A magyar őstörténet egy sokszázmillió darabos puzzle. Történészek, régészek, nyelvészek hada azért tanul és kutat egész életén át, hogy egy-egy újabb darabot beilleszthessen a megfelelő helyre. Van, ami rossz helyre kerül, azt a többiek kiveszik onnan, de a munka így is halad szépen lassan, és egyre jobban körvonalazódik a kép, amit teljesen kirakni – tudja mindenki – valószínűleg soha nem lehet.
Sajnos sokan vannak olyanok, akiknek egyáltalán nem tetszik a lassan formálódó látvány – hogy miért, az számomra rejtély, mert szerintem csodaszép, lenyűgözően érdekes és mindenekfelett annyira igaz, amennyire mai tudásunk alapján lehetséges. Ők azonban telhetetlenek, semmilyen múlt nem lehet elég dicső nekik, nagyravágyásukban arra sem veszik a fáradtságot, hogy közelebbről megnézzék az eddig összeállt képet. Nekik is megvannak a maguk önjelölt tudósai, akik ugyan nem bajlódnak hosszas tanulással, felkészüléssel, inkább úgy gondolják, a rejtély megoldása gordiuszi módra a legcélravezetőbb. Ők tudják előre, mit akarnak a képen látni, és ha nem passzolnak a darabok, hát bevetik az ollót is, és a végén még a biztonság kedvéért helyenként át is festik a képet. Hogy az így kapott mozaikról bármelyik épeszű ember első pillantásra látja, köze nincs a valósághoz, hogy a kivágott darabok helyén tele van lyukakkal, az őket a legkevésbé sem zavarja, mert azt ábrázolja, amit látni szeretnének, és ennyi pont elég.
Vannak aztán olyanok is, akik vagy az előző csoport harsogó önámításától megundorodva, vagy eredendő közönyükből adódóan unottan söprik félre mindkét kirakót, és a tudósok által nagy munkával felépítettet ugyanolyan felesleges bohóckodásnak tartják, mint a toldott-foldott összemozaikoltat.
Most, a harmadik könyvét olvasva kezdek rájönni, miért volt nekem Sándor Klára a legelejétől kezdve annyira szimpatikus: mert pont olyan objektív módon tekint a történelemre, ahogyan én is próbálok. Csak a politikai felhangoktól mentes igazság érdekli – illetve még ebben is a lehető legobjektívebbre állítja a saját mércéjét, mert nem álltatja magát azzal, hogy bármilyen igazság teljes egészében megismerhető, ezért ”csak” a lehető legpontosabban felderíthető történelmi igazságot hajszolja. Eközben sokszor keményen odamond polarizált hazai közéletünk mindkét felének: a délibábkergető jobbnak, és a nemzeti történelem koncait nyugodt szívvel odahajító, vagy elvből elzárkózó, közömbös balnak is. Kimondottan kényes témákkal foglalkozik, például a székely írás (a ”rovásírás”) történetével, vagy éppen – mint ebben a könyvben is – a magyarság hunhagyományával. Természetesen a legkevésbé sem mitizálja, hanem a lehető legtárgyilagosabban vizsgálja őket, komolyan véve a megismerés kötelességét.
A magyarság történetének kutatásában – ahogy az ma már tudományos körökben alapvető – élesen különválasztja a genetikai őstörténetet, valamint a magyar kultúra és a magyar nyelv történetét. Genetikai értelemben (nem meglepő módon) leginkább a környező népekkel mutat rokonságot a mai magyar populáció. A magyar nyelv és kultúra történetében mélyed el aztán igazán, és azt próbálja levezetni, hogy a nyelvtörténet finnugoroktól eredeztető igazsága és a magyar kultúra sokszáz éves huntörténeti hagyománya nem feltétlen kell, hogy kibékíthetetlen ellentétet okozzon a fejekben. A magyar identitás történetének szerves része ugyanis a hunhagyomány, népi és magasirodalmunkba egyaránt alapjaiban beépült (hunmondák, sok költőnk, köztük Arany János versei, vagy Jókai és Gárdonyi regényei, stb). Kidobni ezt a tudást értelmetlen és felesleges volna, egyszerűen tudni kell helyén kezelni: nem történeti valóságként, de olyan hagyományként, ami a magyarság utóbbi ezer évében meghatározó képként élt a fejekben.
Sándor Klára nagyon alaposan járja körül mindazokat a kérdéseket, amik a nyelvrokonság és a hunhagyomány kapcsán felmerülhetnek. Sokadszorra is leszögezi, hogy nyelvészi körökben a leghalványabb kétely sem merül fel a magyar nyelv finnugor eredetével kapcsolatban. Azt is leírja azonban, amit szintén régóta szajkóznak a nyelvészek, hogy ezen kár a nemzeti érzelműeknek ”megsértődni”, mert – túl azon, hogy a finnugor népek rokonságában nincs semmi szégyellnivaló – a nyelvrokonság pont annyi, amennyit a neve mutat: nyelvünk rokonsága, nem pedig a kultúránké, sem a ma itt élő embereké biológiai értelemben. Azonban nyelv és nemzet egységének reformkori eszméje szinte kiirthatatlanul befészkelte magát itthon a fejekbe, nehéz változtatni a berögzült gondolkodási sémákon.
A hunhagyományt körüljárva bemutatja Eurázsia sztyeppéinek nomádságát a szkítáktól kezdve egészen a mongolokig, elmagyarázza, hogy a nomád életforma miért volt olyan sikeres évezredeken át, és hogy a különböző nomád népek miért tűntek annyira hasonlónak a külső szemlélő számára. Ezután végigveszi, hogy alakult ki a hun és magyar népek azonosságának gondolata előbb a korabeli Európában, majd Magyarországon: bemutatja a folyamatot, amelyben itthon először még szégyellték a pogány nomád rokonságot, később elfogadták, majd büszkén felvállalták, végül pedig már ereszteni sem akarták, amikor a tudomány ”el akarta venni”.
Sándor Klára könyveinek az a legnagyobb erénye, hogy érdekes témákat feszeget lebilincselő stílusban. Ha minden tudományágra jutna két-három Sándor Klára, semmi gond nem volna Magyarországon a tudományos ismeretterjesztéssel. Pechjére ő pont olyan területen működik, ahol az érdeklődők többsége ideológiai okokból eleve süket fülekkel áll a tudományhoz, pedig maximálisan megérdemelné, hogy igazán olvasottak legyenek a könyvei.