SÁNDOR BEA 1998-ban az ELTE magyar és angol szakán szerzett diplomát, majd egy évvel később a Közép-Európai Egyetem Gender and Culture szakán MA oklevelet. Modern angol és amerikai irodalomból doktorált az ELTÉ-n, PhD-fokozatát 2005-ben kapta meg. A Privilégium és átok doktori disszertációjából készült.
Rushdie és Carter írásai nem abból indulnak ki, hogy a történetmondás mágikus aktus, hanem abból, hogy a szubjektum létrehozása az (s ezért lehetetlen, hogy a történetek mögött „egységes”, realisztikusan ábrázolható szubjektumok álljanak). A szubjektumok ezekben a narratívákban sokszorosan kijelölt helye kettős tulajdonsággal bír: egyrészt nagyon pontosan meghatározható (hiszen Szalím vagy Eve másról sem beszél, csak a saját nézőpontjáról), másrészt üresnek is lehet látni: olyan helynek, amelyet sokféle módon felrajzolt vonalak határoznak meg, a hagyományos individuumképzetektől meglehetősen eltérő módon. Ezért van az, hogy hiába az életrajzi tónus, az önéletrajz… (tovább)
SÁNDOR BEA 1998-ban az ELTE magyar és angol szakán szerzett diplomát, majd egy évvel később a Közép-Európai Egyetem Gender and Culture szakán MA oklevelet. Modern angol és amerikai irodalomból doktorált az ELTÉ-n, PhD-fokozatát 2005-ben kapta meg. A Privilégium és átok doktori disszertációjából készült.
Rushdie és Carter írásai nem abból indulnak ki, hogy a történetmondás mágikus aktus, hanem abból, hogy a szubjektum létrehozása az (s ezért lehetetlen, hogy a történetek mögött „egységes”, realisztikusan ábrázolható szubjektumok álljanak). A szubjektumok ezekben a narratívákban sokszorosan kijelölt helye kettős tulajdonsággal bír: egyrészt nagyon pontosan meghatározható (hiszen Szalím vagy Eve másról sem beszél, csak a saját nézőpontjáról), másrészt üresnek is lehet látni: olyan helynek, amelyet sokféle módon felrajzolt vonalak határoznak meg, a hagyományos individuumképzetektől meglehetősen eltérő módon. Ezért van az, hogy hiába az életrajzi tónus, az önéletrajz kötelező referencialitása, Carter és Rushdie regényei nagyon messze távolodnak a Bildungsroman-hagyománytól és annak szubjektum- vagy társadalomfelfogásától. Inkább körüljárják a szubjektum ezerféle meghatározottságát, mint hogy úgy tekintsenek rá, mintha egy autentikus fejlődési utat kellene bejárnia, hogy „önálló” individuum lehessen; vagy mintha nem lenne más feladata, mint elfogadni társadalma szabályrendszerét, és alkalmazkodni hozzá – ismét visszatérve az emancipatorikus felfogás lehetőségéhez. Nem azt állítom, hogy Rushdie vagy Carter „kiutat” mutat, és reflektáltságukban „szabadabbá” teszi karaktereit, mint a realizmus kódjában írt, vagy a társadalmi szubjektum alakítottságával nem foglalkozó regények – ám a meghatározottságok és tudatosságuk vagy tudattalanságuk túlhangsúlyozásával, egység nélküli történeteikkel olyan hatást érnek el, amely bizonyos értelemben „realistább” (mert az utánzás elvét „tisztábban” mutatja fel) a realizmus hagyományában gyökerező regények beszédmódjánál.
