Sátáni versek 82% 51 csillagozás

A Sátáni versek varázslatos mesék gyűjteménye, mágikus realista és posztmodern nagyregény, klasszikus remekmű, a 20. század végének Ullysses-e. Több mint 600 oldal gyönyörű szöveg, nyelvi játékokkal, metaforákkal, intertextuális utalásokkal. Hatalmas irodalmi-, filozófiai-, vallási-, és populáris háttértudást felhasználó és megmozgató olvasmány, amely ugyanakkor izgalmas cselekményével leköti, rabul ejti olvasóját.
A legfontosabb szereplői: angyal és ördög, emigráns és őslakos, szerelmes férfi és szerelmes nő, próféta és hitehagyott, szektavezér és multinacionális szélhámos.
A fontosabb helyszínek: Mekka, Bombay, London, ég és föld, a Mount Everest és Titlipur, a pillangóváros.
A legközelebbi irodalmi rokona Hamvas Béla Karneválja – annak ellenére, hogy a két szerző egymásról mit sem tudva, térben és időben elválasztva hozta létre a maga remekét.

Egy az Isten, egy a zászló, egy a haza – mondják a fanatikusok, akik minden helyen és időben képesek megtalálni azokat az eszméket, melyeket rákényszeríthetnek másokra, magukat pedig az igaz hit harcosaiként az égi-földi Mennyország jogos birtokosaiként állíthatják be.
Egy iráni alapítvány 3,3 millió dollárra emelte a Salman Rushdie-ra, a Sátáni versek szerzőjére 1989-ben kitűzött vérdíjat. Jose Saramago-t, a kiváló portugál írót nem akarták megölni, csak kiutálták hazájából a keresztény vallást sértő könyvei miatt. Kertész Imre is jobban teszi, ha a multikulturális Berlinben lakik, és nem az igaz magyarok nemzetállamában, ahol a liberális és kozmopolita szitokszóvá változott, és a Nyugat nem egy követendő cél vagy legalábbis egy világszínvonalú folyóirat, hanem az ázsiai gyökerű nemzet ellenségeinek összefoglaló neve, amely ellen kormánypárti pénzekből megszervezett tüntetésekkel kell felvonulni, tiltakozni. Ez nem az ő könyvük.

Rushdie nem mondja meg a tutit, nem ítélkezik. A párhuzamos történetek és párhuzamos valóságok világában az emberi igazságok mindig csak szubjektívek lehetnek, amelyek közül az igényes olvasónak magának kell kiválasztania a maga számára érvényeset.

Küszöbtipró regény.

A küszöb, ahogy ez tudott, nagyon sok nép mitológiájában rendelkezik baljós jelentőséggel.
Elválasztja és összeköti a dolgokat – a külvilágot és az otthont, az élőket és a holtakat. A ház küszöbe alatt isteni, vagy épp démoni hatalmú szellemlények lakoznak, ezért aztán a babonás hit szerint azt, aki a küszöbre hág, üldözni kezdi a balszerencse.

Ebben a könyvben is mindenkit üldöz a balsors. A szereplők koránt sincsenek a helyükön, de nem úton vannak, hanem megrettenve, vagy összezavarodva torpannak meg valahol a változás, változtatás előtt, és a döntő lépésre már nem képesek rászánni magukat.
Van, aki kilépni nem mer az eddigi életéből, van, aki teljes szívből belépni nem mer az újba belekezdeni. Ez a küszöbidentitás adja a drámájuk és tragédiájuk fő mozgatórugóját. Ez a tipródás nemcsak a két főszereplő életében jelenik meg, hanem az egész regényen végigvonul, és valahol mélyen India (vagy, ha úgy tetszik, az egész XX. századi történelem) még ki tudja meddig feldolgozásra váró öröksége.

Az indiaiak – legalábbis az az értelmiségi réteg, akik közé Rushdie is tartozik – ott ragadtak két ( három, négy, vagy az isten tudja hány ) világ és életszemlélet között. A hagyományokból táplálkozó világképük, a vallásos hiten alapuló transzcendenciájuk, olyan keményen feszül ellen a egykori gyarmattartóiktól átvett racionális és pragmatikus szemléletének, hogy azoknak az identitását, akik a kettő között ragadtak, ez a szembenállás szinte szétmarcangolja.

Idomulni persze akármelyik oldalhoz lehet, ahogy azt Saladin Chamcha meg is próbálja. Ő meg akarja tagadni a múltat, fel akarja adni a gyökereit, de ez ugyanúgy esélytelen, mint Gibreel Farishta számtalan próbálkozása, hogy a valós és színészi énjének keveredéséből ép elmével kikeveredjen.

A könyv még a terjedelme és a híre által sugalltnál is több réteggel rendelkezik, és igazi posztmodern műként az olvasóra bízza, hogy az milyen szemszögből és hozzáállással akarja szemügyre venni. Az, hogy ki mit lát benne – gúnyos vitairatot, véres bosszúért kiáltó blaszfémiát, a civilizációk ütközésének, hol Kafka szürreális, hol Beckett abszurd stílusában megírt drámáját – már az olvasótól függ.

De az nem lehet az egyéni ízlés kérdése, hogy ennek a könyvnek ott kell lennie a XX. század legfontosabb és legnagyobb hatású regényeinek sorában.

Anglománoknak, a posztmodern és a mágikus realizmus kedvelőinek simán kötelező. Akinek tetszett a Mester és Margarita ÉS a White Teeth is (vagy bármi egyéb multikulti cuccos), annak (szerintem) garantáltan tetszeni fog. Ha a tetejébe még nosztalgiával gondolsz vissza a 80-as évekre (esetleg utólag lettél csillapíthatatlanul kíváncsi rá), akkor egyenesen szinte holtbiztos, hogy tetszeni fog. (Vagy valami ilyesmi.:)
Újabb brilliáns szatíra (néha szomorú, néha hangosan felkuncogós, néha csak magadban somolygós, néha mindez együtt (de soha nem hívőríkató:)), röviden brilliáns szatíra, korrajz és kórrajz, amitől anno a sok fellengzős felhajtás sajnos oly sokáig oly sikeresen elriasztott és eltántorított. Most viszont újraolvasós kedvenc lett. (Az idézeteknél próbáltam inkább csak „hangulatot festeni”, részben nálam kevésbé spoilerbarát molytársaimra gondolva, részben csak úgy, jelezni próbálva, hogy nem, ez nem egy nehéz regény, még akkor sem, ha mondanivalója számos, a stílusa meg itt-ott picit virágos.) (Vagy hülye szóviccekre késztetős, például.)
(A tanulság az egészből nekem most egyelőre talán leginkább az volt, hogy a világ sokkal kevesebbet változott évtizedek vagy századok alatt, mint azt az ember úgy általában gondolná, de valahogy azért ez most mégsem szomorított el igazán, sőt inkább rögtön újraolvasni lenne kedvem az egészet, mert, ha jobban belegondolok, azt hiszem ez a könyv minden fricskájával, komikus vagy kevésbé komikus ezernyi szálával és bonyodalmával együtt tulajdonképpen egy ilyen életigenlő izé…)
(A fatwa ellenben szerintem némileg a dolgok túlreagálása, a többi vallásnak talán jobb a humorérzéke, gondoljunk például Heller Isten tudjá-ra, vagy sorolhatnánk, hol volt, hol nem volt sértődés vagy egyéb durci. Az írók már csak ilyenek: fricskáznak, parodizálnak, ironizálnak, önironizálnak, a szereplőik meg ágálnak, mókáznak, sírnak, szeretnek, élnek, meg halnak is, sőt időnként minket is kifiguráznak, hát istenem, szerintem mindig is ilyenek voltak/tudtak ilyenek is lenni a jobbak.)

A posztmodernben az a „jó”, hogy ha megkérdezik egy-egy műről, miről is szól, nem lehet egyértelmű választ adni. Ennél a regénynél ez többszörösen igaz. Szól két indiai emigránsról, fajgyűlöletről és befogadásról, kitaszítottságról és asszimilációról, identitásszakadásról, hitről és hitetlenségről, bizalomról és árulásról, gyűlöletről és szerelemről, jó és gonosz örökérvényű harcáról, újjászületésről, szabadságról és sorsról… Ja, hogy a történet? Hát, az van is, nincs is. Van egy kerettörténet, ami Rushdie mester mágikus beavatkozása előtt egy szórakoztató, tipikusan rá jellemző két életút, két család bemutatása. Azonban – és ezek voltak a hosszú, nyögvenyelős, rendben kimondom: unalmas részek –, szóval a későbbiek folyamán a kerettörténet úgy tűnik, már csak ürügyül szolgál a mondanivaló ilyen-olyan szolgálatában, a történet elsikkadni látszik és a szereplők az írói önkényben fuldokolnak. Írói önkény: minden eddiginél jobban van jelen kedvenc írónk, nem bújik narrátor-szerepbe, ő a Legfelsőbb Lény és a szereplők ágyára ül, néha szerencsétlen Olvasó segítségére is odasiet, és próbálja rávezetni az értelmezési tartományra, csak hogy rögtön utána kétségbe is vonja az ilyetén magyarázat hitelességét.

A másik 2 olvasott regényéhez viszonyítva adom a 4-est, amúgy fogalmam sincs, néha sajnos 3 köré kúszott, viszont zseniális részek is vannak benne.
kicsit bővebben: http://ticigediolvasesfilmetnez.freeblog.hu/archives/2011/01/10/Salman_Rushdie_Satani_Versek/

egy hitével (hitetlenségével) identitásával és a globalizációval vívódó ember nagyszerű gondolatkísérlete útikalauz a káoszba humoros és elgondolkoztató

Szerettem.
Mégis lenne néhány tanácsom: nagyon sok a magyarázat a könyv végén (és valóban elférne itt még duplaannyi, hogy mindent egészen biztosan értsünk), mégis azt mondom, első olvasásnál hagyjuk a fenébe ezeket. Amit meg kell éreznünk, azt úgyis megérezzük, amit meg nem, az elég másodszorra tisztázni. Rushdie pl. előszeretettel tesz olyan megjegyzéseket, amik filmekre, sorozatokra vonatkoznak (most állítólag éppen ilyen forgatókönyveket akar írni a BBC-nek), vagy akár ételekre. Ami feltétlen kell a történet megértéséhez, azt elmagyarázza, ami csak mélyíti, azt hagyjuk a második olvasásra.
Több szálon fut a történet, és a végére mind lezárul, nem ér előre bele-beleolvasni – nem az a típusú regény, ahol ezt a belekavarodás nélkül meg lehet tenni.
És kb. 620 oldal – és ez csak a főszöveg, a magyarázatok nélkül. Cserébe viszont olyan történeteket és képeket kap az ember, mint a pillangók által kísért zarándokok menete vagy az ördögi átalakulás.
Mondjuk,ha valakit az érdekel, miért mondták ki Rushdiera a fathwát, az egészen biztosan rájön a szövegből.

Nem egy könnyű, kádban olvasós darab, viszont nekem katarzis volt. Zseniális. Csak az első néhány száz oldalt kell lekűzdeni, aztán pörög mint a búgócsiga :-)

Nagyon jó könyv, nem egyenletes, de egyes részek zsenialitása engem kárpótolt azért, hogy néha kicsit leül. Fontos viszont megjegyezni, hogy a fordító kicsit önállósította magát (egy jó elemzés róla itt: http://epa.oszk.hu/01000/01050/00020/16.html). Ha tehetitek, inkább angolul olvassátok!

Hát, megvallom őszintén, hogy nem volt nekem való olvasmány:(.

még újra kell olvasnom párszor