Senki se essen abba a hibába, hogy az Árnyalatnyi reményhez hasonlítsa ezt a könyvet! Mert ez a történet nagyon más. Más az íze, más a hangulata, és másfajta élményekkel és érzésekkel ajándékoz meg olvasás közben. Ebben a történetben az 1950-es évek New Orleansában találod magad, madámok, alvilági bűnözők, prostituáltak és korrupt hivatalnokok társaságában, akik között, mint sötétségben a pislákoló láng, ott áll a 18 éves Josie Moraine, hófehér, tiszta lappal a kezében, és nagyratörő tervekkel a lelkében.
A könyvnek rengeteg mondanivalója és szép gondolata volt, engem mégis a hangulata fogott meg igazán. Hiába volt a történet tele mocsokkal, bűnözéssel és titkokkal, az 1950-es évek New Orleansának „báját” akkor sem tudta elnyomni – szép ruhák, csillogás, luxus autók és nagy szabású estélyek az egyik oldalról, míg szegénység, prostituáltak és életben maradás a másikról. Szörnyű, én mégis imádtam ezt a kettősséget.
A könyv eredetiségéhez nagyban hozzájárultak a fő- és mellékszereplők is. Willie, mint keménykezű madám, Kokszos, a szelíd lelkű sofőr, Sadie, akinek a keze a konyhában aranyat ért, az „unokahúgok”, mint parfümfelhőbe öltözött alkalmazottak, Jesse, a helyi szépfiú, és még sorolhatnám… Mind-mind egy kis imádnivaló szelete volt a történetek. Ellenben Josie anyja, Louise! Brr, ennek a nőnek megszületnie sem szabadott volna, nem ám anyává válnia!
A történet végét sokáig emésztettem, mert hirtelenjében nem tudtam, hogy tetszik-e vagy sem. Utólag belegondolva viszont így volt ez jó, kicsit lezáratlanul, kicsit szomorúan, kicsit átértékelve a saját sorsunkat.
Olvassátok, mert megéri!