Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Scott és Amundsen 35 csillagozás
A legtöbb ember annyit tud a Déli-sark meghódításáról, hogy Scott kapitány eljutott a pólusig, és a visszaúton hősi halált halt. Hogy Scott az önfeláldozást, a kitartást és a dicső kudarcot képviselte, a dacosan bátor vereség brit eszményét. Roald Amundsen csak másodjára jut mindenkinek az eszébe – nahát, a mord norvég csakugyan eljutott a pólusra és ő tűzte ki elsőnek a zászlaját, de ez csupán részletkérdés: nagyon szerencsés volt és alighanem kicsit tisztességtelen. ROLAND HUNTFORD Scott és Amundsen eredeti dokumentumokra épülő kettős életrajzában bebizonyította, hogy mindez merő tévedés, ahogyan még sok minden más is. Huntford elmondásában a Déli-sark sagája társadalmi-politikai-pszichológiai modell. Kétfajta politikai berendezkedés, két társadalom, két világszemlélet, két vezetési stílus, két alkat összeütközése. A könyv¬ végére érve nemcsak a két karizmatikus személyiséget ismerjük meg, hanem azt a hátteret is, amely meghatározta vagy legalábbis erősen befolyásolta… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1979
Róluk szól: Roald Amundsen, Robert Falcon Scott
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Veszélyes Övezet Park
Enciklopédia 17
Szereplők népszerűség szerint
Sir Ernest Henry Shackleton · Roald Amundsen · Robert Falcon Scott
Kedvencelte 17
Most olvassa 2
Várólistára tette 62
Kívánságlistára tette 90
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Csúcskategóriás párhuzamos életrajz, ami a felfedezések történetének talán legdrámaibb végkifejletébe torkollik. Amundsen és Scott sarkvidéki küzdelmeit Huntford képes úgy tálalni, hogy még a júniusi hőségben is megcsap tőle az Antarktisz jéghideg szele. Igazi mítosztalanító szöveg: lépésről lépésre bontja le a Scott köré épített hőskultuszt, míg végül szerencsétlen angol ott áll előttünk csupaszon. Közben pedig – természetesen – visszahelyezi jogaiba a méltatlanul hanyagolt Amundsent. Van ugye az a mondás, hogy halottról jót, vagy semmit – nos, Scott talán ennek is köszönheti, hogy heroikus pusztulása a jégmezőn igazi brit nemzeti szimbólumot csinált belőle, és senki sem firtatta, hogy ha annyira jó felfedező volt, akkor ugyan miért is előzte meg őt végül norvég vetélytársa. Huntford viszont úgy van vele, hogy azóta a felek kábé egyformán halottak, úgyhogy ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
Erről a könyvről az előttem értékelők szinte minden érdemlegeset elmondtak, magam csak azt emelném ki, ami engem megragadott: hogy ez a könyv legalább annyira vezetéselméleti kézikönyv, mint amennyire felfedező-életrajz. Amundsen bemutatásakor feltűnő, hogy Huntford milyen lelkesedéssel formálja meg a „jó vezető” szobrát: a demokratikus, nyitott és innovatív irányítóért, aki felelősnek érzi magát az embereiért, szorgalmasan tanulmányozza elődei és a saját hibáit, lelkiismeretesen átgondolja újra és újra az előtte álló lehetőségeket, és erőn felül törekszik a veszély minimalizálására. Tökéletesen ismeri a sarkvidéket, öltözködésre, táplálkozásra, szállítóeszközökre rigorózus figyelmet fordít, ellátmányát nagy biztonsági ráhagyással állítja össze – ha nem is hibátlan vezető, de mindenképpen arra törekszik, hogy az legyen. Számára a sarkvidéki út nem kaland, hanem feladat, amit zökkenőmentesen (és a szükségesnél nagyobb áldozatok nélkül) kell megoldani.
Ezzel szemben Scott jellemének felrajzolásakor az író már-már kényszeresen szedi össze mindazon rossztulajdonságokat, amikkel az Isten megverhet egy irányítót. Labilis személyiség, aki informális tekintélyének hiányát merev, formális szabályok mögé rejti. Szinte tükörképe a brit birodalmi mentalitásnak: annak, hogy mi angolok vagyunk a föld krémje, mi úgyis megoldunk minden felmerülő problémát, elég rögtönöznünk a válságos pillanatokban. Nem hajlandó tanulni senkitől, felületesen vizsgálja meg a problémákat, arra számít, hogy úgyis szerencséje lesz – és ha nem lesz, hát panaszkodik a sorsra. Huntford dühe helyenként tapintható, hisz kimondva-kimondatlanul gyilkossággal vádolja Scott-ot, aki nem pusztán önmagát, de társait is felelőtlenül halálba vitte. Leginkább pedig az a mentalitás piszkálja a csőrét, hogy az angolnak szemmel láthatóan fontosabb volt az, hogy tetteit a hősiesség mázával vonja be, mint hogy szakszerűen végrehajtson egy feladatot. Sőt: erre még büszke is volt.
Amúgy meg Scott többet kapott, mint szimpla hősiességet: mártír lett belőle, és ezzel aratott posztumusz diadalt szegény Amundsenen. Visszaemlékezései az önigazolás mesterművei, és mellesleg lángoló, kalandoktól hemzsegő*, irodalmilag is izgalmas szövegek – ellentétben a norvég irományaival, amik száraz és szerény művek. Azt sugallják, hogy a sarkot meghódítani nem volt nagy ügy mondjuk ahhoz képest, hogy milyen agybaj Budakesziről hétköznap reggel nyolckor bejutni a Moszkváig. Ugyan miért is érdekelné ez az olvasókat? Ám szerencsére itt van nekünk Huntford, aki közbeveti magát, ha kell, és helyre teszi a dolgokat. Úgyhogy: gia, gia, Norvégia. Hajrá Amundsen!
(Megj.: azért a kutyák lelövéséért haragudtam. De hát nyilván nem lenne ilyen nagy a pofám, ha én kínlódtam volna ott az Antarktiszon.)
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Nagyon régóta tervezem már, hogy olvassak a sarkvidéki expedíciókról, és azt hiszem, a lehető legjobb könyvvel kezdtem a témával való ismerkedést.
Amikor az egyetemen felkészítettek minket a szakdolgozatírásra, elmondták, hogy akkor lesz jó a dolgozatunk, ha annak minden egyes sora a tézismondatunkat támasztja alá. Na most, ez a könyv ilyen értelemben egy jó szakdolgozat lenne (ez persze az eufemizációk eufemizációja, ez a könyv felér egy tucat doktori disszertációval is), ugyanis szinte minden egyes sora alá van rendelve a szerző végkövetkeztetésének:
Scott az amatőrizmusának, a felkészületlenségének, a tudatos tervezés teljes hiányának, az üres szertartásokhoz való ragaszkodásának és minden gyakorlatiasságot nélkülöző tekintélyelvűségének köszönhette társai és saját halálát, Amundsen pedig épp ezek ellenkezőjének a sikerét.
Bevallom őszintén, egészen a könyv végéig nem teljesen értettem, miért rendel ennyire mindent alá Huntford ennek az üzenetnek. Mert persze, persze, fontos kimondani ezeket az igazságokat, lássunk tisztán, és adjuk meg a tiszteletet ott, ahol illik megadni, és ismerjük el a hibákat ott, ahol el kell ismerni őket, de nincs ez egy kicsit túlragozva? (Az az igazság, hogy a könyv elején az is megfordult a fejemben, hogy az író igazságtalan Scott-tal szemben, annyira negatív fényben állította be a kezdetektől.)
De a végére megértettem.
Ezt a könyvet egy angol szerző írta, aki a hazájában több mint egy fél évszázad alatt felépített mítoszt próbált meg éppen lerombolni, és egyben rehabilitálni ennek a mítosznak a kárvallottjait.
Én szinte szűz szemmel olvastam a könyvet, minimális háttértudással és semleges hozzáállással, így alapjáraton elfogadtam, amit Amundsenről és Scottról mond. Ő viszont nem elsősorban a hozzám hasonló, jóindulatúan érdeklődő olvasókhoz szól, hanem azokhoz, akik nehezen tudnak elszakadni a Scott köré felépített tragikus hősiesség pátoszos képétől.
Sok oldalról meg lehet közelíteni a könyv üzenetét, egyáltalán, Amundsen és Scott sorsát és a világ reakcióját sorsukra.
A könyvben többször is hangsúlyozva van, hogy mennyire fontos volt ennél és a korábbi (+későbbi) expedícióknál is, hogy céljuk eléréséről ki ad előbb hírt a világnak. Ha valaki előbb érkezett a célba, de a hír később jutott el a nagyközönséghez, akkor tulajdonképpen nem is nagyon számít, hogy ő volt az első. A híre lemaradt, és ez a lényeg. A világ az első hírhozót fogja ünnepelni.
És az sem mindegy, hogy milyen az a híradás vagy beszámoló.
Scottnak – Huntford szerint – kevés erénye volt, de az mindenképpen a számlájára írandó, hogy tehetséges szóforgató volt. A beszámolói sokkal izgalmasabbra sikerültek, mint Amundsenéi, aki bármit is vitt véghez, utólag már kevéssé tudta érzékletesen átadni. Ha Amundsen értett az emberi lélekhez és csoportdinamikához, amit bőségesen kamatoztatott is az expedíciói kritikusabb pillanataiban, akkor Scott viszont a nagyközönség nyelvén értett, ismerte annak minden rezdülését. Nemcsak úti beszámolóit, hanem a világnak szánt feljegyzéseit, leveleit is úgy fogalmazta meg, hogy az a lehető legjobb fényt vessen délsarki vállalkozására. Kemény igazságot mond ki Huntford, amikor leírja, hogy Scottnak a hősi halál „jobban jött”, mint a vert seregként való visszakullogás.
De egyáltalán nem mindegy, hogy az a „hősi” halál hogy van tálalva. Tényleg hatalmas tanulsága ennek a kötetnek, hogy mekkora súlya van annak, melyiket választjuk a sok lehetséges narratíva közül, amikor elmesélünk egy történetet. Nem az a lényeg, mi történt, hanem hogyan van elmesélve.
Scottnak lehetősége adódott, hogy a halálán túl is a saját szája íze szerint formálja narratíváját, és ezt később folytatta a felesége is, amikor például cenzúrázta Scott naplóját. És megszületett a brit szívnek oly kedves, tragikus hősi halál újabb tökéletes megtestesítője (Nelson után szabadon, bár ne feledjük, Nelson megnyerte a trafalgari csatát, Scott pedig „elvesztette” a Déli-sarkot, de ugye azok a fránya narratívák).
Persze azt se feledjük azért, hogy ez a könyv is csak egy a sok lehetséges narratíva közül. :)
Érdemes utánaolvasni, az Amundsen-Scott legendárium hogyan alakult a könyv megjelenése után.
Például a 21. században divat lett revízionálni a revíziót, és újra felmentéseket keresni Scottnak. Hiába, ezt szeretjük, hősöket alkotni, lerombolni, majd rehabilitálni őket. :)
Persze ez a könyv nemcsak a különböző narratívák fontosságáról szól.
Szól elképzelhetetlen kalandokról, arról, hogy Amundsenékkel lezárult egy korszak, sőt, több is. A legfontosabb pont, ami a mondat végére került, persze az, hogy a Déli-sark elérésével nem maradt ember nem járta hely a Földön. Kész, a világ fel van fedezve. Mindenhol ott vagyunk, mint a legmakacsabb vírus. :) A klasszikus felfedezések sora is lezárul, új technikák kerülnek előtérbe, már Amundsen is belekóstolt például a repülőgépes expedíciókba, majd egy ilyenen lelte halálát is. (Persze a legenda tovább él, sokak szerint csak az ügyvédjei elől bujkált az eszkimók között. Hát, nem is olyan elképzelhetetlen. :))
Rengeteg dologról lehetne még írni ennek a könyvnek kapcsán. Vezetéselméleti, csoportdinamikai kézikönyv, kordokumentum, párhuzamos életrajz…
Ami valahogy még megfogott benne, többek között, az, ahogy két főszereplője állatokhoz való viszonyáról ír.
Scott viszonya rendkívül ambivalens volt hozzájuk. Egyrészt nem nagyon bízott bennük, az emberi erő ellenében. Másrészt valami nagyon rosszul értelmezett szentimentalizmussal viszonyult hozzájuk. Nem bírta elviselni, ha szenvednek az állatok, de a hozzá nem értésétől mégis szenvedtek. Eleve pónikat nem is kellett volna magával vinnie a sarkra, mert nem bírják az ottani hideget, tehát már ezzel a döntéssel szenvedésre ítélte őket. Ettől függetlenül nem bírta elviselni a gondolatot, hogy lelőjék őket, véget vetve a szenvedésüknek. Egyszer az egyik halódó lóval egy egész éjszakát töltött, amíg az embereinek szüksége lett volna rá. Olyanfajta szenvelgéssel tekintett az állatok nehézségeire, ami igazából se az állatoknak, se az embereknek nem segített, maximum saját lelkiismeretét könnyítette. (Annyit azért hadd állapítsak meg, hogy egyetlen fia is nagy állatbarát lett, és neki azért tennie is sikerült értük egy-két dolgot: https://moly.hu/karcok/1181710)
Amundsen egyrészt nem vitt pónikat, ezzel az ő szenvedésüket már eleve megelőzte… a kutyáit jól tartotta, de tudta, mikor van annak az ideje, hogy az ő és emberei érdekében egy lövéssel megritkítsa a sorukat. Nem mondom, hogy ő csak és kizárólag az állatok érdekeit nézte, mert nem. Például a hajón született szuka kutyáktól simán megszabadultak, mert azokból kevésbé lett volna jó szánhúzó, illetve az út során egy vemhes kutyát is simán lelőttek, ha tehernek tekintették az expedíció szempontjából. Illetve hát azt is el kell mondani, hogy miután a sarkra tartva kiadta a parancsot, hogy a „felesleges” állatoktól meg kell szabadulni, ő szépen elvonult főzőcskézni, hogy ne kelljen végignéznie a vérfürdőt, ami amúgy súlyos lelki terhet rótt a többiekre is, mert addigra már érzelmileg is ragaszkodtak azokhoz a kutyákhoz. De itt nem volt helye szenvelgésnek, az állatok elsősorban is eszközök voltak, az expedíció sikere eléréshez, viszont mint az összes többi „felszerelés”, tiszteletben voltak tartva, megbecsülve és szakszerűen voltak kezelve.
(Azért, be kell vallanom, ebben is éreztem némi elfogultságot a szerző részéről. Az érezhető, hogy Scott is és Amundsen is szerette az állatokat, de Scottnál ez is jellemhibaként van kidomborítva, Amundsennél pedig erényként. Persze, nyilván maga az állatszeretet még se egyik, se másik, a lényeg a bánásmód, de azért néha kicsit valóban sarkos – pun not intended – volt a fogalmazás.)
Akárhogy is, Amundsennel a kutyaszános felfedezés kora is leáldozott lassan. Ez mindenesetre jó hír az ebeknek.
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Ennyi szuper, alapos, hosszú, jóformán esszészerű értékelés olvasása után már csak annyit tennék hozzá: zseniális könyv, olvassátok!
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Kissé tartottam ettől a könyvtől. Mégis csak angol szerző műve, s szó ami szó, de a britek mindeddig nem arról voltak híresek, hogy objektívan tálalták volna a Déli-sarkért vívott versenyfutást. Huntford azonban úgy tűnik vagy nem brit nevelést kapott, vagy kiadójával együtt fölvállalta a renegát, a kiátkozott szerepét. Mert abban bizonyos vagyok, hogy e könyv megjelenése után dühödt támadásoknak lehetett kitéve, s egy sereg helyen kapásból persona non grata lett. Ez persze nem angol sajátosság, elég ha csak régebbi és jelenlegi hazai példákra gondolunk. Elég csak a közelmúltból Krausz Tamás nagy vihart kavart könyvére gondolnunk, mely azonnali, gyűlölködő visszautasításra talált. A mítoszrombolókat sehol sem szeretik. Nyilván Huntfordnak is része volt egy hosszadalmas privát pokoljárásban. Egyébként abban a hitben voltam, hogy ez a mű szinte napjainkban született, főként, hogy a fordítás egy 2000-es angol kiadás alapján készült, ám a kétszázhuszonkettedik oldalon Huntford megjegyzi, hogy a Déli-sarkért vívott versenyt hasonló érdeklődés kísérte, mint manapság a holdra szállásért kibontakozó rivalizálást. Egy-két sor alatt hirtelen egy fél évszázadot öregedett, noha stílusa olyan friss, mintha a szerző éppen most gépelte volna le a kézirat zárómondatait.
Kissé erőltetettnek éreztem, hogy Scottot mindenáron meg akarta feleltetni a hanyatló, megcsontosodott, pöffeszkedő brit birodalomnak, illetve Amundsent a függetlenségét frissen elnyert, mélységesen realista, dolgos és minden arisztokratizmustól mentes Norvégiának. Bár kétségtelen, hogy mindkét fél elég pontosan reprezentálta hazájának ezt a képét, de veszedelmes dolog ezt abszolutizálni, nagyon könnyen vezethet ez a gondolkodás látványos tévutakra.
Amundsent lelkiismeretes, mindenre kiterjedő figyelmű vezetőnek írja le, aki nem szégyell bárkitől, akár a primitív körülmények között élő eszkimóktól is tanulni. Ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy magánemberként már koránt sem volt valami kellemes ember. Ráadásul írói, előadói képességei is szerények voltak, így nem csoda, hogy nem teljesen kapta meg azt a publicitást, amit teljesítményével kiérdemelt. És azt se feledjük, hogy miután kitűzte a Déli-sarkon a norvég zászlót, gyakorlatilag megszűnt a munkaköre, hiszen a Földön nem maradt már egyetlen fölfedezni való fehér folt sem. Munkanélküli hős vált belőle.
Scottról viszont olyan bizonyítványt állít ki, Huntford hogy néha már szinte sajnáltam ezt az egyenruhába bújtatott rakás szerencsétlenséget. Tehetségtelen, pökhendi alak, akiben túlteng a becsvágy. Felületes, előítéletes alak, aki retteg a felelősségtől. Mindennél jobban jellemzi őt, hogy házasságában őnagysága egyszerűen szexuális tárgyként kezelte. Van abban valami derogáló ha egy hadihajó kapitányát nem az admiralitás, hanem az éppen szexelni vágyó felesége ellentmondást nem tűrő parancsai rángatják el szolgálati helyéről. Mrs. Scott különben is megérne egy külön tanulmányt, mert miközben férje már a Déli-sarkon küzdött az életéért, ő éppen egy másik híres norvég sarkkutatóval, Nansennel szarvazta fel. Mondhatnám legalább szakmabelit választott, de ez végül is nem az ő története. Puszta véletlen lenne, hogy Amundsen valamennyi komoly kapcsolata is férjes asszonyokhoz fűződött?
Maga a nagy versenyfutás nem több, mint egy nagy érdeklődéssel várt, ám unalomba fulladt, egyoldalú sportesemény, aminek tragikus végkimenetelét előre lehet látni. Csoda lett volna, ha az angolok túlélik ezt a dilettáns módon szervezett, felelőtlen expedíciót. Meglepő módon számomra közülük az egyetlen maradéktalanul szimpatikus egy olyan ember volt, aki elvileg a legtávolabb állna tőlem, Lawrence Edward Grace Oates, az arisztokrata lovastiszt, aki minden sarkvidéki tapasztalat híján is sokkal gyorsabban föl tudta mérni a lehetőségeket, mint az expedíciót a halálba vezető Scott.
Remélem Huntford könyvét nemcsak a felfedezések és a sarkvidékek iránt érdeklődők fogják olvasni, mert szuggesztíven és lebilincselő stílusban ír. Szinte didergek, és a fülemben cseng a szánhúzó kutyák csaholása.
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Kezdem rögtön azzal, amit senki nem mond el a nyájas olvasónak:
Ha vevő vagy a kalandokra és Veszélyes övezet témakörű könyveket olvasol, van azért rá némi esély, hogy az otthonod is veszélyes övezetté válik. Csak olvasol, olvasol, délutánba és éjszakába hajlóan, égeted a kislámpát, és zörögsz a lapokkal, mocorogsz, nem veszed észre, hogy az ágyban bal – vagy jobb, kinek hogy – oldalról már szúrós tekintettel méregetnek, néha teátrálisan felsóhajtanak. Közben halomban áll a mosnivaló, az elcsámborgásra vagy pakolásra hajlamos kisméretű családtagok elcsámborognak és átfengsuizzák a lakást, és a végső drámafaktor: hideg vacsorát eszünk.
Ha már a hideg vacsoránál tartunk: Jegesmedve nem él a Déli sarkvidéken. Ez a tény valamivel megnöveli a hajótöröttek vagy expedíciók életesélyeit, bár azért egy leopárdfóka sem lebecsülendő ellenfél. (Ezt a Déli sark foglyaiból is megtudhatjuk.)
Ha a Déli sark foglyai vezetéselméleti ismereteket (is) közöl, akkor ezt a könyvet felfoghatjuk projektmenedzsment tankönyvként (is). Például projektvezetési ismeretekre tehetünk szert, hogyan kell egy sarkköri utazásra felkészülni; célkitűzési,- és teljesítménymenedzsment ismereteket szerezhetünk: adott a cél, ami kellően nagyformátumú ahhoz, hogy időközben formálódjon; kapcsolat(építési) menedzsmentet tanulhatunk: most ez bizony nem a párkapcsolat ideje. A cél nem elsősorban az egyéni siker (bár néha meg nagyon is), az inkább egy eszköz, reklám, hogy támogatókat szerezz a végső célodhoz. Közben elméletben konstatáljuk, hogy ki az, aki a fentiekben az emberi tényezőt úgy veszi figyelembe, hogy kombinálja a leghatékonyabb technológiát a működő hagyományokkal. Számomra a két ember, Scott és Amundsen ez utóbbiban különbözik leginkább spoiler.
Órákat lehetne a könyvről beszélgetni, mesélni, majd' minden oldal valamilyen kihívást, problémát, történelmi vagy technikai adatot magyaráz, találhatunk sok történeteket az emberi gyarlóságról, mindent megismerni,- és megnyerni vágyásáról – bizony időnként bármi áron.
És nincsenek véletlenek, mi jön szembe velem miközben olvasom ezt a könyvet: a ma is létező Iditarod versenynek – The last great race – idén először van magyar résztvevője is.
A verseny előzménye az úgynevezett szérumfutás (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9rumfut%C3%A1s) volt 1925-ben. A nyugat-alaszkai Nome városában kezdődő diftérijárvány jelei mutatkoztak, és az oltóanyagot csak kutyaszánnal tudták a tél kellős közepén eljuttatni kb 150 kutya és 20 hajtó segítségével, 1085 km távolság hősies, emberfelettien gyors és küzdelmes legyőzésével. A korabeli sajtó és rádió egyik fő témája volt ez akkoriban, és nagy elismerésben részesítették a hajtókat és kutyáikat, pl Balto kutya szobrot is kapott. A szérumfutás utóéletében a hajtók egy része kutyáikkal körútra indult, és az egyik ilyen körúton 1926-ban maga Amundsen is találkozott az egyik hajtóval, Seppalával, és aranyérmet adott át vezérkutyájának, Togonak. Az USA-ban ma élő huskyk többségének vérvonalát ezen kutyák valamelyikére lehet visszavezetni.
A végére már csak egy gondolat. 1925-ben ezek az elhivatott emberek kutyáik segítségével öt és fél nap alatt teljesítették a fenti távot. Amikor 1975-ben kutyaszánváltó versenyt rendeztek ezen a távon, kétszer annyi idő alatt tették meg a versenyzők, mint elődeik 50 évvel korábban.
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Zseniális!
Végigrohantam rajta, mintha én versenyeztem volna az Antarktiszon, mert nagyon olvasmányos, nagyon izgalmas, letehetetlen.
Eleve érdekes a megközelítés, hogy a legtöbben Scott hősi haláláról tudnak, Amundsen elsősége pedig csak másodjára jut mindenkinek az eszébe, ha a Déli-sark meghódításáról van szó. A briteknél nyilván így van ez, de azért mi pont fordítva tanultuk: Amundsen meghódította a sarkot, Scott lemaradt, és még meg is halt.
Nagyon érdekes volt ezt a könyvet így brexit idején olvasni, és rádöbbenni, hogy nincs új a nap alatt – a britek ragaszkodása néhány teljesen esztelen dologhoz, illetve az idegen dolgok elutasítása csak azért, mert azok nem britek (a legenda szerint létezett N. I. H. pecsét = not invented here), egyáltalán nem új keletű.
Amundsen a sarkvidékre vágyott, Scott csak karrierre és előléptetésre. Ez is ismerős – néha jönnek hozzánk gyakornokok, akik azért akarnak újságírók lenni, mert az jól hangzik, meg a társadalmi megbecsülés, meg a presztízs… Aha, persze. Az első konfliktushelyzetnél kihátrálnak az egészből, mert igazából nem az újságírói munka érdekli őket, hanem arra vágynak, amit elképzelnek köréje.
Scott is így lehetett valahogy. Olvasás közben egyre dühösebb lettem, hogyan lehetséges az önáltatásnak ilyen foka? Scott végig a hős szerepére vágyik, csakhogy ezzel nemcsak a saját életét, hanem az embereiét is kockára teszi. És sajnos el is veszíti.
A kaland csak a felkészültség hiánya – ezt vallja Amundsen, és igyekszik minimalizálni a kockázatokat. Ő is követ el hibákat (vele szemben egyébként a szerző sokkal megengedőbb, de ez érthető, mert Scott viselkedése annyira felháborító, hogy vele szembeállítva Amundsen tényleg az ideális vezető), de egyrészt ezekre hajlandó reflektálni, másrészt ezek a hibák nem azt eredményezik, hogy bárki is életveszélybe kerüljön. Scott felelőtlen és minden professzionalizmust nélkülöz. Sajnáltam az embereit, akik nem mertek szembeszállni vele, mert a haditengerészet merev rendszeréhez voltak szokva, és az életüket adták ezért.
Amundsen képes volt boldog hajót vezetni – ez elgondolkodtatott. Most is vannak főnökök, akik tudják ezt. Nekem is van egy ilyen. És ez jó.
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Nagyon érdekes volt megismerni Amundsen és Scott életét, és az általuk vezetett expedíciókat. Főleg Amundsen élete volt izgalmas, egyértelműen őt kedveltem meg jobban kettőjük közül. Legjobban az Északnyugati átjáró meghódításának története tetszett, és Amundsennek az az alapossága, amivel nekivágott a Déli-sarkra vezető útnak. Azért a kutyákat itt is sajnáltam, bár már nem rökönyödtem meg annyira spoiler, mint a Alfred Lansing: A Déli-sark foglyait olvasva.
Azért érződik a könyvön, hogy a szerző elfogult Amundsen iránt. Scott hozzá nem értése engem is zavart, néhol sajnáltam, máskor haragudtam rá, és volt amikor a fejemet fogtam az amatőr ballépései miatt. Főleg Amundsen profizmusával összehasonlítva volt nagyon gyenge vezető. Viszont ez az állandó összehasonlítgatás a szerző részéről egy idő után már kezdett nagyon idegesítő lenni. Főleg, amikor önismétlő módon a Scottról és az Amundsenről szóló részeknél is elmondta ugyanazt, hogy a másik ezt a távot, ilyen időben mennyi idő alatt teljesítette, hány nap előnye/hátránya volt a másiknak, mennyivel jobb/rosszabb felszerelése volt, stb. Ezt leszámítva egy nagyszerűen összerakott könyv, érdekes, informatív, a sarki versenyfutásnál pedig még izgultam is, annak ellenére, hogy tudtam, mi lesz a vége.
Scottot minden önfejűsége dacára is sajnáltam a végén, de még inkább sajnáltam a társait, különösen Oatest és Bowerst. Az ő vesztüknél sok a „mi lett volna, ha…”, de így történt, és ezen már nem lehet változtatni.
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Előzetes ismeretek hiányában, csupán a téma iránt érdeklődve kezdtem a könyv olvasásába lassan három hete. Mit ne mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig tart majd átrágni magam rajta, a túlságosan combosnak nem mondható ötszázhúsz oldalával mégis hasonlóan nagy kihívást állított elém, mint a Déli-sark Amundsen, vagy sokkal inkább Scott elé. Örülök, hogy végül nem győzött le, sőt, izgalmas utazásként marad meg az emlékezetemben, ami sokkal több volt két felfedező életénél és egymás közötti versenyénél.
Huntford időt és energiát nem spórolva, a lehető legalaposabban felkészült, hogy bemutassa Scottot és Amundsent, illetve a kettejük közötti versenyt a Déli-sark meghódításáért. Egészen a kezdetektől indulva mutatta be őket, kitérve azokra a körülményekre, eseményekre és helyzetekre, amelyek rányomták bélyegüket a két felfedezőre, így pedig a két déli-sarki expedícióra is. Kicsit türelmetlen is voltam egy darabig, hogy mikor érnek már oda a Ross-jégre és kezdik meg a lényegi utat, de amint ez megtörtént, beláttam, hogy nem véletlenül szentelt ennyi oldalt a szerző annak bemutatására, hogyan és miért is lett a két felfedező olyan, amilyen.
Nem is ért váratlanul a két felfedezőút különbözősége, érezhető volt, mi lesz a végkimenetelük. Ahogy Amundsen és kis csapata folyamatosan arról tett tanúbizonyságot, hogy egy ilyen vállalkozást csak egy logikusan gondolkodó, minden eshetőségre felkészült, nyitott vezetővel és az általa gondosan válogatott társakkal lehet sikerre vinni, úgy Scott azt mutatta meg, hogy ennek mi is a szöges ellentéte, hogyan lehet szinte mindent elhibázni. Britsége lett a veszte, sajnálatos, hogy nemcsak neki, hanem több társának is.
Plusz pont jár a kötetnek a sok térképért, a fényképekért, illetve a levél- és naplórészletekért, amelyek sokkal élvezetesebbé tették, bár ezek nélkül sem mondtam volna rá, hogy száraz, Huntford igazán jól ír, magam sem tudom, miért haladtam vele ilyen lassan. Ha a könyvben olvasottakhoz képest nem is, de a saját mércémmel mérve nagy kaland volt az olvasás, ami jó is meg nem is, mindenesetre sokat tanultam is belőle, megérte elolvasni!
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
A könyv olvasása közben rengeteg olyan gondolat merült fel bennem, amit a későbbi értékelésben mindenképpen ki akartam emelni. Elértem a végére és most ezek töredéke sem jut eszembe…pedig egy ilyen igényes, színvonalas és tartalmas könyvhöz csakis egy jól átgondolt értékelés illene….hát meglátjuk.
Először is: sosem gondoltam, hogy érdekelhet két sarkkutatónak az élete, hogy bármi érdekes van a sarkvidéki utazások történetében, és hogy a déli kontinens akármennyire is izgalmas téma lehet… A könyvet olvasva persze ma már máshogy látom ezeket.
Az elejétől a végéig érdekes, izgalmas olvasmány, mely rengeteg mondanivalóval szolgál nem csak a földrajzi felfedezésekről, hanem emberi sorsokról, emberekről, társadalmi felfogásokról, vezetőkről. S olyan dolgokról is, mint hogy miként viszonyulnak tömegek olyan emberekhez, akik valami nagyot értek el (vagy csupán akartak elérni)…
Az élet nem igazságos: aki állandóan rinyál, panaszkodik és úgy állítja be a helyzetét, hogy minden ellene esküdött össze és így kellett véghezvinni tetteit mindig nagyobb elismerést kap (még ha nem is feltétlenül vitte is véghez azokat…), mint az, aki szorgalmasan és tudatosan felkészülve, csendben és alázattal végzi el munkáját. Ráadásul ez utóbbira még rá is sütik, hogy „csak szerencséje volt”. Szakmai körökben megkapja az elismerést, de a tömegek mindig csak a felszínt fogják kapargatni. És sajnos ebből lesz a történelem.
A két karakter bemutatása olyannyira ellentétes, hogy mindvégig volt bennem emiatt fenntartás: a szerző érezhetően elkötelezett az egyik irányába (ítéletét persze pontosan és transzparensen alá is támasztja a korabeli levelezésekkel, dokumentumokkal. Mindazonáltal egy dolog lehet fehér és fekete is attól függően, hogy a tényeket milyen szelekciós eljárással mutatják be….remélem és úgy is érzem, hogy ez esetben nem erről van szó).
Könnyen olvasható, élvezetes a könyv stílusa. Együtt készülődtem, dolgoztam, fáztam és küzdöttem a szereplőkkel – mindezeket az író jobbára tényszerű leírásokkal és levélrészletekkel mutatja be, romantikus hatásvadász „hozzáköltésektől” mentesen.
Nagyszerű kikapcsolódást és szórakozást is nyújt. Talán nem véletlen hát, hogy 98%-os a molyos értékeltsége…
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Ez a kötet szórakoztató formában, de nagy tárgyismerettel adja elő a déli sark meghódítására indított versenyfutás két résztvevőjének, Roald Amundsennek és Robert Falcon Scottnak az életrajzát. Leírja származásukat, neveltetésüket, életszemléletüket, sarkkutatói karrierjüket, felkészülésüket a ’nagy rohamra’, s végül magát a küzdelmet az elsőségért.
A történet egyik fele eddig is jól ismert volt: Amundsen alapossága, kiváló szervezőkészsége, minden szempontot mérlegelő körültekintése, továbbá az a szerénység, amellyel mindig is hajlandó volt tanulni a nála tapasztaltabbaktól, például az északi sarkvidék eszkimóitól, jól magyarázza, miért ő lett a befutó a célban, és persze azt is, miért tudott csapatával együtt épségben és egészségben hazatérni.
A történet másik fele viszont – főleg a brit birodalmi nimbusz megóvása miatt – mindezidáig sokféle torzítást szenvedett el. Scott kapitány csapatának tragédiáját a ’körülmények balszerencsés összejátszása’, a ’kedvezőtlen időjárási feltételek’ és hasonlók számlájára írták. Soha nem mutatták be Scott hebehurgya, felelőtlen természetét, pillanatszerű rögtönzéseit, ragaszkodását a brit ’birodalmi’ megoldásokhoz (öltözet, élelem, szállítás) más népek sokkal praktikusabb ötleteivel szemben, a tervezés és felkészülés hiányát, mániás-depressziós hangulatváltozásait. Mindezek egyenes úton vezettek Scott vereségéhez és halálához, s ami még szomorúbb – társai pusztulásához, akiket magával rántott.
A kötet erről az oldalról nyújt lényeges újdonságot (a brit olvasók épp ezért lehet hogy kevéssé kedvelik). Mindenkinek ajánlható, akiket a nagy földrajzi felfedezések története érdekel (ennek a déli-sarki versenyfutás mintegy a záróakkordja volt), de ’a gondos munka meghozza gyümölcsét’ elv képviselői is elégedetten tehetik majd le a végén.
Népszerű idézetek
„A kaland – mint Vilhjalmur Stefansson amerikai felfedező szokta mondogatni – csupán a hozzá nem értés jele.”
166. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
A nagy sarki hadjárat egy fennakadással […] kezdődött. Valahogyan elfelejtettek hólapátot hozni.
342. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Shackleton szívbajban hunyt el 1922. január 5-én, újabb antarktiszi expedíciójának kezdetén, és Déli-Georgián temették el. Utolsó szavai – amikor az orvos az életmódja miatt korholta -ezek voltak: „Mit akar tőlem, még miről szokjak le?”
505. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Meg kellett találnia önmagát, és ennek néha egyetlen módja van az ember életében: nem csinálni semmi fontosat.
29. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Vészhelyzetben baj nélkül ki lehet hagyni az evést vagy a pihenést – de ha az ember mindkettőtől megfosztja magát, akkor visszaél a természet jóindulatával.
464. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Shackleton a céltól karnyújtásnyira állt meg – páratlanul bátor tett volt ez a sarkkutatás történetében. Amikor a felesége megkérdezte, miből merítette az akaraterőt, hogy visszaforduljon, Shackleton azt felelte: „Arra gondoltam, hogy jobban örülnél egy eleven szamárnak, mint egy halott oroszlánnak.” Rendkívüli merészségre volt szüksége, hogy visszaforduljon, és együtt éljen a „lehetett volna” tudatával.
221. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Nem mondhatnám úgy – noha tudom, sokkal hatásosabb lenne – , hogy elértem életem célját (írta jóval később Amundsen). Mesebeszéd volna. Jobb ha őszintén megmondom, hogy hitem szerint ember még nem állt annyira szöges ellentétben a vágyott céljával, mint én abban a percben. Az Északi-sakvidék – ördög vigye – ,az Északi-sark vonzott gyermekkorom óta, és most itt találtam magamat a Déli-sarkon. Lehet ennél fonákabb dolgot kitalálni?
436. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Amundsent már rég nem izgatták olyasféle apróságok, mint a kiegyensúlyozott költségvetés. Célja az volt, hogy hajóját ne tudják utolérni a hitelezők. Ha ő győz a sarki versenyfutásban, minden meg lesz bocsátva. Bűne nem lehet más, csak a sikertelenség.
233. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
A rettentő fagyban Amundsen fekete humorral állapította meg, hogy „ha valakinek nincs rendes lábbelije, hamarosan azt veszi észre, hogy lába sincs, és akkor nincs mire csizmát húznia”.
344. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Ez a különbség nemcsak abból adódott, hogy Amundsen több csokoládét és tejport vitt magával – mindkettő a B-vitamin forrása –, hanem főképp abból, hogy milyen kétszersültet választottak mint koncentrált energiaforrást. Scott kétszersültjét a Huntley and Palmer's cég sütött fehér lisztből, s a lazításhoz szódabikarbónát használt. Amundsené viszont a Saetre nevű norvég cég készítménye volt, az alapanyaga teljes őrlésű liszt és hengerelt zabpehely, és főleg élesztővel kelesztették. Az élesztő, de a teljes gabonamag is bőven tartalmaz B-vitamint.
A kétféle táplálék két különböző világot képvisel. A vitaminokat akkor még nem fedezték föl, de a norvégok természetesen táplálkoztak és ösztönösen megérezték, mit kell enniük.
456. oldal
Roland Huntford: Scott és Amundsen 96% Versenyben a Déli-sarkért
Hasonló könyvek címkék alapján
- Edmund Hillary: Pillantás a csúcsról 87% ·
Összehasonlítás - Ed Wright: Eltűnt felfedezők legendás útjai ·
Összehasonlítás - Alekszandr Sztyepanovics Jakovlev: Irány a Déli-sark! ·
Összehasonlítás - Umberto Nobile: A pólus, életem kalandja 89% ·
Összehasonlítás - Colin O'Brady: Nincs lehetetlen 87% ·
Összehasonlítás - Az Újvilág hajósai – Kolumbus, Vespucci, Magellán ·
Összehasonlítás - Peter Aughton: Cook kapitány 84% ·
Összehasonlítás - Alekszandr Sztyepanovics Jakovlev: Amundsen ·
Összehasonlítás - Dékány András: A sarkvidék meghódítója 82% ·
Összehasonlítás - Espen Ytreberg: Amundsen 67% ·
Összehasonlítás