Az 1970-es évekből három fantasy szerzőt tartok megkerülhetetlennek, akik alapvetően befolyásolták a mai népszerű fantasztikus regényeket is: ők Moorcock, Leiber és Zelazny.
Ezzel a monstrum kötettel megerősítést nyert az az elméletem, amely szerint Zelazny Amber-ciklusa a new weird egyik legelső, közvetlen hírnöke. Hiszen nem csak egy idegen, mégis modern várost állít a középpontba (Miéville óta a weirdben ez szinte kötelező, de ő is csak vette valahonnan spoiler), nem csak a sci-fi, a high fantasy és az urban fantasy lenyűgöző hibridjét teremti meg, hanem a történet mögött rejlő gondolatvilág is a modern fantasztikumra jellemzően összetett. A teljes sorozat tíz regényből áll, de mai szemmel ezt inkább két regényként érdemes olvasni – az első ötöt egyszerre, majd a második ötöt megint egyszerre.
Amber az egyetlen valódi világ, amely végtelen számú árnyékot vet az őt körülvevő káoszban. A Wheeler-Everett sokvilág-elmélet találkozik benne a platóni ideákkal, vagy talán a buddhista majával, a nem valódi valósággal. Plusz egy nagy adag Shakespeare-rel, csak az íze kedvéért. A mi Földünk is egy ilyen árnyék, ami semmivel sem tűnik ki a többi közül*. Amber urai kedvükre járkálhatnak az árnyékok között, amíg meg nem találják azt, amire vágynak – de maguk sem tudják, hogy ilyenkor létező világok között keresgélnek, vagy inkább megteremtik őket? A lényeg, hogy bármilyen potenciális valóságba el tudnak jutni, amit csak képesek elképzelni. Lehet, hogy ez csak egy apróságban más, mint az ahonnan indultak – ugyanaz a világ, csak egy varázskard van elrejtve a legközelebbi fa odvában –, de lehet akár egy teljesen más természeti törvények által irányított „létsík” is. A maga elegáns módján ennél zseniálisabb szupererőt még nem találtak ki a fantasztikum történetében.
Zelazny sokat játszik a valóság „valóságosságával”. Eleve sajátos alaphangot üt meg azzal, hogy a sorozat legelső jelenete egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol hősünk azt sem tudja magáról, ki ő. Ezután vajon biztosak lehetünk benne, hogy bármi is valóságos, amit Corwin megél? Vagy mindez a szolipszizmusról és a skizofréniáról szólna? Freud neve is gyanúsan sokszor kerül elő a történetek folyamán. A későbbiek folyamán többször át kell értékelnünk, hogy mi Amber és milyen helyet foglal el az univerzumban. Az ötödik regényben pedig gyakorlatilag mitágók között járunk – méghozzá öt évvel Holdstock előtt!
A sorozat története tulajdonképpen egy (illetve később kettő) modern istencsalád története. Hiszen Amber királyi háza gyakorlatilag korlátlan hatalommal bír, a vágyaik és képzeletük formálják az univerzumot. Méltó ellenfeleik csak saját családtagjaik, vagy az ellenséges Káosz urai lehetnek. Viselkedésük, belviszályaik ugyanakkor néha egészen szappanopera-szerűek, XX. századiak. (Annak ellenére, hogy Amber a felszínen inkább egy reneszánsz világnak tűnik.) Mellesleg az egész irtózatosan bonyolult, intrika intrika hátán – a magyarul megjelent két kötet erről meglehetősen hamis képet fest. Egyetlen nézőpontból igencsak nehéz visszaadni ezt a rengeteg cselszövést, Zelazny mégsem adja fel, végig következetesen megmarad az E/1 előadásnál.
Az első pentalógia főhőse, Corwin azzal tűnik ki családjából, hogy évszázadokat töltött halandó emberként, ami nyilván megváltoztatta a gondolkodását. Igaz, hogy emlékei visszaszerzése után kezdetben kissé túlságosan is visszarázódik az isten-szerepbe (és sok ezer embert áldoz fel egy ostoba testérháborúban), később fokozatosan sikerül egyeztetnie magában amberi és emberi mivoltát (bocsánat :D), és egyre jellemesebbé válik. Ami persze nem gáncs nélküli lovagot jelent, csak olyan valakit, aki képes mások szempontjait is figyelembe venni, és elfogadja, hogy a világ egyik uraként kötelességei is vannak.
A második öt regény, Merlin története már egy hagyományosabb, modern fantasyre emlékeztet. (Ez a Merlin egyébként nem az a Merlin, bár persze vannak kisebb áthallások az Arthur-mondakör felé.) A szerző itt számos érdekességgel bővíti ki univerzumát: megismerjük a Káosz urait és fura világát, amelyben tér és idő egyaránt opcionális, lakói mégis felettébb emberiek. Továbbá az Árnyék lakói által is elsajátítható, egyszerűbb varázslatokba, illetve Amber városának mindennapjaiba is betekintést nyerünk. (E varázslatok egyébként rafinált keverékei Jack Vance memorizálós rendszerének, a 80-as évekbeli számítógépes programozásnak, valamint az Árnyék és a Káosz kifejezetten Amberre jellemző sajátosságainak.) Ezeken felül a történet végre kezd valódi súlyt helyezni a női főszereplőkre is. De mindezekért cserébe mintha elveszne a világ mögötti filozófia, az első öt regényhez hozzáadott tartalom. Az utolsó két részben a Káosz és a Rend maga is szereplővé lép elő, de ez egészen más, mint Moorcocknál – akire mégis csak elsősorban gondolunk, ha ezt a két szót olvassuk valahol.
* Vagy mégis? Amber lakói feltűnően gyakran hivatkoznak a földi kultúrára, és ez nem csak a világunkat különösen kedvelő Corwinra igaz. Talán van még egy, kimondatlan réteg az amúgy is roppantul összetett univerzum mögött?