Súlytalanul 75% 61 csillagozás

Írok….törlök…írok….törlök…ez megy lassan huszárjára, mert értelmesen nem tudok erről a könyvről írni. Amúgy sem egy könnyű témájú könyv, de sajnos nem lett olyan jól megírva, ahogy vártam. Ennek ellenére A vége erős volt, talán az utolsó 100 oldal, egy kicsit összetört és még mindig sokk alatt vagyok. Ami pedig a többi oldalt illeti, nos, azokat untam. Hirtelen sok és semmitmondó információ, amiből azt hiszed elég a felét megjeyezni. Így is tettem, amiről úgy gondoltam nem fontos azt el is felejtettem. Valami ilyesmi játszódhatott le a történetben is. Mindenki azt hitte, hogy csak egy kis beszólás, csak egy picike fenyegetőzés, ami mindennapi egy középiskolai életben. Ha pedig meg van spékelve egy új spoiler lánnyal, akkor szinte könyvelve van a vég.
Carolynnal is ez történt: új iskola, új közösség. Először minden szép és jó, a közelében akar lenni, aztán fordul a kocka. Szépen lassan elfordul tőle mindenki, és Carolynon már senki nem tud akar segíteni.

Amikor Carolyn megérkezik a kisvárosba ő az új és fényes „játék” az unalmas hétköznapokban. Mindenki vele akar jóban lenni, egészen addig, amíg az őt beilleszkedésre szánt társaságból, egy se veled se nélküled kapcsolatból ki nem rántja a gimi legismertebb fiúját. Ez elindítja ellene a lavinát, aminek hátterében kezdetben a megsértett lány, akitől elhappolta a fiút, és annak barátnője áll. Ennek ellenére Carolyn nagyon sokáig bírja a borzasztó bánásmódot és sértegetést, hiszen a külső szemlélő tekintetében ő a tökéletes lány: tökéletes alak, tökéletes iskolai átlag, gazdag szülői háttér és ott van mellette a legmenőbb fiú is. Aztán ez a tökéletesség elkezd lehámlani: testképzavar, evészavar, kompromittáló helyzetben levideózzák, ami kikerül az internetre, folytatódnak a két lány általi megaláztatások…

A történetvezetés nagyon tetszett: az olvasó teljesen kívülről látja az eseményeket, alig lép kapcsolatba a főszereplő lánnyal, mindent csak megszemlél és úgy von le következtetéseket. Néhány dologra a történet végeztével sem kapunk választ, hiszen Carolyn mindig is egy elérhetetlen ideálként volt jelen.

Amellett, hogy undorítóan bántak vele nekem megbotránkoztató volt a tudat, hogy ennyire meg voltak őrülve az új lányért: bent volt a plázában? körbement egy sms róla. Berohant a suli mosdójába? Követjük, hátha elcsíphetünk egy információmorzsát az életéről. A T/1-ben megírt elbeszélés magában foglalt mindent, ami a mai generációkkal (főként a fiatalokkal a probléma): túl sokat foglalkoznak azzal, hogy mit gondolnak róluk mások; kárörvendőek, ha valami valakinek rosszul sikerült; ítélkeznek, miközben semmit sem tudnak az eseményekről; és rettenetesen érzéketlenek a környezetükre.

Mert igen, a végén és a történetfolyásában is sokszor elhangzott a kulcsmondat: ha tudtuk volna, hogy mi sül ki belőle, akkor felszólalunk/változtatunk valamin. De nem tudták, és így nem is tettek semmit a zaklatás ellen.

Nem könnyű erről a regényről írni. A fülszöveget elolvasva azonnal lecsaptam rá, hiszen valamiért a mai napig az amerikai kisvárosi élet, az amerikai középiskolások és persze a végzősök hatalmas vonzerő a számomra.
Ez a történet pedig egy ilyen kisvárosban játszódik. Az összes lakó ismeri egymást, végtelenül vallásosak (még a tinédzserek is, ami számomra teljesen megdöbbentő volt), nem történik semmi különleges. Évről évre ugyanazok a programok mennek, előre lehet borítékolni, hogy ki lesz a bálkirálynő, az iskolában pedig mindig újra és újra ugyanazok a klikkek alakulnak ki.
Az egyik évben azonban érkezik egy „külsős”, Carolyn, aki azonnal felbolygatja ezt a kis közösséget, hiszen gyönyörű, okos, szinte mindenhez ért és rettenetesen menő cuccai vannak. Mindenki vele akar barátkozni, még a menő lányok is; a fiúk is sorban állnak érte. Ő az a lány, akit mindenki utánozni akar. Az élet szép és tökéletes, egészen addig, ameddig össze nem jön az egyik menő lány pasijával, Shane-nel és ez egy olyan lavinát indít el, amiből mindannyian érezzük, hogy Carolyn ebből csak rosszul jöhet ki. Bár a pompomlányok harcolnak egymással is a hírnévért, de ha kívülálló „piszkít” közéjük, akkor összefogva, szinte egyként lépnek fel ellene.
Imádtam a könyvet, az írásmódot és azt a megközelítést, amit az írónő választott. Nem Carolyn mesélt, nem is az írónő E/3-ban, hanem egy számunkra (végig) ismeretlen lány tette ezt meg, akinek még a nevét se tudtuk meg (vagy legalábbis én nem emlékszem rá, annyira nem volt ez fontos). Ez a lány a barátnőivel meséli el a történetet, abszolút – vagy legalábbis majdnem – kívülállóként. Kicsit úgy éreztem, mintha ők lennének a város és a lakosok lelkiismerete, hiszen a történet nagy részében mentegetőzik és bevallja, hogy mi mindent csinálhattak volna másképpen.
Ami érdekes, hogy egy szereplő se került közel hozzám. A „mi” névtelen csoportja annyira tényszerűen mesélt, hogy bár érdekes volt, lekötött, alig tudtam letenni a könyvet, de mégis, érzelmi kötődésem nem alakult ki egyik szereplő iránt sem. Valahogy én is a páholyban ülve néztem az eseményeket, de azért persze nagyon izgultam, hogy mi lesz a végkifejlet:).
Carolyn a „főszereplő” számomra túlontúl is tökéletes volt. Ilyen a világon nincs – gyönyörű, menő, mindenben topon teljesít, legyen az matek vagy angol irodalom, legyen az sport vagy bármi más. Mindemellett mégis sérült, apró jelekből látni, hogy eme gyönyörű külső alatt azért valami nagyon nincs rendben. Épp ezért nem éreztem azt, hogy csakis az a pár személy, aki elkövette azt, amit (jó, kicsit most rejtélyes voltam, de nem akarom ellőni a regény poénját) az egyedüli felelős azért, ami történt. Ebben a kisváros is éppoly hibás volt: a családok, akik mindent tudnak a másikről, akik egyeseknek bármit elnéznek, másokat pedig a legapróbb hibákért is meghurcolnak.
És persze Carolyn édesanyját sem emlegetik sehol, pedig egy szülő felelőssége éppolyan nagy lehetne. Főleg, mert Carolyn hátteréről nem sokat tudunk meg, nem tudjuk, hogy mi történhetett vele mielőtt ideköltöztek…
Természetesen nem szabad a srácok felelősségét elmismásolni, de azt kijelenteni, hogy csak ők voltak a bűnösök.. azért ez picit meredek lenne.
Mi pedig oldalról oldalra, fejezetről fejezetre haladunk előre és végig érezni, hogy valami nagyon nem jó fog történni, csak azt nem tudjuk, hogy mikor. És amikor eljutunk a történet csúcspontjáig, az mégis mellbevágó lesz. Utána pedig hiába keressük, várjuk a megoldást, az valahogy nem nagyon akar megérkezni. Az írónő sok mindent elárul, de valahogy mégis úgy, hogy az ember a könyv letétele után még sokáig gondolkozzon a történteken, vajon ő hol állt volna, melyik oldalon, vajon lett-e volna mersze beavatkozni, ésatöbbi-ésatöbbi.

Összességében egy érdekes, de elég megrázó regényt olvashattam, amit szívemből ajánlok fiúknak és lányoknak is. Fiúknak talán picit lassú lesz a történet, talán kevésbé akciódús, de én akkor is szeretném, ha ezt minél többen elolvasnák (és igen, tudom, hogy mi Európában élünk, ez a történet pedig az USA-ban játszódik), mert véleményem szerint az alapprobléma mindenhol ugyanaz, legyünk akár Európában, Afrikában, Ázsiában vagy Amerikában.
És természetesen a szülőknek is ajánlom olvasásra. Ha csak két szülővel több olvassa el és figyel oda a jelekre, akkor a valóságban talán kettővel kevesebb ilyen esemény történik meg.

A borítóról itt is ejtenék egy pár szót: gyönyörű ez a kislány, jó ránézni. De a főszereplő lány 16 éves, ez a kislány meg (számomra) maximum 12… Úgyhogy amennyire tetszik a borító, annyira félrevezető is…

Az elején nagyon küzdöttem a tömény szöveggel, hogy alig van párbeszéd, ja és ,hogy T/1 személyben íródott, ami szokatlan, ugyanakkor ötletes.

Eleinte mindenki szeretettel fogadja az új lányt, Carolynt, aztán ahogy telik az idő, egyre inkább féltékenységbe csap át a rajongás.

Nagyon fontos témát taglal a történet, Carolynnak megvolt a maga problémája, a suli meg rátett egy lapáttal.Jó volt külsős szemével közvetíteni, bár azért én kíváncsi lettem volna, hogy mi fordul meg a bántalmazó és a bántalmazott fejében.

Nehezen tudtam azonosulni a karakterekkel, hisz nem túl részletesen mutatták be nekünk őket. Igaz, elmondtak pár általános dolgot, a ruha márkát pedig nem volt rest az írónő felemelgetni, amit én szívesebben kihagytam volna.

Az van, hogy ez a könyv végül tényleg belopta magát a szívembe, annak ellenére, hogy nagyon nehezen szoktam hozzá ahhoz, hogy T/1-ben lett megírva. Emiatt eléggé nehezen haladtam az elején vele, furcsa volt az is, hogy alig van benne párbeszéd szinte, de aztán valahogy mégis fordított az érzéseimen.
A kisvárosi lét, ahol az emberek szimbiózisban élnek egymással, ahol a lapok, az, hogy ki milyen klikkbe tartozik, hogy kinek mit szabad, előre le van osztva. Szemet húny az ember bizonyos dolgok felett, mert mindig is így működtek a dolgok. Ha más vagy, nem vagy elég jó nekik. Ha nem úgy viselkedsz, nem vagy vagy jó nekik. Ha nem ugyanaz a véleményed, nem vagy jó nekik. Ha nem állsz be a sorba, nem vagy jó nekik. Ez itt mind megmutatkozott.
Érdekes volt az iskolai zaklatást ilyen formában megismerni, ahol egy olyan klikk tagja vagy, akik valahol a középszinten helyezkednek el az iskolai hierarchiában. én legalábbis oda soroltam őket Ahol csurran cseppen egy kis információ, de annyira nem vagy bennfentes, hogy első kézből tudd meg mi is történik. Ahol igazán nem is veszed észre, hogy mennyire eldurvult a helyzet, és csak sodródsz az árral, a többséggel.
Nehezményezem, hogy Carolynt nem ismertük meg. Sokkal több információt nem osztott meg az írónő róla, mint amit a fülszövegből megismertünk. Tudom, hogy „mi” elmondott pár dolgot, de azok leginkább benyomások, pletyák, vélemények voltak…., de maga a személy ismertelen maradt a számomra.
Nem mondok véleményt és a végén leírt összegzéssel sem tudok teljes szívvel egyet érteni. Ehhez igazán meg kellett volna ismerni Carolyn és a négyes történetét, hogy mi is történt akkor, amikor „mi” nem voltunk ott és, és mik azok, amikről „mi” nem tudunk.

Egy picit nehezen rázódtam bele a történetbe, mert időbe telt megszokni, hogy T/1-ben lett megírva, illetve elég kevés volt benne a párbeszéd. Utóbb viszont pont ezek okozták, hogy teljesen magába rántott a könyv, hiszen így én is sokkal jobban a részesévé váltam, éreztem az iszonyatos tehetetlenséget, ahogy Carolyn közeledik az elkerülhetetlen végzete felé. És bár teljesen nyilvánvaló volt végig, hogy mi fog történni, azért élt bennem a remény, hogy talán jön valaki, aki idejében észbe kap, aki észrevesz valamit, vagy történik valami, aminek hatására Carolyn máshogy dönt. Elgondolkodtató, hogy az emberek mennyire nem érzik a tetteik súlyát, illetve hogy néha milyen apró dolgok, amiket megteszünk vagy nem teszünk, hová vezethetnek. És bár nem értettem egyet a mesélővel/mesélőkkel a végén, az események elemzésekor azzal kapcsolatban, hogy ki mennyire felelős a történtekért, most, a könyv befejezése után már abban sem vagyok biztos, hogy nem neki(k) volt mégis igazuk – de ezen még elrágódom egy darabig. Viszont addig is köszönöm a könyvet @Blogturné_Klub és @cicerokiado! :)

Érdekes könyv, még akkor is ha az alapötlet nem egyedi, az írásmódja nagyon is az. A kíváncsiság vitt előre, többet akartam tudni, de valahogy kívül maradtam. Pont az zárt ki, ami egyedivé tette. A narrátor egy csapat lány, többes szám első személyben mesélik el a történteket, de mivel kívülállók, így én is kívülállóként, információ morzsákból, pletykákból tudtam összerakni, hogy mi is történt. De ez csak még valóságosabbá, hihetőbbé tette. Igen, néha ilyenek az emberek: látják, hogy ez így nem jó, de csak kifogásokat, mentségeket keresnek, hogy miért nem tesznek semmit és szépen elfordítják a fejüket…

A regény legnagyobb különlegessége maga a történet elmesélésének a stílusa. Sosem olvastam még T/1-ben írt könyvet, egyedi élmény volt, de nem tudom száz százalékig kijelenteni, hogy végig örültem az író eme döntésének.

A Súlytalanul egy nagyon fontos regény, aminek fel kell ismerni az üzenetét és minél több ember felé terjeszteni azt.

http://sorok-kozott.hu/2016/06/konyvkritika-sarah-banna…

Kicsit lassan indult be, nehezen szoktam meg a T/1 írásmódot, de végül kárpótlást kaptam ezekért.
A történet elejétől lehet tudni, mi lesz a végkifejlet, mi lesz Carolyn sorsa. Egyértelmű jelek vannak, amit a többiek nem akarnak észrevenni, direkt hagynak figyelmen kívül.
Remekül mutatja be az iskolán belüli zaklatást, ami felett nap mint nap elsiklunk, mondván, ez mindenkivel megesik, meg kell tanulni kezelni. Többször is kiemeli, hogy a tehettek volna ellene, szólhattak volna egy kedves szót Carolynhoz, mégsem tették. Pedig ilyen egyszerű lenne segíteni valakinek: odamenni, megdicsérni a ruháját, beszélgetni vele.
Volt a könyvben pár nem túl realisztikus elem, mint például spoiler
Voltak benne felesleges részek, olvasás közben azt éreztem, hogy „minek olvasom én ezt? Érdekel ez engem?”
Összességében jó könyv volt, de olvastam már jobbat is a témában.

Sarah Bannan regénye hasznos olvasmány a kamaszoknak, hogy megismerjék és időben felismerjék azokat a helyzeteket, ahonnan még van visszaút. Carolyn története felnyitja mindenki szemét arról, hogy egy-egy ember élete igenis fontos, és igenis észre kell venni a jeleket, és cselekedni kell. Mind a diákoknak, mind a tanároknak, mind a szülőknek.

Az iskolai zaklatás, és annak következményei bárhol ugyanolyan súlyosak lehetnek, ha nem tesznek ellene semmit. A kamaszok éljenek akár Amerikában, vagy Magyarországon ugyanolyan kegyetlenül tudnak viselkedni a társukkal, mert az duci, szőke, okos, vagy éppen gazdag, esetleg szegény. Igazából indok sem kell, ha valaki túl tökéletes, akkor az a baj. Carolyn Lessing története mindenki szemét felnyitja, mert tényleg ott gomolyognak ebben a történetben a kamaszkor sötét árnyai.

Ha szeretnétek egy kijózanító és emlékezetes regényt olvasni a kamaszokról, akkor én ajánlom a Súlytalanul című könyvet. Bár a történet narrálása nem annyira erős, maga a sztori bővelkedik emlékezetes momentumokban, amin el lehet gondolkozni mindenkinek. Sőt! Én hiába olvastam 2 hete a történetet, még mindig néha visszagondolok Carolynra és a többiekre, és kattogok a végén, hogy ki és miért tette azt, amit.

Bővebben itt: http://www.zakkantolvas.hu/2016/06/sarah-bannan-sulytal…