Throne ​of the Crescent Moon 5 csillagozás

Fantasy könyvektől mostanában leginkább hangulatot várok, és ez a nem túl hosszú könyv e téren remekül meg is felelt. Szórakoztató, izgalmas darab, a hagyományos high fantasy iskolából. Történetében talán nincsenek hatalmas csavarok, de azért jól fenntartja az olvasó bizonytalanságát a végkifejletet illetően. Karakterei kifejezetten érdekesek, jól megírtak: egy öreg ghul-vadász, aki már belefáradt a kalandokba, de még egyszer meg kell mentenie a világot, egy fiatal dervis, akinek fogalma sincs a világi élet örömeiről, egy sivatagi nomád lány, akit olyan képességgel áldott meg az Ég, ami általában csak a férfiak jussa, és egy varázstudó házaspár, akik nem tudják megállni, hogy ne segítsék túlságosan harcias barátaikat, bármibe is kerül. Valójában a szereplők még egy hosszabb regényt is simán „elbírtak” volna.
A világ bemutatása talán lehetett volna részletesebb is, de a hangulatot így is remekül
átadta. Különösen tetszett, ahogy a hit mindenütt jelen volt a szereplők életében, mégsem vált odamondogatóssá, sem a vallás mellett, sem ellene. Nem egy kifejezett „hard magic”, de a mágikus háttér is ötletes, jól illik a világba, és díjazom, hogy a mágiát használók életét milyen alaposan átszövi az a tény, hogy ők varázstudók.
Kellemes, nem nehéz olvasmány, valahol a heroikus és a sötét hangulat között félúton.

Sajnos nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy így kezdjem ezt az értékelést: arab Vaják!
Ami nem szép tőlem, mert a Vaják sorozatból csak az első részt olvastam, csak az első résszel játszottam, és a sorozatból is csak néhány részt láttam. De nem tehetek róla, amikor az elején a Doktor és Raseed elindultak az éjszakai mocsárba ghúlokat vadászni, meg amikor az alkimistákról és mágusokról meg varázsitalokról volt szó, akkor annyira nagyon Vaják-érzésem lett. off

A történet amúgy számomra nem volt egy nagy durranás (még ha néha el is bizonytalanodtam egy pillanatra a végkimenetelét illetően): ilyen-olyan okból elhivatott emberek verődnek össze, akik a Gonoszra vadásznak, és mindenféle baljós előjelekből kiderül, hogy most valami igazán nagy dolog van készülőben, így elhatározzák, hogy megmentik a világot. A végén az epic csatajelenet sem hiányzik. Ami viszont nagyon tetszett, hogy nagyon különböző karakterek jönnek össze erre a vadászatra: egy visszavonulásra vágyó ghúlvadász személyében Doktor Adoulla; két hasonló korú, szintén csak nyugalomra vágyó barátja: Dawoud, a mágus és Litaz, az alkimista; a Doktor fiatal és vérszomjas dervis segédje, Raseed; és egy vándor törzshöz tartozó, különleges képességgel megáldott fiatal lány, Zamia. A korosabbak és a fiatalabbak között alapból húzódik egy kisebbfajta szakadék, hiszen az öregek már annyi mindent láttak, annyi mindennel megküzdöttek, és már nem gondolják, hogy az abszolút igazság birtokában vannak – ellentétben a fiatalokkal, akik vérszomjasak, és még úgy gondolják, hogy a világban uralkodó Jót és Rosszat egyszerű képletekkel fel lehet írni. Tetszett, hogy mindegyikük története egyforma hangsúlyt kap, és jól kiegészíti egymást a mondanivalójuk.

Izgalmasnak izgalmas volt, és az akció-lelkizés arány is az ízlésemnek megfelelően van felosztva, úgyhogy tulajdonképpen kellemes olvasmány volt. spoiler Az sivatagi, arab környezet inkább csak cukormáz, valamennyi persze megjelenik a közel-keleti mitológiából, de inkább csak áttétesen. Mostanában viszonylag sok közel-keleti könyvet olvasok, ez is jól passzolt a sorba, hozta azt a hangulatot, amit vártam tőle. Mert ha valami, akkor a hangulata nálam most tökéletesen betalált.

Kellemes és izgalmas, arab környezetben játszódó fantasy, amelyben különös csapat próbálja megvédeni városát egy szörnyetegtől és annak gazdájától. Tisztára Ezeregyéjszaka: érezni a fűszerek ízét, a gonosz kalifa hatalmát egy álarcos „Sólyomherceg” próbálja megdönteni, amolyan arab Robin Hood módjára, egy fiatal lány sivatagi oroszlánná változva próbál bosszút állni törzse lemészárlóin, és lelkeket ivó ghúlok járják az éjszakát. Különösen tetszett, hogy a végére összeálló hősi csapat egyáltalán nem szokványos: hárman is jócskán túlvannak már életük derekán, és lehetséges, hogy ez az utolsó küzdelem lesz a számukra.
A történet ugyan nem váltja meg a világot, de aki szereti a klasszikus fantasyt, az élvezni fogja.
Bővebben majd az SFmagon.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet (követem az írót a Twitteren), és nem okozott csalódást.
Minden megtalálható benne, amitől egy fantasy jó – de közben csavar is rajtuk egyet, amitől különleges, nem szokványos világot, és egy nagyon szerethető szereplőgárdát kapunk. Tetszett, hogy nem emelkedett ki egyetlen hős a többiek közül – az írónak sikerült azt elérnie, hogy kis csapatuk tényleg csapatként működött, mindenki a maga bajaival és személyiségével, a többiekhez fűződő sokféle kapcsolatával, és háttértörténetével (vagyis nem lett belőlük „Kiválasztott Hős & Társai”, ami gyakran előfordul). A karakterek döntései is logikusak voltak, és a könyv végére nagyon izgultam külön-külön mindenkiért.
Nagyon tetszett a közel-keleti, iszlámon alapuló fantasy világ. Frissítő volt a sok kelta-északi mitológia után, és nagyon csinos, apró részletek is voltak benne, amik hűen tükrözték az Ezeregyéjszaka és más arab-perzsa legendák hangulatát. Az háttér színes, minden érzékszervre kiható leírásokban bontakozott ki, és nem riadt vissza sötétebb részletekről sem.
Ami magát a történetet illeti: Meglepő volt, és frissítően kiszámíthatatlan; nem nyugodott bele a szokványos klisékbe, és még a könyv végén is tudott olyan fordulatot hozni, amin alaposan elgondolkodtam. Az is tetszett, hogy szépen, kereken zárult a könyv, bár már lehet tudni, hogy hamarosan jön a folytatása; egyszerre örülök, hogy nem kell a körmeimet rágnom a következő részig, és kíváncsi vagyok, az új kötet miről szól majd.
Valószínű, hogy ez az én egyéni gumicsontom, de azok a könyvek utdnak leginkább megfogni, amik szerethetőek. Ez a könyv pedig, mind világában, mind pedig szereplőiben érdekes, izgalmas, humoros, helyenként egyenesen bájos – és nagyon is szerethető.