Aztán egyszer, már nem is tudom hol, a szokásos: csepeg az eső, színpadfedés sehol, gyűlik a nép. Jön a polgármesterasszony – aki egyben a szervező volt – és kérdi, hogy miért nem kezdünk már? Mondom: Azért, mert nincs lefedve a színpad, és bármikor rákezdhet az eső, a kábelek meg szanaszét a vízben.
– Á! Nem lesz itt semmi! Nézze, mennyien várják magukat!
– Látom, és éppen ezért vagyok én is ideges, mert egy olyan rendezvényt, ahol ennyi ember van, nem lenne szabad azzal kockára tenni, hogy nem olvasom el a szerződést.
Szó szót követett, és mivel a hölgy látta, hogy mindenképpen ő a sáros, én meg hajthatatlan vagyok, könyörögni kezdett. Elmesélte, hogy épp aznap délelőtt vett át a parin mentben valami kitüntetést a közért végzett munkájáért, és hogy ezek után micsoda kudarc lesz az élete, ha így becsődöl, meg ilyeneket. Komolyan mondom, még sajnáltam is, de a helyzeten ez nem változtatott. A színpad egyre vizesebb lett, csillagoknak pedig nyoma sem volt az égen.
A korlát mögül egyre több kíváncsiskodó fej nézte a párbeszédet, elvonulni nem tudtunk hová, körülöttünk meg a többi város- vagy faluvezető, nem tudom már. Erre a nő letérdelt a földre, és úgy kezdett el kérlelni, közbe szorongatta a kezemet! Ezt nem hittem el! Akkor már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy: Basszus! Én egy k*va gitáros vagyok egy zenekarban, minek kell itt birkóznom ilyen polgármesterasszonyokkal, miért nem tehetem egyszerűen a dolgomat? A gitározást!
Ezért a legegyszerűbb dolgot csináltam, ami eszembe jutott. Letérdeltem én is, és úgy folytattam.
– Tessék megérteni, mi is nagyon szeretnénk játszani, de amit kértünk, amit alá tetszett írni, hogy itt lesz, az nincs itt, és nem tudjuk a felszerelésünket kipakolni az esőbe!
Borzasztó hülyén éreztem magam. Aztán szó szót követett, majd Levy bácsival és Gyikszivel kitaláltunk valami nagyon sufnituningos ideiglenes fedést abból, amit ott találtunk, a zenekar is nagyon sajnálta már a polgármesterasszonyt meg az egész szitut. És felléptünk. A néni csak hálálkodott, gyors beállás, valami fólia a fejünk felett, amit csak a lélek tartott, és elkezdtük a koncertet. Közben persze ment a víz mindenhová, már akkor tudtuk, hogy jópár (sic!) effektpedálunk megy majd a kukába, de mindegy. Ha nem vág agyon minket az áram, a közönséget sem hagytuk cserben és polgármesterasszony sem marad szégyenben.
A vicc ezután jött! Ahogy lejöttünk a színpadról a koncert végén, a szóban forgó hölgy nekem esett, hogy ilyen nagyképű bagázs nincs még egy a földön, és hogy gondoskodni fog róla, hogy se ide, se a környékre soha ne hívják meg a zenekart!
Na, – gondoltam – ez igen! Ennyire nem kéne megköszönni!
174-175. oldal