlmutat a Kárpát-medencén, otthonosan mozog Európa vagy a tengerentúl szakirodalmában. Kritikus, kvalitás-érzékeny és mindenkor életigenlő gondolkodása üdítő kivétel a magyar értelmezők táborában. Schmidt fogalmakat tisztít, vagy új értelmet ad nekik. Nem mesterségesen kreált, vegytiszta és politikailag korrekt beszéd az övé. Schmidt Mária értelmező írásait olvasva gondolkodni és olykor vitatkozni támad kedvünk. Ez az első jele annak, hogy van visszaút a valósághoz.

>!
XX. Század Intézet, Budapest, 2010
312 oldal · ISBN: 9789638808172

Enciklopédia 7


Várólistára tette 4


Kiemelt értékelések

mohapapa I>!
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt Esszék diktatúráról és demokráciáról

Manapság slusszpassz két politikai út létezik Magyarországon: Fideszt alias NER-rendszert, vagy szívből utálni illik, mert O1G vagy imádni kell.

Ennek megfelelően lesznek szalonképtelenek, megvetendő, gaz, ostoba alakok, mindazok, akik a Fideszhez vagy a holdudvarához tartoznak, vagy éppen azok a félistenek, akik végre kézbe vették a dolgokat, és teszik, amit felelős politikusoknak tenniük kell.

Nagyobb baj, hogy nem csupán ők maguk lesznek megvetendő, gaz alakok, ostoba fafejek, vagy mindennek az ellenkezője, hanem mindaz a teljesítmény is ezeknek megfelelőn nyeri el a maga pólusát, ami hozzájuk kötődik.

A magam részéről már többször felvetettem egy megvalósíthatatlan képtelenséget: jó lenne úgy könyveket olvasni, hogy fogalmam sincsen a szerzőikről.

Úgy gondolom, hogy egy-egy könyvnél nem is tudnám a szerző nevét.

A stílus, ha van, nyilván előbb-utóbb felfedné az elkövetőt, de a szerző nevének ismerete nélkül nem eleve prekoncepciókkal fognék bele az olvasásba, és nem eszerint végeznem el az értelmezést is.

Bár, ha elgondolkodom, ez nem annyira igaz, mert a mondanivalóval szembeni elfogadásom vagy elutasításom a szerző nevének ismerete nélkül is simán működik. Pro is, kontra is. Még mindig a politikáról és az eszmékről, ideológiákról beszélek.

Mert persze, hogy naná, nekem is vannak előítéleteim. Olyan is, ami úgy volt, kaptam, meg olyan is, amelyik menet közben, tapasztalati úton jött létre. (S igen, még mindig a politikáról beszélek.) Ez annak ellenére így van, hogy jobbára mindkét politikai oldalt fenntartással kezelem, miközben nem tudom mi kellene ahhoz, hogy balra szavazzak. (Illik manapság ilyesmit megfogalmazni, vagy most vágtam el magamat alatt teljesen az ágat?) Annak ellenére nem, hogy bár az értékrendem jobbára jobbos, az érzéseiben liberális vagyok. Ezt add össze! Könnyű. Csak el kel választani egymástól a jobb- és baloldali szellemiséget és a politikát. Ebbe ennél mélyebben most nem megyek bele.

*

A SZERZŐRŐL
Schmidt Mária történész. A Wikipédia így mutatja be őt: „Széchenyi-díjas magyar történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója”

Schimt Mária a Fidesz embere. A Partizán Info minden kertelés nélkül így fogalmaz róla: „Schmidt Mária a Fidesz egyik fő ideológusa, a NER elsőszámú történésze, és nem mellesleg az ország egyetlen női oligarchája. Ráadásul hiába van számos ellensége a Fideszen belül, politikai befolyása és hatalma évek óta töretlen, sőt, egyre csak erősödik. De honnan van az a bizonyos első millió, hogyan gyarapodik kastélyokkal a birodalma és hogyan lavírozgat sikert sikerre halmozva a mai napig is a magyar politika mocsarában? ”
Ezáltal nem lett nagyon szimpatikus.

Csakhogy mert nem szimpatikus, azáltal nem biztos, hogy kapásból, csípőből és eleve elrendelten rossz, ostoba és propaganda, amit ír.

Persze önmagában a pártszimpátia és -hovatartozás is lehet kizáró ok, ha akarom. Nem akarom. Sőt, akár az ilyen-olyan oldaliság is determinálhatja a hozzá való viszonyt. Ezt sem akarom. Nem azért, mert Schmidt Mária, nem azért, mert Fidesz, nem azért, mert jobboldal, hanem mert alapvetőn lükeségnek tartom a csípőből kizárást. A lényeges szó a „csípőből”. A tapasztalati elvetésekkel semmi bajom nincsen, én például Paul Lendvait nem fogok többet olvasni. Schmidt Máriától eddig még nem olvastam. semmit. Róla kicsit többet.

Gerjesztett bennem viszonyulásokat, kétségtelenül. De nem csak az a lényeges, hogy ki mondja, hanem az is, mit hallok. A puding próbája pedig az evés. Ízleljünk hát!

A PC VAGYIS A POLITIKAILAG KORREKT
Kell erre manapság szót vesztegetni? Egy könyvnyi szót?

Egyfelől nem, hiszen a csapból is ez folyik, mocsok unalmas már. Nem a róla szóló iratok, hanem maga a politikai korrektség. Azon túl, hogy gyűlöletes. Mert öncenzúrára kényszerít. Mert hazugságra késztet. Mert kiforgatja a szavak jelentését. S főleg, mert magának vindikálja a jogot arra, hogy megmondja, mi az igazság, s az igazság mértéke természetesen önmaga. Ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott.

Másfelől sajnos igen, kell rá szót vesztegetni. mert a pc mára megfertőzte a közbeszédet. A pc az újbeszél. A pc a cenzúra alapja. (Könyvajánló erről: Paul B. Coleman: „Cenzúrázva”.) A pc a szólásszabadság álnok korlátja: a demokrácia és az emberi jogok álruhájába bújt diktatúra. Mindent szabad mondani, ami megfelel a pc-nek. Ami nem, azt tilos.

A pc legaljasabb vonása, hogy a vele egyet nem értőket azonnali hatállyal másodrendű, rangú személlyé degradálja, akiben nincs egy cseppnyi emberség, megértés, empátia sem. Vagyis rasszista, fasiszta, homo- és minden -fób, antiszemita, és minden ilyenségek. Mert a pc megmondja azt is, mik manapság a fő bűnök, és azt is, kik a bűnösök. A kettős mérce hányingerét penge pontossággal alkalmazza, hiszen amit nem szabad a kis ökörnek, azt, tudjuk, Jupiter simán megteheti.

A pc a neoliberalizmus pompás eszköze a neki nem tetsző vélemények elhallgattatására és elsősorban a vélemények vallóinak az ellehetetlenítésére.

Azonban, kapaszkodj, erről nem nagyon szokott szó esni, a pc megkövetelése nem kizárólag a baloldal sajátja, vannak témák, amelyekkel szemben a jobboldal is megköveteli a pc-t. Ha nem így lenne, nem lenne Magyarországon érvényes törvény a gyűlöletbeszédről. Ilyen például a holokauszttagadás kérdése,de ilyen lett a koronavírus-járvány bizonyos aspektusainak megkérdőjelezését követő büntetések témája.

Teszem hozzá, Schmidt Mária erről nem beszél. Pontosabban megemlítés szintjén megjelenik a gyűlöletbeszéd-törvény, de csak mint a Gyurcsány-kormány egyik produktuma. Holott…

A pc tehát egy irtózatosan visszataszító jelenség. S mint ilyen, csuda izgalmas is. Ezért olvasok róla. Ezért szereztem meg ezt a könyvet is. A címe miatt. Remélve, hogy a tartalma megfeleltethető a címnek. Az előre bocsátott válasz: is. Az alcím sokkal inkább fedi a valóságot. Csak az nem annyira izgalmas. Legalábbis számomra.

Itt a bejegyzés eredeti helyén, a blogomon egy nagyon jó kis idézet van a könyvből.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/03/20/schmidt_mari…

Az a vicces vagy tragikus, hogy volt oldal (hehehe), ahol gyakorlatilag szóról szóra megtörtént velem, amit Schmidt Mária itt leírt. Vagyis a vadászat, a hajtás, a bekerítés nem ösztönös, hanem megtervezett stratégia. A magam részéről ezt nem akartam elhinni. mármint, hogy velem is ez történik, csak amikor másodszor esett meg, hajszálpontosan ugyanolyan taktika mentén. Vagy ez már stratégia?

Schmidt Mária fejtegetései a pc-ről érdekesek, izgalmasak, időtállók. Akkor is, ha azóta, hiszen a könyv 2010-es már több könyv is megjelent a pc irgalmatlan rombolásáról és immár testközelből érezhetjük a pusztító erejét.

A minap egy szívünknek nagyon kedves családnál vendégeskedtünk. Talán valami filmmel kapcsolatban kerül elő a homoszexuális párok örökbefogadásának a kérdése. Egy darabig válaszolgattam a felvetésekre, pályaszéli gyermekvédelmis múltamra és Szilvay Gergely könyvére hivatkozva, de aztán amikor eljutottunk a „de-nem-de-nem!”-érveléshez, terelésbe fogtam a parttalanságot elkerülendő.

Megdöbbentő volt számomra ahogyan a beszélgető partnereim visszhangozták azokat az érveket, amelyek rendre előkerülnek a kérdésben. Érvelésük ugyanazzal a vaskos, előítéletes csúsztatással, élt, ami a kérdésben rendre előkerül. A gyermekvédelmi és az örökbefogadási rendszer minimális ismerete nélküli ítélet, a mindennapi ad hoc statisztikára, a heteroszexuális kapcsolatok erőszakosságáráa (szemben a homoszexuális kapcsolatok harmóniájával) és a homoszexualitás kizárólagos genetikai eredetének tényére való hivatkozás…

Nem az volt a bajom, hogy az érvelésük megszokott, bevett és nem saját volt. Sokkal inkább az döbbentett meg, hogy két okos, művelt emberrel beszélgettem, és nem volt számomra semmi olyan mondanivalójuk, ami ne az ilyen-olyan sajtóból, közösségi oldalakról származott volna. Illetve, hogy egyből fal épült közénk, mert nem értünk valamiben egyet. Még a vádak is ugyanazok voltak: elítélem a homoszexuális embereket, megbélyegzem őket, stb., stb.

Irdatlan ereje van a pc-nek!

*

A könyv címe, az, ami, s bár kétségtelenül figyelemfelkeltő, de némileg félvezető is. Ugyanis nem erről, nem a politikailag korrekt közbeszédről szól az egész. Ám kétségtelen, hogy erről is szól.

KIT ÉRDEKEL 2021-BEN GYURCSÁNY FLETÓ?
Egyfelől a kutyát sem, leíródott. Másfelől sokakat, mert döbbenetes módon sokan őt tartják Orbán Viktor egyedül esélyes kihívójának. Dacára mindennek, hazugságnak, böszmeségnek, „kurva országnak”, szemkilövetésnek, és elsősorban a gazdasági csődnek és a szabadrablásnak. Ám még ha legyintünk is rá, akkor is politikai tényező még manapság is, önmagában is, a feleségén keresztül is és az általuk vezetett párton keresztül is. A hitelességétől, pontosabban annak teljes hiányától, a komolyan vehetőségétől függetlenül.

Mindez pedig azért érdekes, mert a könyv alapvetőn a Gyurcsány-kormányok ténykedéséről szól. Vagyis napi politika a javából. Mármint annak az időszaknak a napi politikája, amikor a könyv megjelent (2010). A kérdést tehát úgy érdemes feltenni, mond-e még valamit manapság is Schmidt Mária könyve, vagy a letűnt korszakkal minden aktualitását teljesen elveszítette. Illetve tud-e hitelesen, mának szólón bármit mondani a Fidesz prominense az egykori kormányoldalról?

A válasz félig máris megválaszolható: hogyne tudna! Ez a „hogyne tudna” nem kapásból Schmidt Máriának szól, még csak nem is a jelen könyvnek, hanem egy általános „hogyne tudna”. Egyfelől mert a múlt mindig tanulságos, még akkor is, ha vitatott. Másfelől mert ahogyan az előbb mondtam, a baloldal a mai napig itt van velünk, a pc hatalma pedig kezd elképesztő méreteket ölteni, s ahogyan mondtam, a használatának a veszélye alól a jobb oldal sem mentes.

Az, hogy Schmidt Mária cikk-, esszégyűjteménye időtálló-e, s főleg, hogy érdemes-e elolvasni (érdemes volt-e a megjelenésekor, érdemes-e ma), az egy másik kérdés. Az értékelésem gyakorlatilag itt venné kezdetét, eddig csak bemelegítettünk. Akkor is, ha a bemelegítésben gyakorlatilag már ott volt a lényeg.

Sommás leszek. Érdemes. Túl azon, hogy mindkét politikai oldal szakadatlan egymásra mutogatással iparkodik a saját tevékenységét, mi több, a létét igazolni, ostobaság lenne tagadni, hogy a jelen elkerülhetetlenül a múltból fakad és következik. Aki nem érti, nem látja át a múltat, nem fogja érteni a jelent sem. (Mondjuk néha úgy vélem, még akkor sem érthető a jelen, ha értem és átlátom a múltat.)

Éppen ezért a mondanivaló íve a szovjet hatalomátvételtől indul és a 2010-es mában fejeződik be. Vetünk néhány pillantást a második világháborút követő magyar politikai helyzetre, Kádár személyére, ’56-ra, a gulyáskommuizmusra, a rendszerváltásra, az azt követő évekre, majd a hatalommentett baloldali kormányokra, különös tekintettel Gyurcsány Ferenc országlására.

Egy dolgot kiemelek. Schmidt Mária a jelenlegi (mármint a 2010-es jelenlegi) helyzet kulcsát abban látja, hogy Magyarországon semmilyen szinten nem volt elszámoltatás. Az Alkotmánybíróság elnöke, a későbbi köztársasági elnök, Sólyom László az 1949-ből származó, szovjet sablon alapján írt alkotmányra hivatkozva (ami önmagában nevetséges) tagadta meg a rendszerváltás után az elszámoltatás lehetőségét.

Az értékelés nem fejeződik be itt, csak én most itt abbahagyom. Odaát természetesen van folytatása!
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/03/20/schmidt_mari…


Népszerű idézetek

mohapapa I>!

A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nomenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyarországot. Pragmatikus, cinikus és önző, konformista és hatalommániás. A kádárizmus formálta őket ilyenné, vagyis őket termelte ki magából. Mert azt tanította nekik, hogy a politika a hazugságról szól, az elvek csak kelléknek valók. Megtanulták, hogy minden csak a látszat. A tetteknek és a valóságnak semmi közük hozzá. A korrupcióra is a kádárizmus kondicionálta őket.

91. oldal

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt Esszék diktatúráról és demokráciáról

mohapapa I>!

Amikor beszélnek, maga a tudomány szólal meg. Mondanivalójuk tehát objektív, pártatlan és egyben érvényes is. Ezért az eltérő álláspont, ha egyáltalán eléri az ingerküszöbüket, legjobb esetben is csak elfogult, pártos, mindenfajta relevancia nélküli, vagyis jobboldali vélemény lehet. A mindig változó tartalmú, de mindig kizárólagos igaz hit védelmezői sok esetben ma is ugyanazok, akik évtizedek óta a megfellebbezhetetlen igazságok letéteményesei. Nekik nagy tapasztalatuk van a hitvédésben és az eretnekségek kiszűrésében. Sokuk átadta már stafétabotját gyermekeinek, tanítványainak, akik mestereikhez méltó elkötelezettséggel és szigorral harcolnak nap mint nap, de szép számmal vannak még közöttük sokat próbált veteránok is. Jó hír, hogy feljelentéseik, megbélyegzéseik egyelőre nem járnak börtönnel, kivégzéssel, mint egykor, nem is olyan régen. Egyelőre be kell érniük azzal, hogy az eltérő véleményeket, világfelfogást vallókat ellehetetlenítik, marginalizálják, szellemileg és lelkileg terrorizálják. A nyilvánosság előtt lejáratják, démonizálják. A rendszerváltoztatás előtt, aki ellenforradalmár, reakciós, trockista, imperialista ügynök, osztályellenség volt, vagy a klerikális reakció uszályába került, netán kispolgári gondolkodású, antimarxista, esetleg szovjetellenes stigmát kapott, az diszkvalifikálódott, tehát megsemmisítendő ellenséggé vált. Ezek az egykor pusztító szavak mára kimentek a divatból, hatástalanná váltak, átadták a helyüket az újaknak. De a baloldal támadó reflexei nem változtak. Csak éppen más kifejezéseket töltöttek fel gyorsan ölő méreggel. Akik teg- nap fasiszták, szovjetellenesek, kulákok és klerikálisok voltak, azok ma rasszista, antiszemita, holokauszttagadó, xenofób, szélsőjobboldali, illetve kirekesztő jelzőt kapnak. Nagyjából ugyanazok adják a stigmákat nagyjából ugyanazoknak. A lényeg: az ellehetetlenítés. Aki megjelöltetett, az szabad préda, kilövési engedéllyel lehet megsemmisíteni. Az új gyilkos szavak legalább olyan szabadságot biztosítanak használóiknak, mint a korábbiak. Osztályellenséggé vagy imperialista ügynökké ugyanolyan könnyen válhatott bárki évtizedeken keresztül, mint manapság rasszistává vagy kirekesztővé. Mindez érdektelen. Mindegy, hogy miről van szó, mindegy, hogy mitől válik valaki rasszistává vagy antiszemitává, a lényeg az, hogy megsértetett a politikailag korrekt fogalmazás éppen aktuális előírása. Ez pedig nem maradhat megtorlatlanul. Nem különös? Az ember azt gondolná, hogy egy olyan ki- fejezés, mint a „politikailag korrekt", mégiscsak valamiféle közmegegyezésen alapul. De ez nem így van, mert azt, hogy politikailag mi számít korrektnek, azt mindig és kizárólag csak a balliberális oldal állapítja meg. A jobboldalnak nincsen ilyen joga. Hogy miért nincs? Hát csak azért, mert aki másképp be- szél, mint ők, annak feltehetően más a véleménye, vagyis másképp gondolkodik, mint kéne, és tanácsos volna, márpedig a véleményalkotás a baloldal privilégiuma. Ilyenkor hadrendbe állított szellemi keretlegények veszik vád-sorozatvetőikkel célba az elhajlókat, hogy szervezetükbe juttassák a méreglövedéket. Addig sulykolják a más véleményt megfogalmazók alávalóságát, fasiszta, antiszemita, rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő, vagyis tisztességtelen voltát, míg végül megállapítják, hogy nem is vitaképesek. Sajnálkozást színlelve deklarálják: a jobboldallal nem kell, sőt nem is lehet szóba állni. Így érvek ütköztetésére sincs szükség. Igaz, lehetőség sincs rá. Az önmagukat politikailag korrektnek kinevezők tehát egyedül , vetélytárs nélkül maradnak a ringben. És láss csodát: mindig ok győznek. Néha nagy titokban arra vágynak, hogy ne mindig és ne mindenben nekik legyen igazuk. De aztán erőt vesznek magukon, és bátran vállalják, hogy az ő igazságukon kívül más igazság nincs, nem volt, nem lesz.

251–252. oldal

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt Esszék diktatúráról és demokráciáról

Kapcsolódó szócikkek: megbélyegzés

Hasonló könyvek címkék alapján

Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból
Alekszandr Szolzsenyicin: Az „orosz kérdés” a XX. század végén
Kristóf Attila: Kilóg a lóláb
Sándor Iván: Leperegnek a nyolcvanas évek / A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka
Pomogáts Béla: Felelősség Erdélyért
Csapody Miklós: A díszmagyar
Ignotus: Egy év történelem
Ráth-Végh István: Az emberi butaság
Oplatka András: Németh Miklós – Mert ez az ország érdeke
Pilinszky János: Publicisztikai írások