A madárevő 85% 70 csillagozás

Schweblin egyértelműen dél-amerikai író. Van benne valami Borgesből, Cortázárból és Márquezből. De leginkább abban hasonlít rájuk, hogy nem hasonlít rájuk, és egyedi. Nem nevezhető realistának, a mágikus realizmus közhelye is csak épphogy fedi, amit művel ezekben az írásokban. Legfőbb módszere a titkolózás, és leghatásosabb módszere az, hogy a titkokat ritkán fedi föl a novella végéig. Gondolkozz, olvasó! Talán a legjobb a Mint a dühögő pestis volt, zseniálisan teremt egy rettenetesen félelmetes légkört – az ember el szeretne futni gyáván, de mégse bír. Szóval érdemes olvasni.

Nagyon-nagyon jó, kíváncsi vagyok a többi, későbbi novelláira is.

Egyszerre letehetetlen, és mégis úgy érzed olvasás közben, hogy most meg kell állj egy-egy elbeszélés után. Nem is a történet a fontos, hanem az a sajátságos hangulat, amit kelt az írónő, valamennyi elbeszélés erős szorongás érzést ébreszt, és hogy csillapítsd, inkább tovább olvasol, hátha változik valami a végére, de többnyire nem, a felkínált megoldások sem javítanak a helyzeten. Van benne valami pesszimista reménytelenség. Mégis rém izgalmas, mert csak az elbeszélés végére áll benned össze a kép, vagy nem. Érdemes elolvasni.

a rózsaszín borító ne tévesszen meg senkit, nem lányregényről van itt szó.
hiába csak két-három oldalas néhány novella, muszáj volt szünetet tartanom szinte mindegyik után, annyira furcsa és szürreális dolgok történnek bennük. a legtöbbnek kafkás beütése van, a többinek szinte semmit sem mutató, de erősen sejtető horrorszaga. nagyon tetszett, hogy nem volt szájba rágva egyik magyarázat sem, mi miért történt, mit miért csináltak. sejtjük a függöny mögött levő rémet, de csak a fantáziánkban láthatjuk meg teljes rútságában.
bővebben lent, a linkeknél.

Furcsa, groteszk, sokszor borzongató. Épp ezért nekem nagyon tetszettek ezek a kis történetek, de azért nem tökéletesek. A többség valahogy furcsán kiforratlan, érződik, hogy egy-egy ötletből többet is ki lehetne hozni (fuh, nem egy ötletet szívesen olvasnék még száz és száz oldalon keresztül). De talán pont ebben a tömörségben kell keresni a báját. Én nem tudom.

Folyóiratokban olvastam már tőle két novellát, úgyhogy amikor megvettem a könyvet, lényegében csak erre alapoztam, meg molyos kritikákra (egyébként németes neve megtévesztő, valójában Schweblin argentin. Nem mintha számítana, mert a történetek bárhol íródhattak volna). Nem is csalódtam.
Furcsa világ Schwebliné, ahol a hétköznapi események mögött is valami ijesztő bújik meg. A hétköznapi dolgok a sejtetések miatt hátborzongatóvá válnak, a teljesen abszurd dolgok viszont mintha természetesek lennének (pl. mikor a nő meglát egy sellőférfit a mólón, ezen meg se lepődik, viszont elhívná moziba). Az író biztos látott pár korai Grickle videót (http://www.youtube.com/user/grickle).
Szikár, távolságtartó, szinte minimalista a stílus, pedig sok novella E/1-ben van íródva. A szereplők nem nagyon csodálkoznak el a dolgokon, én azonban annál inkább. Miért eszik egy lány élve madarakat? Miért hallgat mindenki egy poros faluban? És miért nincs megmagyarázva semmi? Utóbbi viszont nem zavar, sőt tetszik, hogy a történetek el vannak vágva, rám hagyva a történet befejezését. Vagy talán nem is kell, nem lehet ezeket befejezni, mert a válaszok nem oldják fel az abszurditást és a légkört. Egyébként pedig az író mesterien bánik a sejtetéssel: semmit nem nevez meg, mégis lehet tudni, miről van szó.
Írhatnám, hogy horrorisztikus, de nem (főleg mivel a legtöbb horror film csak véres-belezős): persze, ott van a félelem, a sejtetés, de inkább álomszerűen (és szerintem kafkaibb Kafkánál), és néha még humoros is. Nagyon tetszett, szívesen olvasnék még tőle.

Egészen magukkal ragadtak ezek a novellák, még ha nem is értek egyet azokkal a lelkes szavakkal, amelyek a lezáratlan történeteket illették. Nekem az sok volt. Egyszer bejön, de mondjuk minden másodiknál, harmadiknál már nem akarok elvágott történetet, mert kielégületlenül hagy. Az olyan történeteknél, mint a Pillangó, teljesen normális, hogy a történetnek nincs vége, nem is kell, tudjuk, hogy miről van szó. Ez a novella amúgy, megjegyzem, az egyik legszebb darab. Ha elemezni kellene, talán ez az egy darab elég lenne Samanta Schweblin kötete csodájának bemutatásához. Teljesen igaz a fülszöveg, a novellák a hétköznapi dolgok történése közben „rémisztő kegyetlenséggel bontják le a valóság falait”. Szürreális, varázslatos (mágikusan -ir-realista?) elegye a mesék és a naplószerű történeteknek, úgy tesz, minta az a másik világ is a normális része lenne, nem kerít nagy feneket a dolognak, amikor átevez az ismert valóság határának hártyavékony falán.

Maga a címadó novella is elképesztő a maga elvált szülők és a köztük csapódó gyerek rendhagyó képével, és a kis Teresáról szóló történet, hogy csak a kedvenceimet említsem, ja és hát az Aszfalthoz csapódó fejek autista érzelmi világa a mai sztárgyárba ágyazva.

Izgalmas, érdekes, abszurd, áll-leesős, horror vagy thriller sztori. Érdekes ötletei vannak az írónőnek, jó volt a novellái révén az agyában „turkálni”. :) Bővebben a linkeknél.

Kicsit bizarr, kicsit szürreális, de mindenképpen érdekfeszítő és izgalmas. Délutáni / esti olvasmánynak kiváló.

http://konyvkritika.freeblog.hu/archives/2010/11/16/A_madarevo/

Egy külön világ, fantasztikus, valóságtól elrugaszkodott, szürreális mesékkel. A rövidke kis novellák nagyon erőteljesek, eleinte zavaró, hogy ilyen kis szűkszavúak, befejezetlenek, de a befejezetlenség direkt, a szűkszavúság meg egy olyan eszköz, ami Schweblin sejtelmes, titokzatos, semmit meg nem mutató, de nagyon sokat sejtető prózáját szolgálja. Kifejezetten üdítő manapság, amikor a mindent nyíltan az arcunkba toló és vérben tocsogó horrorok időszakát éljük, ilyen kis finoman összerakott, lélektani thrillereket idéző cuccokat olvasni. Lehetne belőle több, azért igencsak szűk ez a kétszáz oldal (nagyon szellős oldaltükörrel, beleférne az százba is)….

Érdekes, érdekes… Vannak benne nagyon jó novellák (A madárevő, Walter, a bátyám, Aszfalthoz csapódó fejek), de akad benne olyan is, amit egyáltalán nem értek (A kubikos). Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy ne látok a sorok mögé.
Sok történet, sőt majdnem mindegyik úgy ér véget, hogy nagyon sokat hagy az olvasó fantáziájára. Ez nem is lenne baj, de azért érdekelt volna, hogy az író enyhén szólva beteg elméje, mire gondolt. Mert az oké, hogy Sara élő madarakat eszik, na de MIÉRT?
Mindent egybevéve nem volt rossz, egy ezrest simán megért. Biztos, hogy elő fogom még venni, mert idegesít, hogy van ami nem jött át :)