The ​Peach Keeper 82% 13 csillagozás

Hihetetlen, hogy mire képes 2 szó. Pontosan ennyi kellett, hogy Sarah Addison Allen megvegyen magának. 2 szó, pontosabban egy mese címe, ami a gyermekeim egyik kedvenc meséje. Pedig nehezen indultunk, az eleje nagyon nem tetszett, olyan tipikus butuska amerikai kisvárosi történet, szerethető szereplőkkel, teljesen borítékolható cselekménnyel, aztán jött egy kis manó, aki valami varázsport szórt a városra és megtalálta a hozzám vezető utat is és a könyv szereplőivel együtt teljesen el lettem varázsolva. Olyan igazi szívet, lelket simogató történet ez a csúnya dolgok ellenére, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Ismét nem nyűgözött le, bár a „bűnügyi” része tetszett. És külön örömmel töltött el az öregek otthonából még mindig a családján uralkodó erőszakos, nehéz természetű, de bölcs öregasszony. Valamennyi szereplő közül ő vált a kedvencemmé. (Ami csak azért lehet gond, mert a szerzőnek nyilvánvalóan nem ez volt a szándéka.)

A két egybefonódó szerelmi történet elég nyálasra sikeredett, és az író többi történetében alkalmazottakhoz vészesen hasonló a megoldás. Megmondom őszintén,nem is vártam mást, de talán elterelhette volna jobban a figyelmet ezekről az egyezésekről. Miért kell minden főhősnek mindig sematikusnak lennie?

Nagyon megszerettem S.A.Allen könyveit. Ez a regénye is egy finom, kedves, nőies írás. Jóval kevesebb mágia van benne (és Alice Hoffmann hasonlat) mint a Waverly kertben, inkább a barátság-szerelem-emberi kapcsolatok áll a középpontban.
Rég eltemetett titkok látnak napvilágot, borzolják egy kisváros kedélyét, 2 lány közeledése, barátsága, útkeresése bontakozik ki előttünk ennek kapcsán. Hétköznapi, nagyon szerethető karakterek vannak ebben a regényben, a szerelmi szál is kedves volt, nem túl csöpögős.
És még a Waverly-rajongók is kapnak benne egy kellemes meglepetést.

Ez a könyv kellett most nekem, mert annyira megszerettem benne mindenkit, annyira éreztem magam is a helyszín milyenségét, hogy az melegséggel töltötte el a szívemet. Természetesen nem minden rózsaszín köd, a múlt felderítése kapcsán sötét dolgokkal találjuk szemben magunkat, de pont ilyennek kellett lennie.
…
Ami miatt viszont tényleg elaléltam ettől a könyvtől, az az üzenete. Végre, a sok butuska könyv után egy igazi üzenet, amely a nőknek szól. Sarah Addison Allen nem egyszer kiemeli, hogy nekünk, nőknek össze kell tartanunk, mert csak egymásra támaszkodhatunk. Hogy vannak szituációk, amikor egyszerűen nem hagyhatjuk cserben a másikat, mert mi is a helyében lehetünk. Lényegében erről szól ez az egész regény.

Az járt a könyv elején a fejemben, hogy milyen kis „lovely” ez a könyv és valamilyen szinten, tényleg. Ez egy jó könyv. Sőt, remek. Ah, nem, borzalmas. Szörnyű. Nem tudom eldönteni, szeretem-e és nem azért, mert friss az élmény vagy felkavart vagy mélyebb érzelmeket hozott ki belőlem (mert nem tette meg és ez azért mondd valamit). Éppen csak… az elmúlt jó pár hónap egyik legjobb fanfictionjét olvastam el előtte pár órával (értsd: az tartott kétszer ennyi ideig, éjjel-hajnalban és voltak felkavaró érzelmi aspektusok és egyebek) és most így kicsit utálok mindent, ami nem az Uneven odds. Néha még azt is. De amint elég koherens leszek, visszatérek.

[Amúgy, lazán elolvastam kb. 300 nyomtatott oldalni angol szöveget (oké, nem akadémiai nehézségűt) pár oldal alatt és semmi nehézség nem volt benne – ezzel érveljen valaki, aki szerint a fanficek nem segítenek a nyelvtanulásban/regényértelmezésben/kismillió más dologban.]